Folytatást készíteni hálátlan feladat. Egy minden értelemben sikeres filmnek folytatást készíteni még inkább. A horrorfilm műfaját – ami már szinte a születésénél biztosította a gyanútlan és egyben kíváncsi közönséget arról, hogy egyáltalán nem rest szemtelenül, anyagi megfontolásból kiindulva továbbgondolni eredetileg befejezettnek szánt történeteket -felesleges megvádolni olyan fennkölt, a magasművészetet éltető jelzőkkel, mint a megismételhetetlen, az érinthetetlen, vagy éppenséggel a szent. A sequelitis jelenség ebben a zsánerben sok esetben az alantas szórakoztatásnak a megnyilvánulása, mely kevés kivételtől eltekintve (A texasi láncfűrészes mészárlás 2) rendre csalódáskeltő végeredményeket mutat fel. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet akkor, ha ez a második rész Alfred Hitchcock – már a nyolcvanas évekre – klasszikussá nemesedett Psychojához (1960) kapcsolódik. Richard Franklin rendező, Tom Holland forgatókönyvíró és Anthony Perkins színész megadja erre a tabura a választ.
Norman Bates a zuhanyzós eset után 22 évvel kikerült az elmegyógyintézetből. Egy bisztróban kap állást és semmi mást nem szeretne, csak egy anyukamentes, nyugodt életet. Próbálkozása hiábavalónak tűnik, bár egyik munkatársa, Mary Loomis (Meg Tilly) személyében egy ingoványos talajon álló barátságra tesz szert, a múlt árnya és anyuci forró ölelése nemigen akarja őt elereszteni.
22 évvel később
Szentségtörés. Felszínes előismeret alapján valóban annak titulálható Franklin ’83-as munkája, viszont, ha levesszük az – egyébként joggal felvett – elutasítással felvértezett sznob napszemüveget és egy kicsit közelebbről vizsgáljuk meg a Psycho II-t, egy antinómiában lubickoló, atipikus slashert kapunk. Az eredeti regény írója, Robert Bloch bár egy évvel korábban megírta a maga Psycho II címet viselő, a slashereken nyíltan gúnyolódó regényét, a Universal stúdió biztosra menő fejesei az ismeretlen terep helyett a jól bejáratott utat választották és egy látszólag nagy késsel, véres kaszabolással és fékevesztett női sikoltozással teli filmnek adtak zöld utat. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a film sehogy sem tudja megközelíteni Hitchcock thrillerét, leginkább a sokkhatások miatti indokolatlan döntések egész sora, a dialógusok gyermeki egyszerűsége lehetetlenné teszi ezt az egyébként is nonszensz feladatot.
A kialakuló konfliktusokat két többszörösen összetett mondattal fel lehetne oldani, de Damoklész kardjának és Murphy törvényének kéretlen szövetsége ellehetetleníti a feloldozást. Ennek megfelelően a hatásvadász és harmatos párbeszédekkel interaktáló, egyébként kielégítő és elvárt performanszokat produkáló színészek már-már kényelmetlenül vannak egyértelmű döntések és erőltetetten halmozott konfrontációk elé kényszerítve. Az első filmből átmentett allegóriák – úgy, mint a betolakodók elleni területvédés, vagy a fallikus kés – mind sorra megjelennek, de a film nem okos annyira, hogy ezeket épkézláb módon új jelentéstartalommal ruházza fel. Ilyen tekintetben – Hitchcock tanítványként – Franklin az örökségéből él, csupán a már elhangzott tételmondatokat mondja fel újra, kevésbé átgondoltan.
A Bates-ház szelleme
A Psycho II sokkal inkább egy érdekes kísérletezésnek tudható be azáltal, hogy félúton helyezkedik el a stúdió által támasztott igények és Bloch innovatív jegyeket felmutató könyve között, létrehozva egy sajátos variációt. Holland a forgatókönyvével nem fél öntörvényűen késleltetni a történéseket – kijátszva ezzel a nézői elvárásokat –, sőt, még a red herring használatától sem riad vissza. Szerencsétlen Norman (és általa a néző is) pontosan ennek a hozzáállásnak a kiismerhetetlenségére van kárhoztatva. A már teljesen mértékben protagonista szerepben tetszelgő középkorú férfi valóban próbál küzdeni a megőrülés szelei ellen, de Edgar Allan Poe Usher-házához és Stephen King Szépkilátás Hoteljéhez hasonlóan a Bates rezidencia falai is magukba szívták a múlt szörnyű emlékeit, folyamatosan emlékeztetve Normant előző életének minden egyes pillanatára. Az sem kifejezetten segít épelméjűsége megmaradásán, hogy egy összeesküvés kellős közepén találja magát, ami során a halottnak vélt Mrs. Bates időnként cetlikre írt üzenetekkel és telefonhívásokkal keseríti meg kisfia életét, elhintve ezzel a téboly magvait.
Holland úgy csinál Normanből egy szerencsétlen áldozatot (a kezén megjelenő stigmák is beszédesek), hogy látva az ő predesztinációját erősítő ellenséges szándékot, a film vége felé mégiscsak azért drukkolunk, hogy minél hamarabb szabaduljon el belőle az ember-állat, pontosabban az ember-anya, hogy végre tomboljon egyet a családi birtok környékén. Ennek a lebutított, de mégis hatásos folyamatnak a korszak vérgőzös hangvétele miatt a film – leginkább mellékkarakterekkel kapcsolatos – mellényúlásait könnyedén meg lehet bocsátani. Franklin szokatlan kameraszögei, kényelmetlen színhasználata, a legtöbbször jól időzített feszültségkezelése, burjánzó zenehasználata egy, a múltba révedő, kísértetjárta hotelt és annak kúriáját tárja fel, miközben cinikus megjegyzéseket tesz a nyolcvanas évek amerikai társadalmát érintő jelenségekre. A film permanens jellegét mégis inkább az extravagáns, véres és sebes fináléban kicsúcsosodó megháborodás adja, hogy az utolsó jelenetsorban a romlott jóság végül elbukjon és helyébe a jól szervezett káosz lépjen.
Tanulság? Az nincsen, talán csak Norman Bates a józan ész fölé tornyosuló, sötét szülői ház előtt álló baljós alakja, amely kendőzetlenül és szájbarágósan tudatosítja a nézővel, hogy szegény fiún ismét úrrá lett az őrület. Illetve még az, hogy semmi se szent. Legalábbis Hollywood kapcsán biztosan nem.