Apakomplexus – Hades Kritika

Azt mondják, hogy a nagy visszatérésekhez valami kivételesen negatív vagy kivételesen pozitív inger szükséges. Az utóbbi hetekben mindkettőből kaptam ízelítőt a Hades és a Serious Sam 4 képében, de harmadnapra feltámadtam az írások szerint. Az már csak a sors iróniája, hogy a mennybemenetelhez alá kellett szállnom a poklokra.

[h]Csak ne dicsérd a halált nékem soha[/h]

A Hades műfaját tekintve hack ’n’ slash rogue-lite, ami annyit tesz, hogy mire eljutunk a játék végére, – illetőleg a valós befejezéshez – akkorra jó párszor fel leszünk darabolva, nyársalva, összetaposva, megégetve, de hát mit vártok, ez a pokol. Illetőleg a görög pokol, ami hasonló a sima pokolhoz, csak tartoznak a német pokolnak pármilliárd euróval.

A főhős, Zagreus legfőbb vágya, hogy kijusson apja, Hádész birodalmából, azonban Tartaroszon, Aszfodéloszon és Élüszionon átverekedni magát még egy istennek sem egyszerű feladat. Zag egyébként a vér istene, ami annyit tesz, hogy – rogue-lite játékokhoz híven – halála esetén csupán egy ingyenjegyet kap a Kharón Hajózási Társaságnál egyenesen az atyai házig. Meghalni persze nem jó buli, istenség ide vagy oda. Ennek elkerülése érdekében kapunk a kezünkbe mindenféle titándöntögető fegyvert, mint például a kard, ami piros és úgy csinál, mint egy kard, a lándzsa, ami semmire nem jó és a személyes kedvencem, az öklőző, amely – mindenféle szexuális felhang híján – egyszerűen odabasz.

Persze elég sovány lenne az arzenálunk, ha csupán azt választhatnánk meg, hogy milyen fegyverrel dúljuk fel jóatyánk rettentőhírű hátsókertjét. Az Olümposzon leledző kibővített rokonságunk szintén segítséget nyújt számunkra különféle áldások formájában. Zeusz nagybácsi felvillanyozza a támadásainkat egyenárammal, Aphrodité segítségével elcsábíthatjuk ellenfeleinket, Dionüszosz meg keresztapám olümposzi megtestesülése. Ezekről az áldásokról majd később bővebben, egyelőre legyen elég annyi, hogy sokkal hasznosabbnak találtam őket, mint az éves rendszerességgel megjelenő zoknikollekciót a fa alatt.

[h]Szküllalak[/h]

Az első dolog, ami azonnal arcul csap, az a vizuális dizájn és a mennyei aláfestő zene. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire kellemes ránézni erre a játékra. A látvány idézi a Disney Herkulesét és ötvözi azt a Supergiant stúdió, mára már ismertetőjegyének számító, kicsit képregényes megjelenésével. Minden kis részlet végtelenül átgondolt és szándékos, kezdve az alvilág egyes szegmenseinek megjelenítésétől a különböző ellenfelek és tereptárgyak sziluettjéig és színkombinációjáig.

Van, hogy több tucat ellenféllel kerülünk szembe egy-egy arénában, azonban akármekkora is a káosz, sosem nehéz eldönteni, hogy egy ókori C4-et lóbáló goblin akar épp ránk robbanni, vagy esetleg egy vadul hadonászó csontváz próbál új lyukat ütni rajtunk. Ez köszönhető annak, hogy a viszonylag statikus háttér és a többi modell között nagyon jó a kontraszt. Ez igaz Tartarosz szürkészöld, vérerek által szabdalt halálsikoly-deltájától egészen Élüszion hősi énekektől zengő zöld mezőiig. Alig van ellenfél, ami beleolvadna a környezetébe, vagy ha mégis, a rajzfilmes dizájn miatt elég erősek a modellek kontúrjai, hogy tökéletesen kitűnjenek.

Őszinte leszek, első ránézésre nehéz volt elképzelni, hogyan hozzák össze a Zorbát a metállal. Szerencsére afelől adhatok jelentést, hogy a torzított buzuki – bár egyértelműen megkérdőjelezhető választás – kimondottan jól működik ebben a kontextusban. Külön pluszpont jár azért, hogy szinte az összes darabot úgy komponálták meg, hogy többféle – legalább kettő – variációban működjenek. Ennek megfelelően keményebb ütközetek alatt kicsit modernebb, erősebb hangszerelést kapunk, máskor pedig visszafogottabb, egyszerűbb hangzást. Ez persze nem azt jelenti, hogy a háttérzene bármikor unalmas lenne. Minden vonóhúzás, dobszólam és pengetés egyfajta primitív, törzsi erővel üti át az ingerküszöböt, és míg sok játékban a zene csak másodhegedűs, itt minimum egy másodlagos főszereplő szerepében tetszeleg.

[h]Isteni színjáték[/h]

Nehéz lenne igazán elspoilerezni a Hades sztoriját. Nem csak azért, mert piszok rövid, de azért is, mert jó mitológiai szokás szerint egyszerre rendelkezik egy faék egyszerűségével és egy szekér jármára kötött csomó kuszaságával. Mármint értem én, hogy Zeusz kanos volt, de miért épp egy hattyú?

Amit viszont érdemes megjegyezni, hogy a történet jó ideig egész jól ütemezett. Ki gondolta volna, hogy ilyen megnyugtató meghalni, ha az ember tudja, hogy a rogue-lite játékokból már megszokott fejlesztések és felszereléssel való szöszmötölések mellett minden alkalommal épp annyira mozdítjuk előre a cselekményt, hogy még egyszer neki akarunk vágni az alvilágnak. Ez sajnos a játék utolsó negyedében kicsit felborul – egyre kevesebbszer és egyre soványabb sztoriszeleteket kapunk. Nem katasztrófa, de azért kilencszer végigvergődni az alvilágon egy befejezésért egy kicsit talán erős.

Az egészet a kiválóan megírt karakterek és a dialógusok mentik meg. Nem volt olyan szóváltás, amit szánt szándékkal átugrottam volna. Az istenek, halott hősök és az alvilági szolgálók mind-mind kidolgozott személyiségekkel, vágyakkal és célokkal rendelkeznek. Akár a szociális szorongástól szenvedő, de mégis mindig napsugár-kisasszonyként viselkedő gorgon fejről, Dusáról, akár főhősünk mentoraként és személyi edzőjeként tevékenykedő Akhilleuszról van szó, egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy amit mondanak az érdektelen vagy unalmas lenne – még akkor is, ha amúgy az volt. Az egészet a kiváló szinkron koronázza meg. Nem csak az egyes karakterekhez történő hangpárosítás fenomenális, de a színészek alakításai is pokolian mennyeiek.

Külön említést érdemelnek a görög panteon tagjai. Nem csak a vizuális megjelenítésük piszkosul kreatív, de a Hadesnak sikerült valami olyat csinálni, amit még nem nagyon láttam videojátékok között, de még filmekben és klasszikus irodalomban is sokszor elbaltázzák a dolgot. Mint nyugati, keresztény kultúrában felnőtt emberek, hajlamosak vagyunk a görög isteneket is a saját vallásunk istenének jellemvonásaival felvértezni, pedig a klasszikus görög istenábrázolásban az olümposziak hirtelenharagú, féltékeny, egocentrikus, esendő lények, akik a halandók rövidke életét maximum eszköznek tekintik kozmikus testvérháborúikban és nyugodtan kezet foghatnának az ótestamentum istenével.

Itt láttam azt, hogy az istenek igazából csak sértődékeny hülyegyerekek a kelleténél jóval több hatalommal, legyen szó a kevély Aphroditéről, az iszákos Dionüszoszról vagy Zeuszról, akiről nagyjából négy oldalnyi apuviccet tudnék összeírni, de a ti szellemi  és az én testi épségem érdekében ettől most megkímélek mindenkit. Külön pluszpont, hogy az istenek kicsinyessége játékmenetben is megjelenik. Bizonyos pontokon ugyanis két isten áldása közül kell választanunk, és a hoppon maradt olümposzi olyannyira megsértődik, ha nem őt választjuk, hogy a következő pár percet azzal tölti, hogy megöljön.

Egyik kedvencem az istenek közül mégsem egy olümposzi nyikhaj, hanem Zag mostohatesója, Thanatosz. Bármilyen más kontextusban szörnyen kínos lenne összerakni egy morcos tinédzsert, aki My Chemical Romance-szel a fülében feketére festi a szobáját és ordít az anyjának, hogy ez nem csak egy korszak, hanem egy életérzés. Csakhogy Thanatosz a halál, az anyja maga az éjszaka. Az a dolga, hogy egydimenziós, emós tini legyen és szó szerint halált hozzon a halandókra. Aki most úgy érzi, hogy szörnyű kibírni azt a pár évet, amíg a gyereke a nihilista éveit éli, gondoljon csak bele, mi lenne, ha ez az állapot egy örökkévalóságig tartana.

A lelkes irodalom- vagy mítoszrajongó itt igazán kiélheti magát. Nem csak az istenekkel találkozhatunk, de az alvilág lévén olyan karakterekkel is, mint Akhilleusz „barátja”, Patroklosz, Albert Camus elsőszámú múzsája, Sziszüphosz vagy az eredeti Rómeó és Júlia, Orpheusz és Eüridiké. Ezekkel a karakterekkel ráadásul nem csakhogy összefuthatunk, de egy kis nektár vagy ambrózia adományozásával egyre jobb kapcsolatot tudunk velük kialakítani, ezzel párhuzamosan pedig egyre többet tudhatunk meg életükről, halálukról és az érzéseikről. Nem fogok itt ülni és azt mondani, hogy elég ezt végigjátszani az ókori görög irodalomtétel megtanulása helyett, de kellemes kiegészítő tananyag lehet, ha az ember veszi a fáradtságot és beleolvas a kódexbejegyzésekbe is.

[h]Így harcoltak azok, mint égő tűz lobogása[/h]

Mégis, legalább elfogadható játékmenet nélkül mit sem érnek a karakterek, a dialógus, meg a sztori is mehet a kukába. Milyen hát a Hades játékmenete? Ha röviden kéne összefoglalni: semmi egetrengetően új nincs benne, de ami van, az szinte tökélyre van csiszolva. A felszínen kapunk egy izometrikus hack ’n’ slash játékmenetet valahol félúton a Diablo 3 és a Tranzistor között – mínusz az időmegállítás. Az eszközkészletünk egy alap támadásból, egy varázskristály dobálásából és egy speciális támadásból áll, – ez utóbbi fegyverenként változó – ezen felül van egy dash és egy aduász képességünk, ez utóbbit viszont csak akkor tudjuk aktiválni, ha egy olümposzi istentől egy annak megfelelő áldást összeszedtünk.

A választható fegyverarzenálunk egy kardból, lándzsából, pajzsból, íjból, boxerekből és egy – kicsit a sorból kilógó – puskából áll. Ezekből próbálkozásonként egyet választhatunk ki és mindegyik gyökeresen megváltoztatja, hogy hogyan kezelünk egy-egy ütközetet. Míg a boxerekkel az elsődleges cél, hogy körbetáncoljuk az ellenfelet és minél többször kerüljünk a hátába, addig egy pajzzsal sokkal több időt tölthetünk szemtől szemben az alvilág verőembereivel és blokkolhatjuk a támadásokat, íjjal pedig jobb egy kis távolságot tartani, ha már megvan a  lehetőségünk, hogy messzebbről bántsuk a másikat, mint ő minket. A játék során ráadásul a fegyverekhez különféle fejlesztéseket is találhatunk Daidalosz kalapácsa képében. Ezek a fejlesztések nem minden esetben teszik egyszerűen csak erősebbé a fegyvereinket, de sokszor meg is változtatják azok működését.

A játékstílusunkat a fegyvereken kívül leginkább az olümposzi istenek áldásai befolyásolják. Egy-egy istennek valamilyen tematika köré épülnek az áldásai. A Dionüszosztól összeszedett áldások hatására ellenfeleink részegek lesznek és folyamatosan sebződnek, Artemisz áldásai kritikus találatokat okozhatnak, vagy apró nyilakat lőnek az ellenfélre, Pallasz Athéné áldásai leginkább a védelmünket erősítik, és még sorolhatnám napestig.

A tapasztalt játékos céltudatosan felépíthet egy karaktert a maga erősségeivel és gyengeségeivel, akárcsak egy RPG-ben. Külön öröm, hogy a rogue-lite játékokból megszokott véletlenszerűséget – vagyis hogy nagyrészt a szerencsén múlik, hogy milyen tárgyakat és áldásokat kapunk egy-egy próbálkozás során – kétféleképpen is orvosolja a Supergiant. Egyrészt a legtöbb arénából két út vezet ki, az ajtókon pedig látjuk, hogy melyik teremben milyen jutalmat kapunk, ha túléljük azt. Akár extra életerőre van szükségünk, akár egy konkrét áldást vadászunk, valamekkora befolyásunk mindig van rá, hogy növeljük a saját esélyeinket.

Ezenfelül, ha elég sörre nektárra meghívtunk egy adott istent, ajándékba kapunk tőle egy emléktárgyat, amit magunknál tartva garantálhatjuk, hogy az első áldás, ami szembe jön, az adott istenségé lesz, és már hallom is Márton nevű olvasónkat, ahogy dühösen kommentel kilencvenkilenc sort arról, hogy ez a rendszer miért szörnyű. Az emléktárgyak persze nem csak áldásvadászatra használhatóak, hanem tucatféleképpen segíthetik az előrejutásunkat. Van, amelyik a maximális életerőnket növeli, van, amelyik megvéd minket a frontális sebzéstől, és olyan is, ami plusz pénzt ad egy próbálkozás elején.

Apropó pénz! Ha végképp nem vagyunk elégedettek azokkal a jutalmakkal, amiket a különböző ütközetek után találunk, Kharón, a gondos gondolás gondol arra is, hogy bizonyos időközönként felajánljon nekünk három tárgyat egy kis csúszópénz ellenében. Persze, ha épp nincs nálunk elég zseton, megpróbálkozhatunk azzal is, hogy megfújjuk az eladó félretett pénzét, amit nem csak egy kellemetlen magyarázkodás, de egy jó kis bunyó is követ.

Az utolsó mód, ahogy finomhangolhatjuk Zagreus képességeit, az Nüx tükre, ahol olyan elengedhetetlen fejlesztésekhez juthatunk, mint a bónusz élet, extra sebzés vagy több költőpénz. Ezek passzív képességek lévén nem túl látványosak, de áldásos hatásuk egyértelműen érzékelhető hosszútávon.

Ha végre elrendeztünk mindent, kiválasztottuk a kívánt fegyverünket és eldöntöttük, melyik istenség(ek) pártfogoltjai leszünk, ideje belevetni magunkat a játék sűrűjébe. Mint írtam, mechanikailag a harcrendszer nem az évtized legnagyobb innovációja, de a kis részletekben bújik meg a valódi csoda. Félreértés ne essék, harminc óra után is ugyanazt az alaptámadás – speciális támadás – kődobáló harcrendszert fogjuk gyömöszölni, mint az első öt percben, azonban a különböző befolyásoló tényezők – áldások, passzívok, fegyverfejlesztések, emléktárgyak – alapján a harcmodorunk lényegesen változhat.

Egyik kedvenc módszerem, hogy körben futkorászok, mint a mérgezett egér, miközben Dionüszosz jóvoltából borral átitatott diszkoszokkal dobálom az ellenfeleket, miközben Démétértől kapott jégkockák lassítják szerencsétlen jószágokat. Ez azonban csak egy stratégia a sok közül, ráadásul ez sem működik minden helyzetben, minden ellenfélkombináció ellen. Az sem mindegy ugyanis, hogy a játéknak olyan kedve van, hogy két lassan mozgó, kőbuta behemótot hajít ránk, akiket játszi könnyedséggel táncolunk körbe, vagy esetleg nyomkövetős lövedékeket hajigáló, pajzsos rágógumikat kell kerülgetnünk, miközben szuicid hajlamú lovaskocsik próbálnak magukkal együtt a Sztüxbe rántani. Szerencsére a szélsőségek ritkák, a nehézség többnyire konzisztens. Ettől függetlenül van, hogy a játék 2020 megfelelőjét dobja nekünk videojáték-nehézség képében.

Talán még említésre méltóak a különböző csapdák, amik a lándzsát tartó és azzal lecsapó szobroktól a lávatavakon keresztül a nyomásra aktiválódó szöges padlóig a szivárvány minden színében tündökölnek. Nem csak azért érdemes őket megemlíteni, mert érdekessé tehetnek amúgy teljesen unalmas arénákat, de azért is, mert egyszerre működhetnek ellenségként és barátként is, ugyanis nem csak a mi, de ellenfeleink hatására is aktiválódnak. A sokadik végigjátszásom során kimondott hobbimmá vált, hogy az ellent lökdöstem bele halálos kharübdíszekbe.

A harcrendszer minden változatossága ellenére egy idő után el tud laposodni, erre – ha nem is orvosság, de – legalább tüneti kezelést nyújtanak az úgynevezett „Pact of Punishment”-ek, amik az első végigjátszás után különböző változtatásokkal nehezebbé teszik a játékot. Van, amelyik erősíti az ellenfeleket, vagy többet pakol egy-egy terembe, de olyan érdekességek is vannak, amik kevesebb lehetőséget adnak áldások kiválasztásánál, esetleg időkorlátot raknak az egyes régiók kitakarítására (speedrunnerek előnyben). Ezek nemcsak új kihívásokkal kecsegtetnek sokszori nekifutás után is, de érdekessé teszik a játékmenetet csaknem 80 óra elteltével.

[h]Vidd hírül a Game Awardsnak[/h]

Nagyon nehéz negatívumokat felhozni a Hades ellenében. Talán hosszútávon kicsit agyatlan a harc, néha igazságtalannak érzem a véletlenszerűséget, de ezek annyira apró dolgok, hogy szőrszált hasogatnék, ha tényleg beléjük akarnék állni. Kicsit olyan érzésem van, mint márciusban a Doom Eternal után. Akkor azt mondtam, nehéz lesz a jövőben olyan FPS-t kiadni, ami igazán le tudna nyűgözni.

Most azt kell mondanom, hogy a jövőben nagyon nehéz lesz megugrani a Hades szintjét a rogue-lite műfajon belül. Olyan, mintha a Supergiant ránézett volna a zsáner általános hibáira, majd azokra tételesen megpróbált volna gyógyírt találni. Ez szinte hiba nélkül sikerült is nekik, ráadásul úgy, hogy a Hades – minden történelmi és irodalmi inspiráció ellenére – ízig-vérig Supergiant játék maradt, sőt! Ötvözi az eddigi munkáik legjobb elemeit és olyan koherens élményt ad, ami akár még az év játéka díjra is alkalmassá teheti. Persze nem fogja, mert idén mindenki a Last of Us 2, a Cyberpunk vagy a Doom Eternal hátsóját nyalogatja majd a Game Awards-on.