Háborús filmből rengeteg született már, és szinte minden megközelítésből láthattuk már Árész védencét. Készült már grandiózus, statiszták ezreivel és rengeteg CGI segítségével látványossá tett eposz, és kisköltségvetésű művészfilm is. Találkozhattunk már dokumentarista alkotásokkal és propagandába hajló, elfogult, patetikus értelmezésekkel is. Követhettük már mindennel szembeszálló hősök, alávaló haborús bűnösök és egyszerű közemberek viszontagságait is. Az összes skála minden fokozatát benépesítik ezek az alkotások, és így nem is lehet azonnal elhelyezni azt, hogy “háborús film”. Így jártam a Polgárháború című Alex Garland (Ex Machina, 28 nappal később)-rendezéssel is. Pusztán a plakátokból és a műfajból kiindulva nem egy indie-hangulatú road movie-ra számítottam, de ez így volt jó. A Polgárháború ugyanis a háborúk gyomorforgató valóságát mutatja be egy egyedi nézőpontból, meglehetősen hatásosan.
Az elnök végveszélyben
A közeljövőben polgárháború tör ki az Egyesült Államokban. Az egyre inkább diktatúraszerű berendezkedést két állam, Texas és Kalifornia megelégelik, és megalakítják a Nyugati Frontot. A szakadárok meglehetősen nyerésre állnak, de a fegyverek zaja még nem csendesül. A Washingtonba szorított elnököt az utolsó vércseppjeivel is védi a hozzá hű hadsereg, a környező területeken pedig partizántevékenységek folynak. A nagyvárosokban sem lehet senki biztonságban, a terrorcselekmények mindennaposak. Vannak, akik félreeső farmokon próbálják kibekkelni a tragédiák sorát. És vannak olyanok, akik éppen ellenkezőleg, mindig az események sűrűjében vannak, hogy mindenről tájékoztassák az embereket. Ők a harctéri tudósítók.
Lee (Kristen Dunst) már évtizedek óta járja a frontvonalakat, és szenvtelenül tudósít a legnagyobb tragédiákról. A legújabb célpontja azonban nem az élet-halál harc színhelye, hanem Washington. Eltökélte, hogy újságírótársa, Joel segítségével interjút készít az elnökkel, mielőtt a szakadárok elfoglalják a fővárost, és megölik. Ehhez azonban át kell keljenek a háborús zónán, ahol mind a civilek, mind a katonai alakulatok semmi mással nem törődve küzdenek a túlélésért. Csatlakozik hozzájuk egy rivális újságtól az öreg, de eltökélt Sammy, és a fiatal riporter-aspiráns Jessie, akinek Lee az egyik példaképe. A valószerűtlen társaság pedig nem tudja megállni, hogy út közben ne maradjon ott tudósítani náhány véres és kegyetlen konfliktusnál, még ha ezzel folyamatosan az életüket kockáztatják.
Sok Volt volt
Ezt a viszontagságos utat mutatja be a Polgárháború, ahogy a kis csapat egyre közelebb kerül céljához, és közben egyre értelmetlenebbnek tűnik minden erőfeszítésük. Ennek a zarándoklatnak viszont minden pillanata feszült, nézői szempontból a szó legjobb értelmében. Senkiben nem lehet megbízni, legyen az a benzinkútnál állomásozó felfegyverzett civil, vagy látszólag szövetséges katona. Ember embernek farkasa, gimnáziumi osztálytársak kínozzák halálra egymást, és ismeretlen osztagok végzik ki egymást nevenincs tanyákért. Bárhol áll meg az újságírók autója, pattanásig feszített atmoszféra fogadja őket, és a néző sem érezheti magát biztonságban egy pillanatig sem.
Sőt, ha mégis békés képsorok, és valószínűtlenül idilli környékek következnek, az még aggasztóbb, mintha hallatszana a gépkarabélyok dörgése a háttérben. Nyomasztó, fullasztó légkör árad a Polgárháború minden képkockájából. Ez az a film, ahol a felelőtlenségeknek biztosan meglesz a böjtje, és az örömteli pillanatokban ott motoszkál, hogy mikor omlik a porba mindez. A kontraszttal is zseniálisan bánik a rendező, és teremt hátborzongató, körömrágrós jeleneteket a legegyszerűbb eszközökkel. Egy ponton egy zenélő karácsonyi dekoráció teszi bizarrá a potenciálisan egy távoli épületben rejtőző mesterlövész által feszültté tett szituációt. Ezt a hol izgalmas, hol fojtogató hangulatot időnként oldja egy-egy jól elsütött poén. Ez nem vesz el a Polgárháború komolyságából, de határozottan emberibbé teszi azt.
Ember embernek farkasa
A harcokat is emberi vonatkozásban, testközelből követhetjük. Ezek a maguk nyers brutalitásával jelennek meg, és nem egyszer sokkoló hatásúak. A Polgárháború nem titkoltan egy háborúellenes film, és meg kell hagyni, hatásosan végzi a dolgát. Számos pillanatot igencsak nehéz átélni a moziteremben, és közben a csaták maximum járulékosan látványosak vagy izgalmasak. Sosem az a cél, hogy egy magával ragadó lövöldözésnek legyünk tanúi, hanem hogy tudatosodjon, hogy itt emberi életek múlnak ki a legméltatlanabb körülmények között. Lehet ezt szájba rágósnak nevezni, de ettől még ez az igazság.
Közben pedig leáshatunk az emberi lélek legkiábrándítóbb bugyraiba. A folyamatos harc a túlélésért mindenkiből más reakciót vált ki. Vannak, akik elállatiasodnak, kegyetlen, a saját kis hatalmukba kapaszkodó zsarnokokká válnak. Van, akiben jobban megmaradnak az emberi vonások, van, aki csak át akarja vészelni az egészet, és van, akinek a tettein még a végső körülmények között is átszűrődik egy kicsavart ideológia. Mindez végtelenül emberi, esetenként tolakodóan személyes, és végig tragikus. Nincsenek hősök, csak önző, gyarló emberek, akiket már-már dokumentarista stílusban, egyet hátralépve mutat be a Polgárháború.
Morális szürkezónában
És ehhez kapcsolódnak a főszereplők is, akik szintén messze vannak a klasszikus héroszoktól. Egyrészt, ahogy az Éjjeli féreg katasztrófavadász újságírója, úgy a Polgárháború tudósítói is morálisan megkérdőjelezhető tevékenységnek szentelik az életüket. Ott vannak a konfliktusokban, és közvetlen közelről fotózzák le, ahogy az emberek hörögve összeesnek és meghalnak körülöttük. Nem próbálnak segíteni, sem együttérezni, csak mindent megörökítenek. Együtt kommandóznak a harcoló alakulatokkal, vásárra viszik a bőrüket, mindent megtesznek, hogy az embereket informálják. Meg persze mindezt minél hatásosabban, a minél nagyobb sztori érdekében csinálják.
És nincs is egészen ki mind a négy kerekük. Joel például egy adrenalinfüggő, aki élvezettel követi végig a körülötte zajló ütközeteket, és nem számít, hány hullán kell ehhez átgázolni. Lee látszólag kiölte magából az együttérzést, de folyamatosan nyomasztják a látott borzalmak. Jessie eleinte képtelen érzelmileg elválasztani magát az eseményektől, de sokat fejlődik ebben – ha úgy nézzük, a Polgárháború az ő (vissza)fejlődéstörténete is. Az egyetlen valóban szimpatikus karakter Sammy, aki ugyan öreg és túlsúlyos, mégis küldetésének érzi, hogy a frontvonalról tudósítson. Ugyanakkor benne van a legtöbb emberség, amely ad egy kellemes dinamikát a négy főszereplő közös jeleneteinek.
Ezek a defektes figurák ugyanis nem beszélnek olyan sokat, és a lélekrajzuk sem teljes. Kicsit töredékesen, de hihetően látunk bele valamennyit a személyiségükbe, és ehhez sokszor Sammy a katalizátor. A közöttük elhangzó beszélgetések kifejezetten érdekesek, de nem érezhetjük miattuk sokkal szimpatikusabbnak a szereplőket. Minden dialógusban ott lappang a furcsa kötelességtudatuk, amivel nagyon nehéz azonosulni, hiába van rá szükség a háborúban. És mégsem lehet őket utálni, mert a szenvtelen jelenetek között mutatnak annyi intimitást, hogy ösztönösen egyre közelebb érezzük őket magunkhoz.
Korlátosan objektív
Az az igazság, hogy nem könnyű befogadni ezt a filmet, és nehéz egy klasszikus kritikát írni róla. A Polgárháború nagyon sok mindennel szembemegy, amit alapvetésnek nevezhetünk az iparban. A hangneme sokszor nagyon tárgyilagosnak hat, nem ítélkezik, nem foglal állást, nincs egy dedikált üzenete. Ahogy Lee is megfogalmazza a saját hivatásával kapcsolatban, a célja az események megörökítése, nem azok megváltoztatása vagy érezelmi feldolgozása. Ez metaszinten remekül működik is, igaz, ezt az objektivitást néha tarkítja egy-egy lázálomszerű, vagy a zenei aláfestés miatt bizarr montázs.
A Polgárháború egy hagyományos ívvel sem rendelkezik. Ez nem lenne feltétlenül probléma, de nem is tudható be teljesen az említett tárgyilagosságnak. A film vége ugyanis erősen hollywoodira sikerült, leszámítva talán a közvetlen lezáró képsorokat. Így kicsit furcsa volt az összkép, a kétféle narratív stílus annyira nem fért meg szépen egymás mellett.
Persze nem is feltétlenül egy valóban kerek történet átadása volt a cél. A film, amely a felütése alapján egy Gerard Butler-féle elnökmentős mozi is lehetett volna, helyette inkább egy távolságtartó, sok kérdést felvető, de keveset megválaszoló alkotás. Sokszor nem tiszta, ki melyik oldalon van, nem egyértelmű, hol húzódnak országszerte a frontvonalak. Nincs katarzis, nincs fényes győzelem, sem mindent megsemmisítő összeomlás. A film végigfut, és hagy bennünk számtalan kérdést, amit szinte képtelenség teljes körűen megfejetni. De nem is kell. Elég, ha csak gondolkozunk rajta.
Hivatásos profizmus
Mindez egy elég A24-hez hű körítésben jut el hozzánk. A stúdió munkáit gyakran kötik össze a kísérleti jelleggel és a hol öncélú, hol indokolt művészi ambíciókkal. A Polgárháború képi világa nem oszlatja el ezeket a sztereotípiákat, igaz, az itt megjelenő kreativitás valóban az alkotás szerves részét képzi. Kapunk néhány ötletes beállítást, okos kompozíciót, amelyek mellett a faék-egyszerűségű, vidéki amerikai táj is izgalmassá válik. A díszletben mindig megjelenik annyi élet és különcség, hogy sose váljon unalmassá, de ez mégis természetesnek érződik. És van néhány lélegzetelállító felvétel is, mint például amikor egy erdőtűzön halad át a terepjáró.
Ahogy sem az operatőrre, sem a vágóra nem lehet panasz, úgy a színészekre sem. Kristen Dunst nagyot alakít, remekül hozza a megkeményedett, de belül szenvedő, elhivatott tudósítót. Wagner Moure egy sokkal színpadiasabb figurát kapott Joel személyében, de sohasem játssza túl a jeleneteit, Cailee Spaeny is hiteles ambíciózus, és apránként a feladathoz felnövő lány szerepében. Számomra Stephen McKinley Henderson finom játéka volt a legerősebb, aki Sammyként a film lelkét jelenti. De a mellékszerepekben is láthatunk remek, vagy egyenesen ijesztő alakításokat, függően attól is, hogy mit kívánt meg az adott karakter.
Verdikt
A Polgárháború egy nyomasztó, megrázó, hatásos háborús, háborúellenes film. Nincs ezen túlmutató üzenete, nincs egy kerek íve, klasszikus szerkezete, nagy érzelmi pillanatatból is alig akad. Ez egyrészt remekül működik metaszinten, és ad egy tárgyilagos, de mégis emberi színezetű megközelítést egy elvileg objektív, de nagyon is személyes hivatásnak. Másrészt elveszi a lehetőségét, hogy igazán emlékezetes, hosszú távon megérintő és megmaradó élményt adjon. Erre sosem tudnék klasszikusként, vagy igazán átütő alkotásként gondolni, pedig valójában egy kitűnő film. Nem akar mást, mint megmutatni a háború poklát, a benne sínylődő embereket, és feltenni jó pár kérdést. Ezt pedig hideg profizmussal, és (legalább formailag) egy kis művészi vénával teszi. Ha nem is popcorn-moziként, de mindenképpen érdemes megnézni, mert egy darabig a hatása alatt tart.