Bram Stoker megkerülhetetlen horror alpművet tett le az asztalra a Drakula gróf válogatott rémtetteivel. Megalapozta a populáris kultúrában nagy szerepet kapó vámpír-mítoszt, amit talán nem kell ecsetelni, mekkora hatással van a film, játék, könyv vagy zeneiparra. De ahogy minden halhatatlan lénynek, úgy Stoker alapművének is van múltja, története. Ezt meséli el nekünk a Dracul.
Dacre Stoker és J.D. Barker olyasmire vállalkoztak, amit nagyon-nagyon könnyen el lehetett volna szúrni; ráadásul úgy, hogy azzal megannyi rajongó vasvillával kergetné ki a szerzőket a világból, ha balul sül el a projekt. Nem kisebb célt tüztek ki maguk elé, mint Bram Stoker feljegyzéseit felhasználva egy horrortörténetet szerettek volna írni, melyben Bram a főszereplő, és nem mással, mint Drakulával kell szembenéznie. Mondanom sem kell, mennyi fronton mehetett volna félre ez a koncepció. Szerencsére nem így történt, és 2018 egyik kimagasló gótikus rémtörténetét olvashatuk a Dracul személyében.
[h]Gótikus rémtörténet[/h]
A Dracul óriási sikert aratott és hamar nagyon népszerűvé vált a regény a tavalyi év során. Akkora hájpot észleltem körülötte, mint amekkorát egynéhány blockbuster mozifilm is megirigyelhetne. Így hát kicsit öngerjesztve, de nagyon magas elvárásokkal vetettem bele magamat a klasszikus gótikus horror újragondolásába.
Annyit már a legelején megjegyeznék, hogy a regény első harmada borzasztóan unalmas. Na jó, talán nem ez a legjobb szó rá, de kifejezetten eseménytelen. Oké, ez sem megfelelő kifejezés. Mindinkább nagyon mélyen megismerjük a karaktereket, és egymáshoz való viszonyukat. Habár a legelejétől lehet tudni hova fog kifutni a cselekmény, nem annyira szövevényes a sztori, mint a társíró Barker best sellerének. No de ezt nem is egy elmés thrillernek szánták, noha egy-két érdekesebb csavar mégis fellelhető a műben.
Visszakanyarodva tehát nem indult túl izgalmasan a történet, nem is értettem hirtelen, hogy miért kapott ez ekkora hírverést. Nagyon lassan építkezett a cselekmény, és a szereplők ugyan remek karakterisztikával rendelkeztek, nem húzott be magával a regény. Még annak ellenére sem, hogy az atmoszféra azonnal felelevenítette bennem az eredeti Stoker-féle Drakuláét.
A történet szerint az ifjú Bram Stoker sokat betegeskedett. Szülei többször azt hitték, hogy a betegség elviszi, de mégis tisztességesen, folyamatosan ápolták őt. Illetve a Stoker-család dadája, Ellen is kivette a maga részét a gyerekek nevelésében. Azonban kiderül néhány igazán megmagyarázhatatlan és misztikus rejtély a dadussal kapcsolatban, ami beindítja a cselekmény fogaskerekeit. A kíváncsi gyerekek nyomozni kezdenek, miután Bram – aki korábban az ágyát nem volt képes elhagyni – csodálatos módon felgyógyult. Ez nagyjából le is fedi a regény első nagyobb részét, a számomra magával ragadó történet és vibráló cselekmény a második harmadtól indul be. Onnantól viszont letehetetlen volt a könyv.
[h]Fokhagyma a patikamérlegen[/h]
A Dracul erőssége nem a címszereplőben van, mégis valami felfoghatatlanul letaglózó a vámpír gróf (nem)jelenléte. Rejtély övezi, ő róla nem is tudunk meg semmi újat, de ennek örültem a legjobban, mert nem akarták az írók olyan dolgokba beleütni az orrukat, amik úgy tökéletesek, ahogy vannak. Véleményem szerint sosem jó ötlet többet mutatni egy rejtélyből, mint amennyi feltétlenül szükséges (mondjuk ezt Barkernak nem kell mondani, mert a Negyedik majomban kitűnően sakkozott végig a megfelelően adagolt rejtéllyel).
Öröm volt olyan vámpíros könyvet olvasni, ami tényleg az igazi avitt vérszívókról szól. Nem csillognak, nem fénybenjárók, nem ilyen-olyan mutánsok, nem egy kísérlet szülöttei, hanem misztikus élőholt lények, akik természetfeletti képességek birtokában vannak, és főleg karóval lehet végezni velük.
A regény második és harmadik részében kiegyensúlyozottan váltották egymást a mozgalmas és kevésbé mozgalmas, elmélkedős etapok. A szereplők saját feljegyzéseiből ismerhettük meg véleményüket, hozzáállásukat a fejleményekhez. Apróságnak tűnhet, de rengeteget adtak hozzá ahhoz, hogy ne tudjak kimászni a lapok közül. Remek érzés volt még az az adalék is, ami végig ott csilingelt a fülemben: hogy ez még igaz történet is lehet! Annyira jól volt összehozva a fikció a valós szereplőkkel, és a 19. századi környezettel, hogy simán elkapott az illúzió. Imádtam Vámbéry professzort is, a magyar vonulatot, és hogy ezek a húsvér szereplők megelevenedtek a történet során.
Nagyon szerettem még, hogy anélkül tudott több értéket hozzáadni a Drakula-féle vámpírkultuszhoz a Dracul, hogy megbolygatta volna Bram Stoker örökségét (főleg, hogy Bram eredeti feljegyzései alapján készült el az alkotás is). Az alapvető lényegi dolgokon nem változtattak, viszont megmutatták nekünk, hogy a vámpírok is lehetnek érző lények, lehetnek csapdába esett megtört lelkek. És némi bepillantást kaphattunk a halhatatlan élőholtak “mindennapjaiba” is.
Összességében tehát a Dracul abszolút megérdemli a sikert, ami övezi. Tökéletesen átemelték Bram Stoker Drakuláját egy kvázi előzménysztoriba, és nem vállaltak többet annál, mint amennyit megkívánt ez a mű. A szereplők hibátlanok, a horrorelemeket és a gótikus hangulatot pedig sikerült a maxra járatni. Jóllehet, hogy nekem az első harmad nem jött át annyira, de megfelelő ráhangoltsággal talán jobban élveztem volna. Utána viszont kárpótolt minden oldal. Az eredeti Stoker-regény ismerete nem feltétlenül szükséges a Dracul megértéséhez, de számtalan remek kikacsintás és érdekes párhuzam van a Drakulával. Így, aki teheti először lapozza végig az 1897-es klasszikust (vagy az átdolgozott 2006-os változatot), és utána essen neki a 2018-as kötetnek. Vámpírrajongóknak pedig kötelező darab!