Cikksorozatunk első részében már kifejtettük véleményünket két alig (el)ismert Stephen King filmadaptációról, a folytatásban három másik alkotást hoztunk el nektek.
Ezüst pisztolygolyók/ Silver Bullet (1985)
Stephen King a vámpír (Borzalmak városa) és a zombi (Állattemető) tematikák után – egy fogadás következtében – a farkasember mítoszra vetette ekkora már véreres szemeit és egy kreatív módon kivitelezett, hozzá képest kifejezetten rövid történettel borzolta a kedélyeket. A Maine államban (hol máshol) található Tarker’s Mills városát egy éven keresztül tartja rettegésben egy farkasember. Minden hónap teliholdjának napján az emberfeletti lény véletlenül kiválasztva átsegít egy lakost a túlvilágra, a lehető legbrutálisabb keretek közt.
A tolókocsiba száműzött, a farkasember egyik támadását túlélő, tizenéves Marty az összes erejével azon van, hogy mihamarabb megállítsa a szörnyeteget. A felnőttek közül csak a bácsikájára, a gyerekek közül nővérére, Jane-re számíthat ebben a kényes szituációban.
Az első- és egyfilmes rendező, Dan Attias munkája maga a megtestesült középszer, ami az erősen B-filmes szórakoztatási faktorával, valamint a hetvenes évek (ami sokkal inkább érződik nyolcvanasnak) hangulatával tud kiemelkedni abból a bizonyos tengerből. Az idegtépően felesleges narrációnak, a gyatra párbeszédek tömkelegének köszönhetően alapból nehéz a filmről érdemlegesen értekezni. Vizuálisan semmi emlékezeteset nem nyújt, teljesen sivár képeket sorakoztatnak fel.
Egyedül a fény-árnyékokkal való játék (jellemzően a farkasember feltűnése során), illetve a lény szemszögéből felvett jelenetek képeznek kivételt. Itt érződik, hogy a rendező belátta a költségvetéssel kapcsolatos problémákat, és jó Spielberg-módra a hátrányt előnnyé kovácsolta: messze ezek a részek a leghangulatosabbak. A történet nincs túlbonyolítva, erősen támaszkodik a szikár, ponyvai alapokra, mégis képes arra, hogy megpengesse a tragédia általi felnövés témakört.
Marty, bár tudja, hogy lehetetlen, ismét járni akar. A baseball, a fára mászás, a sárkányeregetés által egy teljes gyerekkort szeretne magáénak tudni, erre sajnos nincs mód. Vele ellentétben Jane minél hamarabb fel akar nőni, felnőtt ruhákat hord, leszidja az öccsét minden gyerekes megnyilvánulásért. A gagyi megvalósítású, farkasemberrel történő leszámolásos finálé következtében viszont velük is megtörténik az elkerülhetetlen. Lélekben tapasztalt, tragédiákat látott, megpróbáltatásokon túlesett felnőttek lettek. A kettejük színészi játéka hitelesen közvetíti ezt a bonyolult érzelmi fejlődést, a város többi lakója azonban, mintha egy vicckönyvből lépett volna elő.
A redneck jellemükkel és a semmiből jövő, semmibe tartó karakterisztikájukkal pontosan olyanok, mint az egész film. Látod, hogy primitívek, egyszerűek, mint a faék, de valahol ott mélyen legbelül bájosak és megmosolyogtatóak, egyszerűen nem tudsz rájuk haragudni. Bár feszültségteremtésben elmarad sok Stephen King-adaptációtól, naivitása és kalandfilmes vonása miatt az Ezüst pisztolygolyók anélkül nézeti magát, hogy egy percre is unatkoznál.
Maximális túlhajtás/ Maximum Overdrive (1986)
Stephen King először és (a végeredményt látva hál ’isten) utoljára a rendezői székben. Dino De Laurentiis fukarsága a pénzelosztás felett, Emilio Estevez faarca a középpontban. Az író ekkorra már teljesen megelégelte, hogy a rendezők és a stúdiófőnökök kényük-kedvük szerint variálnak a történetein és a karakterein (a kiváló Stanley Kubrick az élen járt ebben). Ebből fakadóan gondolt egyet, elővette a Trucks című, 1978-as novellát és saját maga fabrikált belőle másfél órára elegendő forgatókönyvet. A tökéletes példa arra, amikor a különféle drogoktól fűszerezett ego rendez egy filmet. Annak idején a trailer is meglehetősen szélsőséges módon akarta a nagyérdemű tudtára adni, hogy Stephen King ezúttal filmet rendez. Utólag visszanézve nevetséges az ilyen irányú marketing (mintha Krisztus második eljövetelét jövendölték volna meg). Ráadásul a hozzá fűzött ígéreteket képtelen volt beváltani.
Egy zöld üstökös következtében, nyolc napra az élettelen gépek – élükön az országutak rettegett harcosaival, a kamionokkal – elevenek lesznek és embervérre szomjaznak. A kamionok egyik fő csapásiránya lesz egy benzinkút, ahol a felgyülemlett társaságnak a tagjait minél gyorsabban likvidálni akarják. Persze a tökös amerikai közösség ezt nem hagyhatja pár keresetlen szó nélkül.
Ennyi a történet. Se több, se kevesebb, de legalább vékony, mint a cérna. A cím tökéletes és őszinte. Miért is ne lenne, hiszen már az első egy percben nem árul zsákbamacskát. A film eleji felirattal tulajdonképpen bevállalják a készítők, hogy a színtiszta szórakoztatás elérése volt a céljuk, ezért álltak elő ezzel a bárgyú történettel. Rendben, fogadjuk el, hogy ez egy magát nem komolyanvevő mű. És el kell ismerni, hogy ténylegesen felsorakoztat pár valóban jól működő elemet.
Az AC/DC zenéje természetesen lehengerlő, megadja azt a fajta erőt, ami hamar szükségszerűvé válik a film bárminemű befogadásához. Szinte biztos, hogy a legtöbb pénzt a járművekbe, továbbá azoknak az összetörésére szánták. Indokolatlanul blőd lassítások és nevetségesen követhetetlen gyorsítások keretei között történnek meg az egyébként nagy gonddal megtervezett, valóban véres, kreatív ütközések, vagy éppen elütések. Vegyük sorra mi minden támadja meg az embereket: van bankautomata, kenyérvágó, italautomata, betonlapító, bicikli, hídfelvonó, fűnyíró, autóroncsok, fagyiskocsi, repülők és mindennek a közepén ott kipufog a zöld manó fejű kamion, a maga izzó, vörös szemeivel.
Meglehetősen impozáns a felhozatal és a film jól ki is használja a tárgyi ellenségekben rejlő lehetőségeket, hogy minél kreatívabb és szórakoztató halálokat lehessen megmutatni. Szó sincs gore, vagy más gyomorforgató jelenetekről, sokkal inkább változatos, jól előadott, rövid, ugyanakkor velős elhalálozásokról. A baj az, hogy a pozitívumok ennyiben ki is merülnek.
Az egyébként is nárcizmusa csúcsán lévő Stephen King rendezőként ezúttal valóban teljhatalmat kapott a forgatáson. Saját elmondása szerint is egy színes-szagos, vicces és véres horrort akart készíteni, és ezzel semmi probléma nincs. A modern horrorok túlnyomó részének pont az az egyik súlyos baja, hogy túlságosan is komolyan veszik magukat. Abszolút lesújtó, de gyorsan unalmassá váló, hihetetlen mértékű nihilizmussal vannak nyakon öntve. A Maximális túlhajtás ezzel szemben a szórakoztatást tűzte ki célul, csak annyira túltolva, karikatúraszerű jegyekkel teszi mindezt, hogy az összes létező határt átlépi, így válva fárasztóvá, kínossá és hihetetlenül idegesítővé.
A szereplőket – élükön Estevez példátlan karizmátlan alakításával – a sablonos jelzővel is sértés lenne illetni, a forgatókönyv finoman szólva nem kikezdhetetlen, a karakterek döntései. A történet vezetése mellőz bármiféle logikát. Tényleg olyan érzést kelt, mintha egy száguldó kocsiból kiszállva aznap reggel, még a forgatás elött pötyögték volna le a leforgatandó anyagot. Miért nem menekülnek el az emberek egyből a benzinkútról? Miért nem használják a film eleje óta az ott elérhető csatornahálózatot? Vagy miért nem lövik le a kocsikat egyből, mire várnak? A kérdések halmozódnak, válaszok nem érkeznek. Annyira add hoc, hogy arra szavak nincsenek.
Ha ez Ezüst pisztolygolyók egy kiemelkedően közepes alkotás volt, akkor a Maximális túlhajtásnak a Zs-kategória felszentelt pápájának kell lennie, megérdemelten foglalná el a trónját. Már azt is nehéz meghatározni, hogy ki tulajdonképpen a célközönség. Az explicit erőszakábrázolás miatt a gyerekek egyértelműen ki vannak zárva. Az egész filmet körüllengő blődség pedig az idősebb nézők számára teszi élvezhetetlenné a produkciót. Mégis olyan komoly témákról akar – primitív módon – beszélni, mint a modernitásban rejlő állandó fenyegetettség. Vagy a kontrolálhatatlan, amerikai társadalomban mélyen gyökerező militarista hozzáállás. Viszont miért pont olyan filmtől várunk komoly üzenetet, amiben egy részeg pincérnő önmagából kikelve mutogat és üvölt egy, a benzinkutat körülvevő kamionkörnek, miközben a feje felett egy zöld színű csóva kering és különféle aknavetőkkel próbálják a gépeket megsemmisíteni. Ennyire keressük a fényt az alagút végén?
A menekülő ember/ The Running Man (1987)
A könyv pontosan úgy íródott, ahogyan a főszereplőnek cselekednie kell a film nagy részében a túlélés érdekében: eszeveszettül gyorsan, mintha nem lenne holnap. A Richard Bachman álnéven dolgozó író 1982-ben, mindössze három nap leforgása alatt teremtett meg egy disztópikus science fiction-t. Az azonos címet viselő film öt évre rá készült el. Ám az alapkoncepción kívül semmit sem tartottak meg az eredeti forrásból.
A távoli jövőben járunk, 2017-ben. Amerika a diktatúra melegágya lett, a média irányít mindent, emberek millióinak a kedvenc tv-műsora a menekülő ember című 21. századi gladiátorjáték. Melynek keretei között egy bűnös embernek egy kialakított, életveszélyes pályán kell menekülnie az életére törő gyilkosok elől. Amennyiben eléri a célállomást, szabadon és gazdagon távozhat. Legalábbis a szervezők ezt ígérik. Ben Richards (Arnold Schwarzenegger) egykori katona a jogtalanul kiszabott börtönévek után ebben a műsorban találja magát. Egy koncepciós pernek köszönhetően a média terroristának bélyegzi. Két egykori fogolytársával kell részt vennie a játékban, de hamar hozzájuk csapódik negyedik tagként Amber Mendez (María Conchita Alonso) is. Mendez hisz a férfi ártatlanságában és pontosan ezért kell neki is megbűnhődnie.
Schwarzenegger a csúcson, ismét sci-fi környezeteben, egy szivarral a szájában, csak ezúttal idegen lények helyett az amerikai rendszer az ellensége. A film kuriózumát pontosan ez az oximoron megközelítés adja, ugyanis itt van egy, a Reagan-éra eszméit valló főhős, a mindenre elszánt, maszkulin, tesztoszteronban úszó hústorony, aki a saját értékeinek részben ellent mondva száll szembe a despotikus berendezkedést megszemélyesítő, a menekülő ember műsort vezető házigazdával. Ez egy anomália, a saját maga által felállított eszméknek mond ellent a film.
A főhősnek elege lesz a nyolcvanas éveket meghatározó, egyesült államokbéli kormányzatból, mindössze azért, mert egy döntéséből fakadóan az ország ellenségévé vált. Nem volt hajlandó fegyvertelen, tüntető civilekre lőni, ellen fordult annak a rezsimnek, amelyiket szolgálja. Teljesen mindegy, hogy miben egyezik a véleménye a hatalommal, bűnhődnie kell a megtagadás miatt. ,,Inkább itt gyűlölködjenek, mint az utcán” hangzik el a film egy pontján. Ennél jobban nem lehet körbeírni azt a néptől való vegyes, félelemmel és vasszigorral teli kevert érzést, amivel a kor Amerikája rendelkezett. Emellett a mára már jól bejáratott médiakritikát is megkapjuk.
Minden bizonnyal a bemutatókor ez nagyon emlékezetesnek számított és nagy port kavart, viszont mostanra inkább kezd ez a fajta médiakritikus szemlélet önismétlővé és semmitmondóvá válni. Azonban még így is érdekes látni, hogy közel negyven évvel ezelőtt hogyan vélekedtek az emberek az elkorcsosult vénájukként funkcionáló média hatásairól.
Olvasati szempontból tehát rendkívül érdekes A menekülő ember, de sima zsánerfilmként sincs miért szégyellnie magát. Az akciójelenetek a maguk túlzó módján remekek. Az összecsapások kellően véresek, az egysorosok jobban csattannak, mint Schwarzenegger akcentusa egy angol szépkiejtési versenyen. A gyors lefolyású történet egy pillanatnyi üresjáratot nem tartalmaz. A szereplőkhöz hasonlóan kifulladásig zakatolunk egyik gyilkostól a másikig, míg végül rengeteg fegyverrel és még több rendszerellenes lázadóval karöltve elérünk a műsor felvételének helyszínére és igazságot szolgáltatunk a korábbi sérelmekért. A film a benne rejlő ellentét miatt lesz igazán maradandó. De ha csak felszínesen akarjuk befogadni, akkor is garantáltan emlékezetes élményt fog nyújtani. Mindenesetre kíváncsian várjuk az Edgar Wright-féle (Baby Driver, Last Night in Soho) változatot.
Ez lett volna a kevésbé ismert Stephen King-adaptációkat taglaló lista. Remélem sikerült kedvet csinálni egy-két filmhez. Az biztos, hogy a rejtélyes King-ládika számtalan, még fel nem fedezett kincset tartalmaz, amelyek arra várnak, hogy az emberek rájuk találjanak és körberajongják őket.