Vannak filmek, amelyek egy erős, de egyszerű koncepcióval is képesek klasszikussá válni. Amelyekhez nem kell mély háttértörténet, univerzumépítés, a szereplőket követő epilógus. Nincs szükség óriási csavarokra, több szálon futó narratívára, időutazásra és párhuzamos univerzumokra sem. Sőt, statiszták ezrei és több ország helyszínei sem kellenek. Csak van egy elemi erővel bíró kiindulási pont, ahonnan a forgatókönyv és a színészek feladata, hogy valami maradandót alkossanak. Olyan alkotások ezek, amelyek cselekménye egy mondatban összefoglalható, mégis magukkal ragadnak. Ilyen például a Tizenkét dühös ember, vagy Spielbergtől A párbaj. És ide kerülhetett volna A szomszéd szoba is. De hiába ült Pedro Almodóvar a rendezői székben, és hiába játszotta a főszerepeket két Oscar-díjas színésznő, végül mégsem lett olyan átütő.
Ház az erdőben
Pedig a központi kép jellegzetességére biztosan nem lehet panasz. Ingrid (Julianne Moore), a sikeres író egy dedikáláson tudja meg, hogy régi barátja, Martha rákos lett. Előtte évekig nem is beszéltek, de ettől fogva szinte minden nap meglátogatja, és újra közeli kapcsolatba kerülnek. Martha kezelése egy darabig ígéretes, azonban idővel áttétet diagnosztizálnak nála. Az orvosok maximum egy évet jósolnak neki, Martha azonban eldönti, hogy nem akar addig szenvedni. Szerez a dark webről egy eutanázia-tablettát, és kibérel egy luxusházat az erdőben, ahol az utolsó napjait kívánja tölteni. Hogy ne legyen egyedül, arra kéri Ingridet, hogy tartson vele. Nem kell csinálnia semmit, csak legyen ott a szomszéd szobában.
A jel a szobájának ajtaja lesz. Ha reggel nyitva van, még él, ha zárva, akkor már bevette a tablettát. Ingrid először próbálja lebeszélni barátnőjét, végül mégis belemegy a dologba. Amíg ott vannak, igyekeznek kiélvezni az utolsó pillanatokat. Filmet néznek, olvasnak, beszélgetnek az élet nagy kérdéseiről. A készülést az elmúlásra persze nem könnyíti meg, hogy sohasem lehet tudni, Ingrid reggel felébredve mikor találja zárva a szomszéd szoba ajtaját.
Zárt rendszer…
Ennél a vezérelemnél hatásosabbat kívánni sem lehet, és Almodóvar ezt a díszletet választotta arról, hogy elmélkedjen életről és halálról. A szomszéd szoba nem egy reménytelen hangvételű tragédia, nem is egy súlyos erkölcsi dilemma krónikája. Ez egy elmerülés az elkerülhetetlen elmúlás hangulatában. Erre vezetnek rá a könyvek és filmek is, amelyeket Ingrid és Martha közösen olvasnak vagy néznek. Ebbe húz bele egyre jobban a lírai, melankolikus hangulat is. Ez a film nem megtörni akar, csak magával vinni egy szomorú, de abszurd módon kellemesnek szánt utazásba. Érzékeltet valamit a végzetből, nem vesz el annak súlyából, de mégis valahogy közelebb hozza azt.
És ebben az elmúlás-váró lubickolásban A szomszéd szoba bizonyos szempontból mégis pragmatikus. Ami ezen a célon kívül esik, az nem számít igazán. Az elején kifejezetten direkt módon halad a központi motívum felé. A két barátnő találkozik, beszélgetnek a közös emlékekről, és közvetlenül elmesélnek mindent, ami történt velük. Ennyire konkrét expozíciót általában megdorgálok, hogy jó, hogy nem egy tíz oldalas leírást mellékeltek a vetítés előtt, de itt mégis életszerűnek hat. Elvégre két jó barát találkozik hosszas távollét után, és az egyikük már a halálra készül, nincs már mit titkolnia. Így tehát elmesél mindent, ha kell, akkor visszaemlékezéseken keresztül.
Megismerhetjük a múltját hadi tudósítóként, elidegenedett kapcsolatát a lányával, és a régi szerelmek történetét. Ezek végigkísérik az életét, és egytől egyig helyet kapnak az utolsó napok beszélgetésiben is. Feleslegesen semmit nem tudunk meg Martháról, de minden, ami elhangzik, valamit üzenni akar. És ezzel alapvetően nincs is semmi baj. A kifogásaim ott kezdődnek, amikor A szomszéd szoba kikacsint a saját buborékjából, de mégsem lép ki oda.
…vagy mégsem?
Hogy mire is gondolok? Ingrid és Martha nincs teljesen elzárva a külvilágtól, és a másokkal való érintkezés során előkerülnek olyan kérdések és történetszálak, amelyek érdekesek lehetnének. Aztán mégsem kezd velük semmit. Nem feltétlenül nagy hiba ez, csupán elegánsabb lett volna akkor inkább bele sem kezdeni ezeknek a témáknak a boncolgatásába. Például Damien (John Torturro), aki korábban volt mindkét nő szeretője, egy klímaaktivista, akinek kifejezetten pesszimista a látásmódja. Ingriddel való beszélgetéseikben előjön életfilozófiájuk különbsége is. Míg Damien feleslegesnek érzi, hogy bármi is történjen, hiszen úgyis minden hiábavaló, addig Ingrid megélné a pillanatot, ami megadatott. Az érdekes dialógusokból azonban sosem lesz a nézeteik teljes ütköztetése, csak valami, ami történik a halál tornácán.
Ugyanúgy a morális dilemmát is inkább csak tudomásul veszi, de nem adja át A szomszéd szoba. Van jó pár helyzet, ahol megbújik, vagy ízlésesen érzékeltetve van, és ezek a pillanatok hatásosak is. Aztán a vége felé, érthető módon, elindul egy rendőrségi szál is, és itt már sokkal direktebben kellene szembesülnünk azzal, hogy ami történik, nemcsak erkölcsileg megkérdőjelezhető, de illegális is. Ezzel az iránnyal azonban a világon semmit nem kezd a film. Egyszerűen túl jóízűen fürdőzik a saját melankóliájában ahhoz, hogy csak úgy kiszálljon belőle.
Óda az emberi léthez
Olyan szempontból nem hibáztatom, hogy A szomszéd szoba valóban képes behúzni. A lírai elmúlás hangulata tényleg belengi az elejétől a végéig. És ha el tudunk tekinteni attól, hogy mi lehetett volna, és arra fókuszálunk, hogy mi van, egy egészen jó filmre bukkanunk. Végig tud úgy drámai lenni, hogy nem elkeserítő, elborzasztás helyett inkább megérint. A központi motívuma ugyan nem szakítja át a közfalat, de amikor kell, akkor mindenképpen hatásos. Az biztos, hogy nem hagy közönyben, emocionálisan megmozgat, igaz, nem is halmozza az emlékezetes pillanatokat sem.
De talán nem is ez a lényege. Mert amit nem lehet elvenni tőle, hogy mennyire emberi. Hiába nem értettem egyet a felbukkanó világnézetekkel, döntésekkel, az egy pillanatig sem merült fel, hogy ne érteném meg, ki mit és miért tesz. Ez egy empatikus és az emberi lét mélységeibe is bepillantást adó alkotás. Ahol a főszereplők korántsem szentek, a múltjuk tele van rossz döntéssel, tragédiával és elrontott emberi kapcsolatokkal, mégis ott van bennük az emberi való, amely átitat minden egyebet. És éppen ezért örömteli, hogy az egyetlen “külső” szál, amely igazán számított, szépen elvarrásra került a fináléban. Az egy olyan pillanat volt, amivel úgy éreztem, tényleg gazdagabb lehetek.
Őszinte nagyság
Persze ehhez szükséges az is, hogy a két protagonista megformálása hiteles legyen. Nos, erre a feladatra kívánni sem lehetett volna jobb színészeket, mint Julianne Moore és Tilda Swinton. Utóbbi nagyon érzékletesen adja át egy haldokló fájdalmát és reménytelenségét, miközben emberi méltósága maradékába kapaszkodik az utolsó percekben is. Igazán szívszorító alakítását pedig kiválóan egészíti ki Moore egy fokkal visszafogottabb játéka, amely így is képes katarzist okozni, ha arra van szükség. Mind a ketten makulátlanul játszanak, és a lelkét adják meg a filmnek, amely a teljesítményük nélkül simán őszintétlennek vagy hatásvadásznak érződött volna.
De így van létjogosultsága minden könyvidézetnek, jelképnek, vagy a hosszan kitartott panorámaképeknek. Mert ugyan elsőre nem erre számítottam, de A szomszéd szoba egy gyönyörűen fényképezett alkotás. Úgy tűnhetne, hogy nincs szükség rá, hogy a profi, de visszafogott operatőri munkát látványos, a széles vásznon elemi erővel ható nagytotálokkal fűszerezze, de milyen jó, hogy megtette. Ezeknek a snitteknek ráadásul nagyon is szimbolikus szerepe van, csakúgy, mint a hónak, amely James Joyce novelláját idézve “hullik, hullik, és betemet elevenet, holtat.”
Verdikt
A szomszéd szoba egy melankolikus, megérintő alkotás, amely képes a hatása alá vonni. Egy furcsán kellemes elmélkedés életről, halálról, barátságról, reményről. Ennél azonban egy hangyányival sem akar több lenni, és alapvetően nem is hibáztatom érte. Csak látva, hogy mennyi értékes szálat hagyott kibontakozás nélkül, mégis maradt valamennyi hiányérzetem. Ettől függetlenül nem egy öncélú szerzői alkotásról van szó, hanem egy emberi, őszinte filmről, amelyben Tilda Swinton és Julianne Moore fantasztikus alakítása tartja a lelket. Szokatlan film ez, de tagadhatatlanul erős, és éppen csak elmarad attól, hogy valóban átütő legyen.
A szomszéd szoba november 28-tól látható a mozikban.