Az utóbbi időben egyre csak szaporodnak azok a horror alkotások, melyeknek célja, hogy másfél órába minél több jumpscare-t sűrítsenek bele. Ha szerencsénk van, akkor valami extra is társul a rémisztgetéshez, ám csak ebben reménykedve nem éri meg leülni egy ilyen film elé. Szerencsére mai alanyunk a ritka kivételek táborát erősíti, hiszen Stephen King Mumus című novellájának továbbgondolása ha nem is váltja meg a műfajt, összeszedettségének hála többet tud mutatni, mint amire sokan vártunk.
Csőstül jön a baj
Nem alakulnak boldogan a Harper család mindennapjai, hiszen az anya hirtelen elvesztése után a pszichológusként dolgozó Will egyedül marad két lányával. Sawyer és Sadie mindketten szomorúak édesanyjuk elvesztése miatt, utóbbi pedig különösen nehezen tudja elengedni őt. A gyász mellett azonban hamarosan más szörnyűség is beköszön hozzájuk egy minden előzmény nélkül megjelenő férfinek köszönhetően.
Az otthon praktizáló Willhez egy ijesztő alak állít be. Azt állítja, hogy gyermekeit egy szörnyeteg ölte meg, aki csak a sötétben támad. A pszichológus persze azt hiszi, hogy a Lester nevű fickó saját maga végzett velük, így rendőrt hív, ám ezalatt újdonsült páciense felakasztja magát a házban, holttestét pedig az amúgy is feldúlt Sadie találja meg. Az igazán nagy szívás mégis az, hogy Lester nem egyedül jött, hanem hozta magával gyermekei gyilkosait is, a címszereplő rémséget, aki Harperéknek sem kegyelmez.
Van valami a szekrényben
A Mumus a film elején inkább Sadie gyászát igyekszik bemutatni, ám a szűk másfél órás játékidőt figyelembe véve hamar átcsap igazi horrorba. A sötétségbe burkolódzó szörny először a család legifjabb tagját, Sawyert kezdi ki, akivel nincs nehéz dolga, hiszen a lány amúgy is fél a sötétben. A Mumus azonban nem csap le egyből, hanem ötletesen játszadozik áldozataival. Nemcsak képes láthatatlanná válni a sötétben, de bárki hangját tudja utánozni és fürge mozgásának köszönhetően egy pillanat alatt képes eltűnni.
A Sawyert alakító Vivien Lyra Blair jól állja a sarat, nem egy idegesítő kisgyerek, aki esetlenül bénázik. Sok történetet csupán a szereplők értelmetlen és logikátlan cselekedete visz előre, itt azonban szó sincs ilyenről. A lány pontosan úgy viselkedik, ahogy valószínűleg mind viselkedtünk volna gyerekként egy ilyen helyzetben. De ez nem csak rá, hanem a film két másik főszereplőjére is igaz. Sadie szintén logikusan cselekszik minden szituációban, emiatt pedig kifejezetten kedvelhető karakterré válik testvérével együtt. A két lány közötti kémia is remekül működik és apjukkal való kapcsolatuk is életszerűnek hat.
Fény a sötétségben
A filmet rendező Rob Savage nem egy horror legenda ugyan, de láthatóan tudta, hogy miként használja az alapanyagot. Ebben mondjuk segítségére volt a Hang nélkül írópárosa, ők pedig fel tudnak építeni egy nem túl komplex, ám annál jobban működő forgatókönyvet. A Mumusnak pedig pont ez kellett. Ez a film érezhetően nem egy műfaji csodának készült, inkább csak a sablonokat alkalmazó tisztes helytállásnak, egy kis extrával fűszerezve.
Mivel a Mumus legfőbb búvóhelye a sötét, így a fények fontos elemei lesznek a filmnek. Ezzel Savage tökéletesen tisztában volt és kiválóan játszott velük. Különösen izgalmasak a Sawyer fénygömbjével felvett jelenetek, de köszönhetően a becsületesen elvégzett operatőri munkának, egy képkockára sem lehet panaszunk. Hasonló módon dolgozik az a kevés CGI is, amit a Mumus miatt alkalmazni kellett.
Bár ritkán mutatkozik meg a szörny, akkor korrektül néz ki. Persze a sötét sokat takar, de ez nemcsak azért áll jól neki, mert nem éppen a legszebb teremtés, hanem azért is, mert akkor a legijesztőbb. A semmiből a nézőre meredő sárga szempár és a homályban enyhén kirajzolódó, sáskákra hajazó teste hatásosan hozza a frászt mindenkire. Amúgy is inkább erre épít a film, nem pedig a jól megszokott jumpscare-ekre, melyeket inkább mellőztek is. Jól muzsikálnak a hangeffektek is, a Mumus hangja nagyban hozzátesz ahhoz, hogy ne akarjuk őt félvállról venni.
Csak semmi dráma
Annak ellenére, hogy nem kapta meg a legmagasabb korhatár besorolást, a Mumus helytáll, mint horrorfilm, azonban más műfaji elemei már egy-két fokkal gyengébben működnek. A drámai részek például felemás teljesítményt mutatnak, főleg az apa módszeres hanyagolása miatt. Illetve a vége felé érezhetően túl akart nőni vetélytársain azzal a film, hogy a Mumus nem csak egyszerű rémként, hanem szimbólumként is funkcionált. Érthető és működő elem volt ez, főleg a szereplőknek köszönhetően, azonban az utolsó, egyébként ötletes jelenetekben pont emiatt kezdett komolytalanná válni szegény szörnyeteg.
A Mumus talán engem lepett meg a legjobban azzal, hogy ezzel a koncepcióval ennyire összeszedetten került a mozikba. Egyébként alapból nem ez volt a terv. A kiadó eredetileg streamingre szánta, azonban a tesztvetítések olyan jól sikerültek, hogy végül a nagyvásznon kötött ki. Mi pedig nagyon örülünk ennek, hiszen Savage filmje ugyan nem váltja meg a világot, sőt nem is hibátlan, mégis magabiztosan hozza, amire vállalkozott
A szereplők mind remekül játszottak, nincsenek bugyuta szövegek és értelmetlen cselekedetek. A rendező végig kézben tartja a filmet, egyszerűen mindenki tudta, hogy mi a dolga. Ha valaki kedveli a horrort, akkor mindenképp nézze meg. De talán még azok helyében is adnék neki egy esélyt, aki nincs oda a sötétben rejtőző szörnyekért.