A horror nagymestere, de akár hivatkozhatunk rá úgy is, hogy az adaptációk koronázatlan királya. A lassan ötven éves pályafutása alatt Stephen King – pontosabban a művei – számtalan alkalommal látogatták meg a mozivásznak, a streaming-platformok, a tévéképernyők végtelen és önmagukba forduló útvesztőit. Nem egyszer elborzasztva vagy megörvendeztetve nézők százait, ezreit, vagy éppen tízezreit. A mumus című novelláját feldolgozó mozi kapcsán ezekből az adaptációkból csemegéztünk, mindenféle minőségi és mennyiségi megkötés nélkül.
Ha King filmvásznon történő reprezentációjáról van szó, az embernek jobbára a családját üldöző és a fejszéjét az ajtóba belevágó Jack Nicholson jut eszébe (Ragyogás). Esetleg az a pillanat villan fel, amikor Andy Dufresne kijutva a Shawshank börtönből a vihar esőcseppjei által lemossa magáról a börtönévek felgyülemlett mocskát (A remény rabjai). Felidéződhet még a Halálsoron katartikus fináléja, a Tortúra hófödte, kilátástalan hangulata, vagy Pennywise kaján vigyorral tarkított kegyetlensége (Az feldolgozások).
Ezek a filmek mind okkal szerepelnek előkelő helyeken az író könyveiből készült filmfeldolgozások listáján. Viszont mi van azokkal az alkotásokkal, amik hátrébb helyezkednek el a lajstromokon és/vagy kevésbé ismertek ahhoz, hogy egyáltalán képviseltessék magukat? Előbb-utóbb a süllyesztőbe kerülnek és csupán pár elvetemült horrorrajongó leli az örömét bennük. Ennek orvoslása érdekében, rendhagyó módon összegyűjtöttünk pár garantáltan emlékezetes alkotást, melyek érdemesek a minimum egyszeri megtekintésre.
A gonosz háza/Salem’s Lot (1979)
Tobe Hooper Bőrpofa láncfűrészének elindítása (A texasi láncfűrészes mészárlás)és egy Psycho-átértelmezés (Eaten Alive) után elkészítette a korai King-adaptációk egyik legjobbját a Salem’s Lot képében. Ugyan a sorrendet nézve a könyv a Stephen King-életmű csupán második darabja, már magán viseli az íróra a későbbiekben jellemző stílust (aprólékos leírások, közvetlen hangvétel). A karakterisztikát (mentális vagy fizikai módon a társadalom pillérén tengődő karakterek), tematikai hálózatot (fel nem dolgozott sérelmek, a lélek sötét bugyrai, istenkomplexum), miközben tökéletesen tovább vitte és átalakította Bram Stoker örökségét.
Ben Mears, a közepesen sikeres író (milyen más foglalkozása lenne a főszereplőnek) visszatér félve szeretett, vagy imádva rettegett szülővárosába, Jerusalem’s Lot-ba, hogy regény formájában feldolgozza azt a traumát, amit a nemrégiben ismét birtokba vett Marsten házban érte őt. Ám nem ő az egyedüli új lakó a csendes kisvárosában: a különös viselkedésű Richard Straker, illetve az eddig senki által nem látott Kurt Barlow is. A beköltözések után hamar elszabadul a pokol. Kutyák halnak meg, a lakosok közül pedig egyre többen rejtélyes körülmények között megbetegednek és nagyon hamar elhaláloznak, hogy később éles szemfogakkal, hófehér arccal, ablaküveget kopogtatva bővítsék a vámpírnemzetséget. Ben-nek kell megoldást találnia az ügyre, a horror-geek, Mark Petrie segítségével.
A traumáktól sújtott főhős hazatér, annak érdekében, hogy végleg leszámoljon a sötét múltjával. Ben King más hőseihez hasonlóan egy sokat látott és tapasztalt alak. Semmi mást nem akar, csak megváltást kapni. Danny Torrance szintén emiatt ment vissza Szépkilátás Hotel romjaihoz (Álom doktor). A Vesztesek Klubjának tagjai is Derry-ben keresik a feloldozást (Az).
Az újítások mértékét itt is csak felületesen kapargatjuk, az igazi csemege csak az alapkoncepció felvázolása után vár ránk. A Borzalmak városa (ahány fordító, annyi cím) amellett, hogy felmondja a klasszikus, Stoker által lerakott vámpírelemeket, nyíltságával, kegyetlenségével, de inkább a közegábrázolásával tudott maradandó lenni. Bár az első kettő részletes érzékeltetése is megérne egy misét, az utóbbin érződik az innováció, amit a rendező tökéletesen meg is ragadott.
Hooper már a Texasi láncfűrészes mészárlás során is a milliőfelfestésben remekelt. Minden egyes képből, beállításból érződött a poros, koszos, narancssárga színben úszó Texas. Az izzadó, hiányos fogsorral küzdő, szakadt ruhákban tetszelgő, felismerhetetlen akcentusokkal beszélő ottlakók bemutatásával egy életre elérte, hogy a lehető leggyorsabb úton elhagyjuk az államot. A mesteri közegábrázolásának a továbbviteléhez jobb alapanyagot nem is találhatott volna Stephen King regényénél és ebben az esetben sem végzett hanyag munkát.
Ezúttal nem Amerikának a délnyugati, kietlen síkságát, hanem a napsütötte, ám mégis borús, északkeleti vidéket járja körbe, szintén sikeresen. A kétrészes tévéfilm a háromórás játékidejével egyáltalán nem apróz el semmit, tökéletesen kiszolgálja a nézőt. Bőven van idő a karakterek felvázolására és megismerésére (az első óra ezt szolgálja). És az egész kisváros életéből kapunk egy jó nagy szeletet. A lecsúszott, kémkedő alkoholistától kezdve, a lomha, de lelkiismeretes seriffen át, egészen a feleségverő sofőrig mindenkit megismerünk. Átlátjuk a viszonyrendszerüket, az érzéseiket, a vágyaikat a magunkévá tesszük, így lesznek átérezhetők a hétköznapi figurák későbbi szenvedései.
Ehhez mérten az események adagolása fokozatosan és kimérten történik meg, az ehhez hozzájáruló atmoszféra fojtogató és szintén lassan kibontakozó. Már David Lynch esetén is megtanultuk, hogy a viszonylagosan békés, kertvárosi felszín alatt nagy gonoszság rejtőzik. A Salem’s Lot esetén is a rettegés fokozatosan lesz úrrá az embereken.
Az elején jobbára mindenki hitetlenkedik az ügyek természetfeletti mivolta miatt. Míg végül a halál, menekülés, vagy az elkárhozás hármasának valamelyikében találják magukat. A nyugtalanító, elemi, tudatalattiban gyökerező, rettegéssel párosuló atmoszférát kiegészítve Hooper pár alkalommal visszaél a nyugodt, szemlélődő, nézői jelenléttel és a jump scare-ek által kifejtett, rövid ijesztgetésekre adja a fejét. Fontos hozzátenni, hogy ezek a félelemkeltések nem egyeztethetőek össze a mostani, úgynevezett ,,plázahorrorok” által előszeretettel alkalmazott olcsó eszközökkel. A félelmet itt a hangulat adja át és néha kapunk egy-egy hirtelen, előzmények nélküli beijesztést, de ezek elenyésznek a nagy egészhez képest.
Még egy párhuzamot érdemes a Texasi-val vonni, mivel mindkét film a realizmus és a misztika kettősével dolgozik. A realizmust felfedezhetjük a lakosok egyszerű hétköznapjaiban. A kevés értelmiségi beütéssel rendelkező, kifejezetten munkásközeg mindennapos problémáiban fedezhetjük fel az életszerűséget. Míg a misztikumot értelemszerűen a vámpírtematikában kell keresni. Ez a kettő ismérv alá-fölé rendeltség nélkül, remekül kiegészíti egymást, egy érdekes, egyedi megközelítést létrehozva.
A film hibája pont az erényéből vezethető le. Annak ellenére, hogy játékidő szempontjából hasznos döntés volt tévéfilmet készíteni – ezáltal elég időt adni mindennek a kifejtésére –, vizuális és esztétikai szemmel nézve már látszódik az idő kíméletlen vasfoga. A visszafogottabb költségvetésből bár a lehető legtöbbet kihozták, a közelikből, a kameramunkából és leginkább a helyszínválasztásokból eléggé érzékelhető az alacsony büdzsé. Ezek kisebb hibák és elhanyagolható tények csupán, eltörpülnek a film kiváló minősége mellett. A Salem’s Lot egy monumentális remekmű. A horrorműfaj két atyjának a szövetségéből született gyermek, aki a jóhiszeműséggel duzzadva nem fogja beengedni az ablakokon át a gonoszt a házba. Bölcsebb ő annál.
A holtsáv/The Dead Zone (1983)
Az átlagember megistenülése. Johnny Smith (Christopher Walken) egy váratlan baleset és öt évnyi, reménytelennek tűnő kóma után felébred. Ám nem ugyanaz az ember többé. Szert tesz egy olyan képességre, ami által ha hozzáér egy emberhez, jelenések formájában – homályosan ugyan – látja az illető jövőjét. Ez az ajándék azonban egyszerre áldás és átok. Áldás, mert általa baleseteket akadályoz meg és számos gyilkossági ügyet göngyölít fel. Emellett átok is, mivel sokáig bizonytalan a képességében (az épelméjűség kérdése is jogosan felmerül).
Fogalma sincs, hogy éppen mivel és hogyan tudná a dolgokat jóra fordítani, de mindezek mellett az ő keresztje a társadalmi kirekesztettségben rejlik. Csak akkor veszik hasznát, akkor tudja kivívni a helyiek elismerését, urambocsá szeretetét, ha használja a képességét, vagyis szenvednie kell a jóságért. Csodálkozunk, hogy rideg a viszonya a környezetével? Cronenberg tökéletesen felismerte a regényben rejlő elidegenedünk-a-saját-testünktől motívumot. Ezúttal azonban nem külső változások mennek végre, mint a Videodrome vagy, mint A légy esetén, hanem szellemi síkon zajlanak a történések. Ahogy mondják: minden fejben dől el.
A fokozás és a feszesség adja A holtsáv sava-borsát. A jellemfejlődéssel együtt járó képességhasználat egy tökéletes ívet ír le. Smith ahogy egyre inkább változik át egy gyámoltalan, jóindulatú tanárból egy felelőségérzettel átitatott, aggódó, végtelenül humanista messiássá, úgy fokozatosan többet tud meg az erejéről és válik tapasztaltabbá a gyakoribb használatával. Ezzel párhuzamosan a tétek is egyre inkább fokozódnak. Kimérten és tudatosan: először még csak balesetet akadályoz meg, később sorozatgyilkosról rántja le a leplet. Míg végül ott kopogtat az ajtaján a harmadik világháború egy elszánt és beképzelt szenátorjelölt személye által. Stephen King már a könyvben is meglehetősen cinikus képet fest a messianizmusról, annak az ügyes-bajos dolgairól.
Az ő megváltója egy szenvedő, kitaszított, bárminemű kompromisszumra képtelen alak, aki a nagyobb jó érdekében cselekszik, pedig semmi másra sem vágyik csak szeretetre, otthonra, és megbékélésre, Stephen King cinikus hangvétele azonban képtelen arra, hogy mindezt megengedje neki. Örökös küzdelemre szólítja fel hősét, megmerítve ezzel az örök posványban. Miközben szobrot emel neki, el is hordja az építéshez szükséges köveket, ilyen egy kegyetlen szerző. A megpendített tanulságok felismerésénél is csak a fejünket tudjuk vakarni.
King kihúzza a lábunk alól a biztonságot nyújtó szőnyeget, elbizonytalanodásra kárhoztatva a befogadót is. Létezik-e egyáltalán az a bizonyos nagyobb jó? Minden eszköz bevethető a rossz elkerülés érdekében? Lehet és érdemes-e megmenteni az emberiséget és a világot a pusztulástól? Az egyénnek egyáltalán szüksége van az egyébként könnyűszerrel bárkit kitagadó közösségre? Stephen King nem tud és nem is akar kielégítő választ adni. Az biztos, hogy kiválasztottnak lenni veszélyes.
Ha negatívumot kellene megemlíteni, akkor talán pont a rövidséget lehetne felhozni. Bármennyire is jól áll a filmnek a feszes tempó, Cronenberg hiába fogalmaz lényegre törően, tartja biztos kézzel feszesen a cselekményt, néha ez a gyorsaság felszínességgel jár együtt. A kisebb történetszálak (például, ahogy a főhős környezete elfogadja a képességet) is bőven elbírtak volna egy részletesebb körítést. Néha inkább csak szolgai módon követik a regény folyását, elfeledkezve annak a sznobságtól mentes mélységéről. A holtsáv az évek alatt ha nem is tűnt el véglegesen a süllyesztőben, jóval kevesebben ismerik, mint amennyien kellene.
Cronenberg karrierjét ekkor egy másik filmje árnyékolta be nagyon kellemesen, a korábban említett Videodrome. James Woods az emberi testet átalakító technológiával köttetett házassága nagyobb kultstátusznak örvend, mint ez a mesteri regényt mesteri módon feldolgozó, az emberi természet bugyraiba elkalauzoló természetfeletti krimi-noir. A holtsáv nem egy rút kiskacsa, ellenben egy jogtalanul elfeledett és elhanyagolt kisöccs, a forradalminak számító bátyó mellett. Érdemes lenne ezen a felálláson picit változtatni.
A cikknek folytatása következik!