A szörnyfilmek mindig egyfajta kettősséget töltöttek be az életemben. Egyfelől a racionális énem sosem tudott megbirkózni a tudattal, hogy felhőkarcoló méretű, ismeretlen eredetű lények püfölik egymást – másfelől pedig annyira rohadt menő, ahogy a fent említett kreatúrák lezúzzák a világot Amerikát.
Godzilla nem csak Japánban hódít, szerintem neki köszönhetjük, hogy nyugaton is igen népszerű a kaiju-műfaj. Most pedig bemutatták a mozik a Godzilla 2 – A szörnyek királyát, ami egy kifejezetten aranyos, gyakran logikailag bukdácsoló kétórás szórakozás.
[h]Go Go Godzilla![/h]
A szörnyfilmek címszereplői mellett nem jellemző, hogy az emberi szereplőkre is erős hangsúly kerülne. A rebootolt, Gareth Edwards-féle 2014-es Godzillában azonban nem voltak lusták némileg a karakterekkel is foglalkozni. Nyilván nem mélyfilozófiai értelemben, de egy Tűzgyűrű, vagy Transformers mozikhoz képest a Godzilla karakterei Tolsztoji kvalitásúak.
Viccet félretéve a Godzilla folytatása is hozta magával az egyébként egész pofásan megírt szereplőket. Mármint ne értsetek félre, mindenki megadott klisék szerepét tölti be, de valahogy képesek működni a vásznon. Sőt, itt még jóval életszagúbban is viselkedtek a néhol egyébként roppant sekélyes karakterek. Volt a filmben családi dráma, karakterfejlődések, és rendesen feszegették a titánokkal kapcsolatos pro és kontra véleményeket.
De ahogy ilyenkor lenni szokás, mindig akad egy renegát félkatonia, vagy terrorista szervezet, ami szeretné megszerezni magának az irányítást. A Jonah Alan (Charles Dance) által vezetett csapat rajtaüt azon a Monarch bázison, ahol a még lárva Mothra éppen ébredezik. Alan felnyalábolja Emmát (Vera Farmiga), annak lányát Madisont (Millie Bobby Brown), és az Orca névre hallgató szuper high-tech hangfrekvencia manipuláló szerkezetet.
Az elrablás után a Monarch (ez a cég tanulmányozza a szörnyeket) fejesei megkeresik Markot (Kyle Chandler), hogy kutassa fel az Orcát, ezzel együtt elrabolt családja is meg lesz. És gyakorlatilag innen kezd beindulni a fő cselekmény: Ghidorah, a Zéró-szörny, Godzilla ősellensége elszabadul, és megkezdődik a szörnyek közötti zúzás.
A történet, a változó minőségű forgatókönyv és a szereplők drámája vajmi kevés lenne az elvárható ultra szörnybunyók és gigászi csihi-puhik nélkül. Ugyan véleményem szerint elbírt volna több akciót is a film, de amikor a titánok nem egymást ütötték-vágták, akkor meg legtöbbször tök jól működtek a kitöltő részek is. Akadtak azért üresjáratok, vagy legalábbis olyan jelenetek, amikor nem éreztem, hogy haladna a cselekmény.
[h]Szörnyeknek áll a világ[/h]
Nos, látványra nem lehet panaszunk. Godzilla és az előzetesekben is látható lények (Ghidorah, Rodan, Mothra, stb) mind-mind remek és hasznosan eltöltött munkaórákról árulkodnak, mert a cg-szörnyek pazarul és élethűen festenek. A belőlük kijövő hangok pedig olyan pluszt adnak az élményhez, ami miatt érdemes moziba járni. A csontig hatoló üvöltések nagyon erősen képesek fokozni az adott képsorok hatását.
Hiába a műfajhoz képest erősebb karakterek, a csodás látvány és hangulatos jelenetek, a racionális énem egyszerűen képtelen volt kussban maradni a 130 perc alatt. Folyamatosan fogtam a fejem, hogyan lehet percenként annyi lehetetlen baromságot összehordani. Igen-igen, tudom, hogy tudni kell helyén kezelni, hiszen egy Avengers-szerű világ sem éppen lehetséges. De ha már itt tartunk, az Endgame-ben is akadtak azért logikai bukfencek, amik mellett nehéz volt elmenni.
Akárhogy próbálom tudatosan átkapcsolni az agyamat, sokszor a logika és a józan ész felülírja a látottakat. Például a Csernobil című minisorozat fényében (cikk később) több, mint furcsa, amikor a Godzilla ember főszereplői közvetlen közelében legalább egy tucatszor robban nukleáris atomtöltet. Nem beszélve arról, hogy a titánok is sugároznak. És nyilván, senkinek nem esik baja – csak akinek kell. De ha képesek vagyunk elfogadni, hogy a Föld belsejéből háztömbnyi méretű hihetetlen lények bújnak elő, akkor bizony tessék leszarni a fizika, biológia, kémia alapvető szabályait.
Na jó, ez talán mégiscsak erős megfogalmazás, mert miért ne merülhetnének fel kételyek, amikor a film készítői ennyire nyilvánvalóan tojnak az alapvető univerzális szabályokra. Sőt, tovább megyek. Semmi baj azzal, ha egy valóságtól elrugaszkodott zsáner megalkotja a saját szabályait. De ha még ezekhez a szabályokhoz sem képes igazodni, akkor az egész mögött valami elemi szintű nemtörődömség állhat. A lények “fizikája” éppen úgy alakul, működik, ahogy az adott jelenet megkívánja. Ez által csomószor változik a kifejtett hatásuk a környezetükre. Ilyenkor ki tudott vetni magából a film, de szerencsére hamar visszataláltam és képes voltam újra szórakozni.
[h]A szörnyfilmek királya?[/h]
Ha végül sikerül elvonatkoztatni, és alkalmazkodni, akkor garantált, hogy a Godzilla nem fog csalódást okozni. Ha viszont képtelenek vagyunk elengedni, és mindenáron ragaszkodunk a “már pedig ilyen nem lehetséges!” frázisokhoz, akkor nem érdemes a mozijegy árát sem rááldozni.
Összességében tehát a Godzilla 2: A szörnyek királya egy ízig-vérig kaiju film. A problémás forgatókönyv érezhetően kihat az élményre, de nem megszokott módon láthatunk karakterdrámákat, fejlődést (még Godzilla jelleme is fejlődik!), és esetenként jól működő szereplőket. A szörnycsaták nagyon jól néznek ki, és a film tele van olyan hatásvadász képsorokkal, amiknél minden jóérzésű néző képes elmosolyodni. Nem árul zsákbamacskát, a Godzilla egy kiváló, kétórás bűnös élvezet, elképesztő látvánnyal, és hangeffektekkel. Ha szeretitek a szörnymozikat, vétek lenne kihagyni, de aki valami többre vágyik, például átgondolt párbeszédekre és logikára, az kerülje messziről.