Mindig szomorú, amikor egy kritika nekrológgá alakul, pláne ha egy értékes projektről vagy csapatról van szó. Három éve a Shadow Gambit-tesztemmel késtem annyit, hogy addigra bejelentették a fejlesztő Mimimi bezárását. Ezzel egy minőségi munkát végző, kreatív stúdiót vesztettünk el, aminek az volt a legfőbb hibája, hogy nem a szélesebb közízlést szolgálta ki. Hasonlóan érzek James Gunn DCU-jával kapcsolatban is. Mire nagy nehezen eljutottam odáig, hogy bepótoljam az Agyagpofát, addigra már megérkezett a hír Gunn menesztéséről.
Nem arról van szó, hogy az évszázad filmes univerzuma veszik oda, de az is biztos, hogy ez a lépés elhamarkodott volt. A Superman egy remek film volt, és minden jogos kritika mellett a Supergirl is teljesen vállalhatóra sikerült. Az utolsó koporsószög a pénztáraknál elbukó Agyagpofa volt, amely pedig egy példásan merész műfaji húzás a zéró kóla kommerszitásával rendelkező képregényfilmes közegben. A fejesek türelmetlensége különösen bosszantó annak fényében, hogy az előző éra milyen rémes produkciók mellett maradhatott hosszú évekig felszínen. Erre persze lehet mondani, hogy „tetszettünk volna megnézni többen a filmet”, de most már csak utólag, az egészen jól sikerült Agyagpofával kapcsolatban biztathatok erre mindenkit.
Pénz és sár(m)
Főszereplőnk Matt Hegen (Tom Rhys Harries), egy feltörekvő filmcsillag. A mélyből küzdötte fel magát, de már a világsztárság kapujában van. Tehetséges, Oscar-díjra is jelölik, de közben mégis az arca a legnagyobb vonzereje. Az akadémiai jelölést megünneplendő ellátogat egy gothami klubba, ahol enged egy ráhajtó nő (Joana Ribeiro) csábításának. Reggel aztán kiderül, hogy Mia a gengszter Markos Szabo (David Dencik) szeretője. A bűnöző súlyosan megtorolja az esetet, és késsel összeszabdalja Matt arcát. Matt bár túléli az esetet, nem tud talpra állni. Az ügynöke kisemmizi, a plasztikai műtétek nem segítenek visszanyerni egykori külsejét, és a stúdiója is kirúgja.
Utolsó esélye egy kísérleti gyógymód, amelyet Dr. Caitlyn Corr (Naomi Ackie) fejlesztett ki. Ennek lényege, hogy nanosejteket ültetnek a szövetbe, amelyek lassan átprogramozzák, begyógyítják a szövetet. Caitlyn eleinte bizonytalan, de Matt végül meggyőzi, hogy a kísérleti alanya lehessen. A kezelés pedig csodásan halad, azonban hamar kiderül, hogy a nanosejtek csak a testet gyógyítják, nem a lelket. Mattben ott a bosszúvágy, és egyre kevésbé képes uralkodni az egyre furcsább mellékhatásokat produkáló testén. Mégis megpróbál valahogy úrrá lenni az életén, és megtalálni a helyét abban a társadalomban, ahol sohasem érezte igazán otthon magát.
Gothamben születtem, doktornőt szerettem
Matt Hegen legnagyobb tragédiája, hogy sosem tudott igazán önmaga lenni. Amikor a mélyből felküzdötte magát, úgy döntött, örökre maga mögött hagyja azt az életmódot. A szerzett sebeket egy sikeres színész álarca mögé rejtette, és ez lett a mindene. Paradox módon ez a maszk a saját arca, ezért szeretik a nézők, a stúdió, ezért sikeres a nőknél. Ezzel bizonyít megboldogult édesanyjának, alkoholista apjának és egyben magának is. Nem csoda, hogy amikor ezt elveszik tőle, egy pillanat alatt minden összeomlik. És valahol az is érthető, hogy amikor visszakapja, nem elégszik meg a nyugodt élettel, mert lelkileg továbbra is instabil.
Miközben megszállottja lesz a kezelésének, sőt, a túladagolása után a sebezhetetlenségének, legbelül arra vágyik, hogy valaki előtt ne egy sikeres sztár, hanem önmaga lehessen. Ezt az embert Caitlynben látja, akibe lassan beleszeret, de mivel a doktornőnek vőlegénye van, a tisztesség szabályai szerint nem lehetnek együtt. Ez az ellentmondásosság egy remek alapot szolgáltat a karakternek ahhoz, hogy a DC egyik legérdekesebb antihősévé, majd gonosztevőjévé váljon.
Bár az Agyagpofa nem taszít olyan lelki terrorba, mint a Joker, azért bőven ad teret, hogy empatizáljunk a főszereplővel. Rendkívül érzékletesen mutatja be Matt magányát és kiszolgáltatottságát. Nincs mögötte védőháló, a barátai érdekből voltak mellette, és a pénze sem elég néhány csaló és a korrupt bíróság ellenében. Teljesen érthető a dühe azokkal szemben, akik mindent elvettek tőle. Az sem csoda, hogy amikor mégis belekezd a bosszúba, a bűntudat, a megfelelési kényszer és az indulatok csaknem teljesen szétszakítják. Könnyű tehát együtt érezni vele, és bőven vannak pillanatok, ahol az Agyagpofa joggal érződik egy kielégítő bosszúfilmnek. Aztán persze visszaérkezünk a földre: Matten pont az segítene, ha el tudná engedni vagy fel tudná dolgozni a múltat. Helyette szépen lassan elveszik egy amorf agyagszörnyben.
Arcátlan változatosság
De érdekes karakterek Caitlyn és nyomozó vőlegénye, John (Max Minghella) is. Ketten kitűnő indikátorai annak, milyen pusztításra képes Matt énközpontú rendszere. Megbecsülik egymást, de a szikra talán már kihunyt, és a férfinak van egy erős kisebbségi komplexusa is. Matt egy érdekes újdonságként érkezik Caitlyn életébe, de a doktornő eleinte próbál hűséges maradni. Matt azonban végül mindkettejük életét tönkreteszi az önzőségével, amely csak ráerősít arra, hogy a befejezésként valódi gonosztevőként tekinthessünk rá. Egyben pedig mindig öröm látni, amikor egy döcögő kapcsolatot érett felnőttek módjára kezelnek a filmvásznon.
Az Agyagpofa ugyanakkor nemcsak karakterdráma, de testhorror is. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy egészen korrekt ebben a kategóriában. Nem szorongatja meg úgy az idegszálainkat, mint sokan mások, de így is bőséggel lesznek explicit jelenetek. Matt arcának torzulása tényleg rémisztő, de későbbi transzformációi után is futkosott a hátamon a hideg. Az előzetesben is megjelenő szemhéj-összenővés pedig példásan kényelmetlen volt. A maszkok elsőrangúak lettek, egyedül talán a CGI-nak voltak gyengébb pillanatai. Végeredményben hatásosan, de nem öncélúan jelent meg a body horror – személy szerint nem hiányzott ennél több trancsírozás.
Azért Matt bosszúhadjárata így is megörvendezteti a gore szerelmeseit, egészen kreatívak és látványosak lettek a gyilkosságok. A film egyetlen akciójelenete pedig már csak Matt kaméleonképessége miatt is maradandó, de egyben itt a gőzt is ki lehet engedni. A már-már John Wickbe illő bunyó remekül használja ki Agyagpofa eszköztárát, és talán a film egyetlen tisztán szorakoztató része. De ha kell, thrillerbe is át tud csapni, amikor Rob Hardy kamerája érzékletesen sejteti, hogy Matt ott rejtőzik egy járókelőben, de mégis visszatartja a teljes bizonyosságot.
Gotham ezer arca
Egyébiránt az Agyagpofa viszonylag hagyományos technikával készült. Az ismerős gothami helyszíneket jól esett látni, a szegény és gazdag környékek kontrasztja is látszik, de nem olyan hangsúlyos, mint a Jokerben. Van azért néhány remek kompozíció, amelyet a tájból kissé elütő CGI-felhőkarcolók sem árnyékolnak be. A fényekkel pedig elképesztő stílusosan játszanak: a vörös vagy kék neonok nemcsak kiemelnek, de párhuzamokat is érzékeltetnek. Szintén remek érzékkel készültek a Matt meghasonlottságát mutató jelenetek. Kontextusból kiragadva kicsit szájba rágósnak tűnhetnek, de abszolút beleillenek a helyükre.
És egészen erős a színészi játék is. Tom Rhys Harries a torz maszk mögül is képes megkapó alakításra, de az arcával is remekül játszik. Naomi Ackie pedig egy egészen finom, rétegelt alakítást nyújt, és jó látni egyre több élvonalbeli produkcióban. Max Minghellára is mintha ráöntötték volna a nyomozó szerepét, ahogy Eddie Marsan is rendkívüli fogás volt Matt menedzsereként. Szintén találó David Dencik és Joana Ribeiro beválogatása is, de nekik nem kellett igazán sok dimenziót megjeleníteniük. A DC híresen erős gonosztevői közül itt Agyagpofa kapta az összes muníciót, és ellenfeleinek egy fokkal kevesebb maradt. De ez nem a színészek hibája, az is biztos. És bár inkább a WILTY miatt, de nagyon örültem Rob Brydon felbukkanásának is, mint talk show műsorvezető.
Verdikt
Leginkább csak dicsérni tudom az Agyagpofát. Minőségi testhorror, érzékletes karakterdráma, ügyes műfaji elemek innen-onnan. Profin megmunkált, jól eljátszott, saját keretek között maradó, érdekes film lett, egy olyan friss fuvallat, amire szüksége van a képregényfilmeknek. Mégsem vagyok teljesen lenyűgözve. Az Agyagpofa nem megy olyan mélyre, mint lehetne, sem a drámában, sem a horrorban, hogy igazán feledhetetlen legyen. De ezerszer is inkább egy ilyen kreatív projektet támogatok, mint egy huszonharmadik kommersz világmegmentést, amelybe már érezhetően belefáradt mindenki. Azonban a pénz beszél, én meg csak vau-vau.