Egyszerű koncepció, karizmatikus főhős, véres akciószekvenciák, humoros egysorosok, szórakoztató trash. A Jason Statham nevével beharangozott Méhész az előzetese alapján pontosan ezt az önfeledt élményt ígérte, de sajnos ezúttal csalódnunk kellett a kész végeredményben.
Egy erőszakos karrier krónikája
David Ayer karrierje kezdetén felelevenítve a gengszterfilmek, de leginkább a rendőrfilmek konvencionális alapjait, emlékezetes forgatókönyveket írt (Kiképzés, S.W.A.T.), melyek a műfaji ismertetőjegyek megtartása mellett tartalmaztak annyi – esztétikai és dramaturgiai értelemben is – sajátosságot, amik végül rendhagyó mozifilmeket eredményeztek. Első rendezése a részben megtörtént eseményeken és valódi embereken alapuló, Christian Bale főszereplésével készült Nehéz idők (2005) volt. A 2008-as Az utca királyai már előszeretettel merítkezett a krimiirodalom királyának, James Ellroynak a szabados világából (lévén, hogy a forgatókönyv első változatát ő maga írta). Ayer több helyen is megváltoztatta az eredeti forrást, kiemelve a rendőrök és a bandák között dúló kérlelhetetlen harcot.
Az utolsó műszak found footage felvételekkel domináló sztorija a járőröző rendőrök közötti barátságról szólt, megragadva közben a hétköznapok erőszakosságát. 2014-ben került mozikba a Szabotázs és a Harag címet viselő munkái. Előbbi egy elit-kommandó hierarchikus felbomlását mutatta be, utóbbi pedig egy II. világháborús mozi Brad Pitt főszereplésével. Ayerben valami ekkor tört meg igazán. Lehet, hogy megunta a filmjeire jellemző realista felhangot, vagy csak szimplán elég volt a neki társadalmi és érdekellentétek krónikásának hatásos, ugyanakkor szórakoztató szerepéből, nem lehet tudni.
Annyi biztos, hogy ezután egymás után készítette el a karikaturisztikus eszközökkel felvázolt bugyuta műveit. A Suicide Squad (2016), a Bright (2017) és a The Tax Collector (2020) is a korábbiakhoz hasonlóan egy csapatot, vagy egy-egy barátságon alapuló kapcsolatot mutattak be, és ugyan Ayer nem felejtette el teljesen szociális kommentárral ellátni a történéseket, a túlságosan harsány hangvétel és stílus, valamint az érdemi karakterisztika és cselekmény hiánya felemás, vagy kifejezetten rossz filmekhez vezetett. Legújabb filmje előtt szükséges volt az életmű ilyetén-módon történő áttekintése, ugyanis A méhész amellett, hogy tartalmaz minden már prominens attribútumot, egyben egy kiváló esszenciaként is szolgál a rossz filmjeiből.
A bosszú hidegen és édesen tálalva a legjobb
Adam Clay vagyis Jason Statham egy titkos szervezet exügynöke, aki felhagyva az erőszakos életével, békés környezetben akarja tengetni a mindennapjait, szeretett méhei társaságában. Az új élethez új otthon is dukál, egy idős asszony pajtájában talál menedéket, ahol ellenszolgáltatás fejében nyugodtan meghúzhatja magát. A pénzsóvárság azonban közbeszól: Mrs. Parker egy pishing, vagyis adathalászat során minden vagyonát elveszíti és felismerve a helyzete reménytelenségét öngyilkosságot követ el. Clay elhatározza, hogy bosszút áll a tetteseken.
Már a szinopszis sem ígér többet egy egyenes vonalú, letisztult, John Wick-filmekhez hasonló bosszútörténetnél. Csak míg ott egy kiskutya, addig itt a szépkorú nő halála szolgál a cselekmény katalizátoraként, de ugyanúgy megvan mindkét filmben a titkos, háttérben tevékenykedő szervezet, a múltját feledni akaró főhős, aki szakmáját – az emberölést – tekintve már-már természetfeletti profizmussal rendelkezik. Első látásra ez a két felszínes film valóban sok hasonlóságot mutat fel, de a Keanu Reeves nevével fémjelzett akciófilmek a maguk bárgyú módján szórakoztatóak és kifogástalan minőséget nyújtanak lövöldözések, verekedések, kés- és egyéb párbajok tekintetében. A méhész vele ellentétben tanácstalanul vakarja csak a fejét az identitása szempontjából, pedig premisszáiban még nem is lenne vele igazán gond.
Egyszerű, de nagyszerű?
Az alapvetés, miszerint a főhős megelégelve a rendszer nyereségvágyát szembeszáll a kisembereket kihasználó adathalászokkal – sajnos – remekül reflektál a korunkra. A Wall Street farkasa (2013) bukmékerirodára emlékeztető helységekben történő csalások bicskanyitogató érzéseket tudnak kelteni bennünk. Leegyszerűsítve, de kellően érzékeltetve látjuk, hogyan nyerik el a naiv, bajba szorult emberek bizalmát, akik bármit megtennének azért, hogy megmentsék a számukra oly becses, virtuális térben található dolgaikat, jelen esetben családi képeket.
Miután megnyerték maguknak őket, a szélhámosok könnyedén, minimális utasításokkal elérik, hogy maga az áldozat, mindössze pár kattintás során átutalja mindegy vagyonát a legkisebb gyanakvás nélkül. Lelkiismeret-furdalásnak nincs helye, profitorientáltság van csupán. Az elmúlt évek cyberbűnözése miatt az aktualitása fájdalmasan is őszinte lehet egy-egy szebb lelkű néző számára. Ha a szubtextusa felől közelítenénk meg A méhészt, akkor egy felszínesen jó szándékú filmmel lenne dolgunk, de sajnos minden éremnek két oldala van és Kurt Wimmer (Equilibrium) forgatókönyvíró nem elégedett meg azzal, hogy csupán csak egy fontos kortárs problémára reflektáljon.
Azok a nyolcvanas évek show
Ő mindenképp egy nyolcvanas évekbeli, tesztoszterontól csöpögő akciófilmet is ki akart kerekíteni a történetéből, és mintha turmixot készítene, minden komponenst bedobált, amit csak jónak érzett, ehhez pedig Ayer túlságosan is lelkesen asszisztált. A realista kivitelezéstől ezúttal is örömmel szakad el, nem csupán az összetűzések erejéig. Minden szereplő az archetípusának a tökéletes megtestesítője: az áldozat lánya, Parker nyomozó (Emmy Raver-Lampman) ugyan sokáig úgy tűnhet, hogy egy-két információ megszerzésével kisebb sikereket ér el édesanyja halálának felderítésében, de Clay megfékezésének hiányában valójában semmivel sem járul hozzá a nyomozás sikeréhez.
Jeremy Irons az ellenoldal tanácsadójaként nem sok vizet zavar, Josh Hutcherson, mint elkényeztetett, újgazdag befektető (újabb áthallás) az összes szituációban és konfliktusban a saját egojának a rabja, képtelen arra, hogy épeszű döntést hozzon. Egy hazug mondat vagy gesztus sincs a színészek szájába adva, az előre elrendelt szerepeikkel a sablonos, elvárt és túltolt érzelmi skálákat zongorázzák végig. A Clay bosszúja ellen felbérelt kommandósoknak – akik kísértetiesen hasonlítanak Schwarzenegger egységére a Szabotázsból – is excentrikus, komolyan vehetetlen belépőjük van, ráadásul nincs olyan pontja a testüknek, melyet ne fedne legalább két tucat gépfegyver és még ugyanennyi kézi gránát. Mindenki saját maga felnagyított, túlzásba vitt verziója.
Ezzel párhuzamosan az aranylánccal járó, géppisztolyokkal rohangáló utcai gengsztereket felváltják az öltönyben számítógépek mögé rejtőző yuppiek, akik az erőszaknak egy sokkal kifinomultabb, de szintén éles nyelvét beszélik. Az akciójelenetek a karaktereknek megfelelően excesszívek. Koreográfia és dinamikusság szempontjából lehetetlen panaszt tenni rájuk, a játékidő alatti elosztásuk is mindenképp dicséretet érdemel, egy darab üresjárat sincs a filmben, ami által unalmassá válnának bizonyos részek. Bármennyire is legyenek látványosak a verekedések, a vérhiány miatt csak arra lehet következtetni a filmnek tulajdonított 18-as besorolást illetően, hogy ez kizárólag a valóban ordenáré párbeszédeknek köszönhető.
A végső leszámolás sem különösebben maradandó, bármennyire igyekszik Gabriel Beristain operatőr valóban emlékezetes beállításokkal kompenzálni a jeleneteket, ha a dramaturgiai hiányosságok és a special effektek – jellemzően vér – miatt egyszerűen elmarad a katarzis a megérdemelt bosszúért. Ebben a stílusban a két irányból történő alkotói szándék óhatatlanul is kioltja egymást. A nyers bosszúfilm összeférhetetlen a társadalmi problémákkal szembesítő aspirációval, pontosan ezért a stáblista közben felmerülhet a nagy dilemma: mit is akar ez a film tulajdonképpen? A felmerülő társadalmi jelenségből fakadó morális kérdések tökéletes semmibe vétele történik meg a válogatás nélküli mészárlásban, viszont a szociális reflektálás miatt könnyedén elmerülni sem lehetséges az akciófelhozatalban.
His name is Statham… Jason Statham
Statham karaktere is pontosan ennek a kettősségnek a terhe alatt nyöszörög. Egyszerre lakozik benne egy Tyler Durdenre (Harcosok klubja) hajazó, társadalmi rend ellen hadakozó alak, aki a saját lelkiismeretére hallgat és az sem zavarja különösebben, hogy anarchikus állapotokat hagy maga mögött. Szeretné felnyitni az emberek szemét, miközben meg van benne a John Wayne-westernekből megismert kötelességtudó, rendteremtő férfi és csak szükség esetén – tehát mindig – nyúl a fegyveréhez. Háttértörténetéről semmi konkrétumot nem tudunk meg (ahogy magáról a szervezetről sem), csupán homályosan utal a méhészettel kapcsolatos egykori megbízásaira.
Elmondása szerint ,, védeni kell a kaptárt” és ehhez hasonló még sok méhészettel kapcsolatos viccet enged meg magának a film, hol jót, de a legtöbbször fárasztót. Mindössze egy telefonhívás kapcsán kapunk betekintést a méhészek főhadiszállására, de akkor is csak egy számítógép mögött ülő titkárnőt pillanthatunk meg munka közben. Lehetséges, hogy a Miramax ezzel a filmmel akart egy részről részre bővülő akciófilm-franchiset kiépíteni? Reméljük, hogy nem, bár a számok törvénye szerint ez is megeshet.
A méhész az alkotói által félreértett film. David Ayer a forgatókönyvírójával együtt képtelen volt arra, hogy eldöntse milyen jellegű filmet akar készíteni. A nyolcvanas évek akciófilmjeinek szánt hommageként nem elég kegyetlen és gyilkos humorú, társadalomkritikus szatíraként nem elég okos és kifejtett. A kettő közötti feloldhatatlan ellentét pedig magával rántja az egész filmet a 2024-es rossz filmek táborába. Kár azért a pár valóban véres akciójelenetért és a rendkívül stílusos főcímért. Ez a mézes csupor most igazán keserű volt.