A nyolcadik utas: a Halál megjelenése óta eltelt 45 évben az Alien végig horror-klasszikus névnek számított, azonban ez főként az első két film érdeme. Ridley Scott és James Cameron alkotásai méltán lettek viszonyítási pontok két eltérő alműfajban, és bebizonyosodott, hogy a xenomorf mind magányos vadászként, mind hordaként tud fenyegető jelenség lenni. Aztán az elmúlt bő 35 évben erre nem sokat sikerült építeni. A Végső megoldás még a maga módján érdekes volt, igaz, ehhez kellett egy Assembly Cut, hogy egyáltalán nézhető legyen. A ’97-es negyedik részre már minden méltóságát elvesztette a franchise, úgyhogy azon a ponton meg is érett a Predator-koprodukciókra.
Aztán 2012-ben érekezett újra Ridley Scott, hogy a Prometheusszal némi kontextust adjon a (nem csak) filmek világának. Hogy erre volt-e valódi igény, az jó kérdés, de a Prometheus egy meglepően erős film lett. Világépítés, látvány és misztikum szintjén belőtt egy bitang magas színvonalat, nyitva hagyott egy tucat kérdést, a szerva lecsapását pedig a 2017-es Covenantra hagyta. A labdát állítólag azóta se szedték ki a hálóból. Mindazonáltal az a kellemetlen helyzet állt fent, hogy bár teljeskörű eredettörténetnek örvendhettünk, 1986 óta nem készült valóban jó Alien-film, ami horrorként is értelmezhető. De minden rossz sorozatnak vége szakad egyszer. Fede Alvarez az Evil Dead után egy új klasszikust segített ki Csipkerózsika-álmából. Az uruguayi rendező hazánkban forgatta az Alien: Romulus-t, a stáblistát nézve pedig hatalmas büszkeséggel töltött a rengeteg magyar név látványa. Honfitársaink ugyanis nem kis részt válalltak abban, hogy az Alien név mögött újra egy atmoszférikus horror húzódjon meg.
A szökés gátja: a Halál
Egy félreeső csillagrendszer bolygóján egy örök sötétségbe merülő bányászkolónián tengődik Rain. A fiatal lány elvesztette a szüleit, egyetlen családtagja Andy, az apja által átprogramozott android. Rain álma, hogy maga mögött hagyja a koszfészket, azonban a vállalat nem engedi a lelkét. A kötelezően ledolgozandó óráit egyszerűen megduplázzák, amikor engedélyt kér a távozásra. Kapóra jön hát a barátai szökési terve, akik egy kallódó Weyland-hajót találnak a bolygó körül keringve, rajta hibernálókamrákkal. Egy kis győzködés után az ötfős társaság Andyvel kiegészülve fel is száll egy teherhajóval. Már odakint vannak, amikor rádöbbennek: a keresett hajó valójában egy óriási űrállomás.
Az állomás már jó ideje elhagyatottan áll, így nincs egyszerű dolguk a kamrák, és a hozzájuk szükséges folyadék megszerzésében. Pláne, miután az egyik laborban kis polipszerű lényeket találnak tartályokban. Ahogy az várható, a csápos csökevények nem sokáig bírják üveg mögött, és az egyikük rá is ugrik Rain egyik barátjának arcára. Innen pedig már tálalva is van a szokásos Alien-recept alapján készült fogás. Nemsokára egy reménytelen macska-egér játszma indul, ahol a galaxis legveszélyesebb fenevadjai kezdik lassan, de biztosan ritkítani a populációt. Még szerencse, hogy a pincér ezzel csak az előételt hozta ki, és a Romulus tartogat meglepetéseket is a kötelező elemek mellett.
Megújul a Halál
Bár Fede Alvarez neve biztató volt, az elsődleges félelmem a Romulus-szal kapcsolatban az volt, hogy nem képes megújulni. Egyszerűen nem láttam magam előtt, hogy egy Alien-film hogyan tud meglepetést okozni. Persze az nem feltétlenül egyértelmű, hol lapul meg a xenomorf, vagy milyen sorrendben kapja el a jobb sorsra érdemes (vagy érdemtelen) szereplőket, de nagy általánosságban ugyanaz történt mindig. És mégis, minden alkalommal az újdonság varázsaként kellett volna hasson, hogy a csápos arcpakoláson átesett delikvensből kikel valami, esetleg hogy a 22. század legellenálhatatlanabb mosolyai savas vért hullajtanak. Persze érthető, hogy a friss csapatnyi feláldozható karaktereknek mindig újak a viccek, vagy egyszerűen csak nem hallgatnak a veteránokra, de egy idő után nehéz nézőként meglepődni. Biztos van, aki élvezi a “tudom én, hogy hova megy ki a játék”-életérzést, de az örökös nosztalgia-örvény nem viszi előre a kreatív folyamatokat.
Szerencsére a Romulus beépíti az előzetes ismereteket a cselekménybe is. Az első meglepetés után hőseink hozzájutnak a legfontosabb információkhoz, és így szinte egyből lehetőségük van új, ötletes megoldásokat találniuk. A film így képes felnőni a közönségéhez, akik potenciálisan 45 esztendeje követik az intergalaktikus csókkirályok krónikáit. Sőt, a kreatív túlélési praktikákon túl emelni is sikerül a tétet. Új tulajdonságok kerülnek kihangsúlyozásra, amelyek által teljesen máshogy lehet félelmetes egy fertőzött helyiség vagy folyosó. Az, hogy Alvarez filmje le mer térni a járt útról, mindenképpen elismerésre méltó, és nézőként nem is lehetnék hálásabb.
Nosztalgiázik a Halál
Azért arról szó sincs, hogy ne lenne jó pár visszaköszönő elem vagy utalás. Szó sincs róla, hogy minden részletet ismerni kellene a Colonial Marinestól az utolsó képregényig, hogy élvezhető legyen, de azért érezhetően próbáltak a rajongóknak is kedvezni. Ez persze nem hiba, de néha már erőltetettnek éreztem. Igen, én is láttam a filmeket, igen, én is felismertem az adott nevet vagy motívumot, de sosem jó jel, amikor egy alkotás saját magával szemben kezd el nosztalgiát érezni. És persze minden újítás ellenére alapvetően nem titok, mivel állunk szemben. Ettől pedig önmagában nem tud valóban félelmetessé válni a Romulus. Az ismeretlentől lehet a legjobban rettegni, abból pedig itt kevesebb van, mint egy alsós matekfeladatban.
A Romulus mégis működik. Az például nagyon sokat segít, hogy a karakterek életképesek és feltalálják magukat. Nem kell sokadjára is “elsőre” rácsodálkozzanak az alapvetésekre, és a plusz információt jól is használják. Így pedig sokkal könnyebb szorítani is értük, hogy nem csak vágóhídra szánt marháknak látja őket a néző. Nincsenek is értelmezhetetlenül sokan, hogy egyértelműen eldobható figurák legyenek. És ugyan nem mind szerethetőek, meg persze őket is elragadják az érezelmeik, de mindez hitelesen történik. Nem hoznak fájdalmasan ostoba, indokolatlan döntéseket, dilemmáik indokoltak, és emiatt a konfliktusaik is életszerűek. Nem feltétlenül ők a legmélyebb karakterek a filmtörténelemben, de hihető, hogy egy valódi baráti társaságból kerültek ki. Ilyen módon egy kicsit a Dark Pictures-játékok is eszembe jutottak róluk, hogy ez mennyire hízelgő, azt mindenki döntse el maga.
A hangulat: Haláli
Legalább ilyen fontos viszont, hogy a rendezői székben egy tehetséges horror-specialista ült. Alvarez ügyesen fűszerezi meg a szokott sablonokat, és többféle módon is próbál a székhez szögezni. Dolgozik sejtelmes, villódzó fényekkel teli folyosókkkal, de akkor is képes fenntartani a feszültséget, ha az ellenség végig a szemünk előtt van. A Romulus ugyan nem terrorizál, de képes borzongatni, viszont az igazi fegyvere a pattanásig feszített légkör. Hagy időt, hogy érezzük a helyzet súlyát, alaposan előkészíti a nagy jeleneteket, a maximumig fokozza a várakozást, majd hatásosan adja meg az apró katarzisokat. Egy kifejezetten izgalmas filmmel van dolgunk, amely a kompetens forgatókönyvvel együtt eléri, hogy tényleg bármit el tudjunk képzelni a befejezésre. Persze óriási megfejtésekre azért nem érdemes számítani, ez még mindig egy Alien-film.
A megfelelő hangulat ugyanakkor nem jöhetne létre a díszletek és a bevilágítás nélkül, itt pedig brillírozik a Romulus. A belső terek ismét az első film régivágású kezelőfelületeit idézik meg, és úgy általában minden sokkal rusztikusabb és kézzel foghatóbb, mint Ridley Scott újabb alkotásaiban. Minden egyszerre archaikus és futurisztikus, minden tárgynak és ajtónak súlya van, és megfér ebben a környezetben egy budapesti metróállomás mozgólépcsője is. A főként magyar díszlettervezők kitettek magukért, hogy a néző valóban egy kicsit úgy érezze, egy régi űrállomásra van bezárva. Mindez pedig gyönyörűen lett bevilágítva különböző színű fényekkel, hol sejtelmesen, hol élesen, egy pazar atmoszférát hozva létre. Az operatőri munka pedig ugyan önmagában nem látványos, de remekül örökíti meg egy méltóságteljes, esztétikailag sem utolsó horror eseményeit.
Nem fog rajta a Halál
Ha már látvány, a digitális trükkökre sem lehet panasz. Ezek használata alapvetően visszafogott, sok praktikus megoldást használtak a készítők, de amikor előkerül a CGI, akkor sem igénytelen. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már meg tudnak jelenni úgy is a digitális xenomorfok, hogy nem kapunk tőlük hisztérikus röhögőgörcsöt (bő 30 éve még nem így állt a technológia), emellett pedig a robbanások is jól mutatnak. Ha már robbanások, a hangkeverést sem lehet eleget dicsérni. A hangoknak van átütő ereje, és nem csak úgy érezni, mintha mindenre rá lenne dobva ugyanaz a pár utómunka-effekt, hogy minél “mozisabban” hangozzon. A kellő pillanatban pedig hatalma van a csendnek, akár lopakodás, akár egy méretes lángfelhő közepette.
Egyébként a színészi játék sem rossz, annak ellenére, hogy nem a legnagyobb sztárok sorakoznak a stáblistán. Igaz, a Raint alakító Cailee Spaeny már bizonyított, mind Priscilla Presleyként, mind a Polgárháború ifjú újságírónőjeként, és most is makulátlan teljesítményt nyújt. David Jonsson is remekel Andyként, aki először egy autista kisfiúként viselkedik, majd egy szoftverfrissítésnek köszönhetően a személyisége is megváltozik – mindkét figurát hitelesen hozta. Spike Fearn pedig úgy alakította az Andyt piszkáló bully-karaktert, hogy tényleg dühítő volt – ez pedig azt jelenti, hogy jól végezte a dolgát. És végre szegény Isabela Merced is szerepel egy olyan filmben, ami értékelhető, szegénynek eddig nem sok szerencséje volt.
Verdiktet kap a Halál
Az Alien: Romulus egy kifejezetten kompetens horrorfilm lett, amely leginkább az első rész örökségét követi. Ez pedig üdítően hat azután, hogy a sorozat milyen mélységeket és kitérőket járt meg. Nem egy igazán nagyravágyó alkotás, csupán egy izgalmas, atmoszférikus és az alapokra bátran építkező horror szeretne lenni, és annak tökéletesen megfelel. Lehet, hogy vannak benne logikátlanságok, lehet, hogy vannak benne részletek, amik nem tökéletesen konzisztensek a többi filmmel. De egy követendő utat jelölt ki az Alien-franchisenak: vissza a gyökerekhez, de merj kreatív lenni. Ugyan időnként még visszacsúszik a nosztalgia rózsaillatú méregfelhőjébe, de a Romulus nem csak kronológiailag van az első két rész környékén, de minőségben is.