Tobe Hooper a klasszikus első résszel tulajdonképpen megadta Amerikának az egyik utolsó kegyelemdöfést a hatvanas éveket követő, kiábrándulással együtt járó letargiának. Richard Nixon lemondását követően Geralt Ford próbálta a helyén tartani a republikánus hajó kormányát, míg végül Jimmy Carter elnökségének végeztével egy bizonyos Ronald Reagan került az Egyesült Államok élére, akinek a hatására 12 évvel később Hooper ismét világra szabadította az emberevő Sawyer családot.
13 éve veszett nyoma a texasi kannibáloknak. A virággyermekeket többségét Bőrpofa kampóra húzta, feldarabolta, megemésztette. Ámokfutásának túlélői kénytelenek elfogadni az elmúlás megmásíthatatlan szelét és be kell tagozódniuk a perifériáról. Az 1973. augusztus 9-én lezajló brutális események egyetlen életben maradt tagja, Sally ugyan informálta a rendőrséget az esetről, a szintén megcsömörlött, inkompetens rendőri intézményrendszer semmit sem képes tenni az ügyben. Megelégelve az apátiában sínylődő kollégákat, Lefty Enright (Dennis Hooper), texas ranger – személyes okokra hivatkozva – égre-földre keresi a megszökött gyilkosokat. Végül egy mészárlásba torkolló rádióműsornak és egy DJ-nek (Caroline Williams) hála nyomot fog és követi a láncfűrész útját.
Egy új kor gyermeke
Az első film egy, a dokumentarizmus-naturalizmus és a kegyetlen misztikum határán mozgó rémálom volt. Egy nyomasztó hangvétellel, (címével ellentétben) minimális erőszakkal, visszafogott, de hatásos díszletekkel kivitelezett zsigeri horrorfilm. Nemhogy a műfaj, de Hooper későbbi karrierjét nézve megismételhetetlen remekmű, a kilátástalanság és kiszámíthatatlanság negatív tartományában elhelyezett csiszolatlan gyémánt. A folytatás a vele ellentétes fényes oldalon helyezkedik el, legalábbis, ami a túltolt, parodisztikus hangvételt és ábrázolásmódot illeti. Nem szabad és nem is lehet ugyanazzal a szemmel vizsgálni a két filmet, yin és yang a kettejük közötti felállás, a közös metszet az őrületben keresendő.
A ’74-es film társírójával, Kim Henkellel ült le Hooper megírni a folytatást, eredeti koncepciójukban egy kannibálváros szerepelt volna. A stúdió (a The Cannon Group) költségvetési problémákra panaszkodott és nem volt rest leállítani a fékevesztett ötletelést azzal, hogy Henkelt lecserélték L.M. Kit Carsonra, a Párizs, Texas (1984) című, Wim Wenders-film rész-forgatókönyvírójára (ennél indokolatlanabb döntést kevesebbet lehet elképzelni). Végül az ő közbenjárásával megtörténtek a filmben is viszontlátott változtatások.
Az őrület netovábbja
Parafrázis és paródia. A TCM 2 mindkettő egyszemélyben. Egy józan ésszel fel nem fogható, minden határt átlépő, fekete humorban tocsogó gótikus költemény. Tökéletesen megfeleltethető annak a sequel hozzáállásnak, miszerint, ha már folytatni kell valamit, akkor azt tegyük a maximumra csavarva. A mértéktelenség Mekkája ez a film, a logika áldott mellőzésével felvértezett, velejéig mocskos értelmében. Annyira túlmegy minden határon, annyira fürdőzik az őrületében, hogy a szórakoztatási faktort csont nélkül túlszárnyalja. A színek vad használata, a vér túlzásba vitele a tökéletes gore élmény mellett az egyik legegyedibb 80-as évekbeli horrorfilmet eredményezte.
A sokszor ízléstelenséget is súroló fekete humorral Hooper végre el tudta érni azt, amit már az első epizódban is szeretett volna: komolyanvehetetlenséget, röhögést kiváltani a nézőkből az extrém szintre emelt borzalom láttán. Sajnos akkor nem, viszont ’86-ra sikerült az álma, pontosabban rémálma, ráadásul a film szégyentelenül, szexuálisan is túlfűtött. A láncfűrész, mint a női lábak között kalandozó fallikus szimbólum hosszú ideig fog keringeni a tudatalattiban.
Tom Savini (Alkonyattól Pirkadatig) maszkjai a jó értelemben undorítóak és lenyűgözőek egyszerre, a 80-as évekkel együtt járó effektmánia oltárán áldozva az egész fegyverarzenálját beveti, hogy a TCM-ből sikeresen átmentett poros, koszos és durva felfogást kiegészítse az új évtized filmes divatjával. Munkáját a korszakot meghatározó jellegzetes ruhadarabok, vad színek segítik, a díszletek grandiozitása és bizarrsága a film második felében, a ,,halálbarlangban” történő pokol elszabadulásakor lép leginkább az előtérbe, sokunk örömére.
A család az első
Míg az első filmet a korábbi évek Amerikájában tapasztalható – akár gazdagsági, akár társadalmi értelemben vett – deficitek ihlették (úgy, mint az arab olajválság, a vietnámi háború, a fegyverkezési verseny), addig a második rész megtartva pár továbbra is fennmaradó attribútumot, új elemekkel gazdagította a palettát. A hétköznapi, de sebzésre igencsak alkalmas eszközök (például láncfűrész) mohó gyűjtésében felbukkanó militarizmus maradt a maga jól bevált helyén, sőt még egy – szó szoros értelmében vett – láncfűrészpárbaj formájában ki is csúcsosodik ez a fajta fanatizmus. Az emberiség alapegységeként funkcionáló család Hooper szemében még mindig nem az idillikus közeg megszemélyesítője, a Sawyer-klán tagjai ezúttal is kifogástalanul elviselhetetlenek a nézők és egymás számára is.
Már megszokhattuk tőlük az őrület letagadhatatlan jegyeit, de mint a film kivitelezése, ők is átestek a radikális transzformálódáson. Bőrpofa mindenáron szexuális kapcsolatot akar létesíteni a csapdába esett, beszédes nevű DJ-vel, Stretchcsel, a leharcolt külsejű veterán, Chop-Top állandóan a háborús sebének felszakításával és elfogyasztásával foglalkozik. Az egyszerűen csak Szakácsként ismeretes legidősebb testvér a külvilág számára egy kedves, csilifőző versenyeket sorra megnyerő – személye által még sosem volt ennyire dekadens és undorító a közösségépítést céljául kitűző esemény –, vidéki bácsi, valójában bántalmazó elmebeteg.
A testük bomlásának már javán is túllevő ősök pedig csak még élénkebbre színezik ezt az egyébként sem szürke famíliát. A cowboykalapot viselő Hooper is eldobta magától a józan ész fátylát, legkésőbb abban a pillanatban, amikor értesül az unokaöccsét és unokahúgát ért tragédiáról. Mindkét kezében külön forgat egy-egy láncfűrészt, egyik lélekállapotból – mindenféle átmenet nélkül – a másikba esik, önbíráskodó attitűdjével tökéletesen kiegészíti az általa üldözött pereputty magatartását. Feltűnéseit és viselkedését lehetetlen komolyan venni, de ha egy kicsit félretesszük a mára hétköznapivá vált, cinikus szemléletmódot, rendkívül jól lehet rajta szórakozni, ahogy magán a filmen is.
Rajzfilmes alakítások, szélsőséges figurák, csodálatos díszletek és fantasztikus maszkmesteri munkák között történő leamortizálódás. A Halálbarlang egy igazi őrült hullámvasút, aminek minden pillanata aranyat ér és bármikor szívesebben veszem elő, mint a későbbi, már komoly hangvétellel rendelkező álfolytatásokat.