FilmKiemelt cikkekMozgókép

FilmKiemelt cikkekMozgókép

FilmKiemelt cikkekMozgókép

Argylle kritika: rémes kémes

Majdnem biztos vagyok benne, hogy az Argylle egyáltalán nem az a film, amire bárki is számított volna. Megpróbál különleges lenni, igyekszik nagyon komolyan beállítani magát, de sem a történet, sem a cselekmény, sem pedig a szereplők nem tudnak kivergődni ebből a túltolt és fölösleges káoszból, amit önmaga okozott.

Szerző

Közzétéve

2024. jan. 31.

Kommentek

0

A rendező Matthew Vaughnt láttuk már remekelni olyan filmekkel, mint a Ha/Ver, vagy a Kingsman első része. Ezek alapján előfordulhat nézői oldalról némi előzetes elvárás, ha ismét egy akciódús kémfilmmel próbálkozik a direktor. Az Argylle felütése pedig kellően izgalmas, és ezt a sztorit aztán bármerre el lehetett volna vinni. Így benne volt a pakliban az is, hogy egy újabb kultklasszikot köszönthetünk személyében, de legalább annyira az is, hogy valami borzasztóan félremegy. Sajnos az Argylle esetében az utóbbihoz van szerencsénk.

Aki mozizás előtt az előzetes alapján próbál dönteni, annak felhívnám a figyelmét, hogy az nagyon rossz támpontot nyújt. Elég jól van összevágva ahhoz, hogy az ember kedvet kapjon jegyet váltani rá, viszont szemtelenül félrevezető is. Aláírom, hogy egy csavarokra építő kémfilmből nehéz spoilermentes kedvcsinálót virítani, de itt nem ez a helyzet. Teljes mértékben megtévesztő, akár a cselekmény premisszáját, vagy ha a karaktereket és azok fontosságát vesszük alapul. Ennek tudatában senki se lepődjön meg, ha végül egyáltalán nem azt kapja, mint amire a trailer alapján számított.

De kicsoda Elly Conway?

A film sem restel meta-alapokra építkezni, de az adaptált, azonos című regényeredeti is megéri a pénzét (nem szószerint, mert elég hitványnak tartja a közvélekedés). Az Elly Conway kilétét illető konteókkal teli nyúlüregbe nem akarok túlságosan belemenni, de az biztos, hogy izgalmasabbá tette a film körüli nem túl nagy, de annál mesterségesebb hájpot.

A szörnyen vacak kritikákat kapó Argylle-könyv szerzőjének kilétét mai napig teljes homály fedi, senki sem tudja, hogy kicsoda Elly Conway a valóságban. A tömeghipnózis önálló életre kelt, és többen Taylor Swiftet gyanítják a regény mögött, azonban a feltételezést azóta már a jóistenen kívül mindenki megcáfolta. De van itt egy sokkal érdekesebb nyúlüreg, amiben aztán tényleg jó mélyen el lehet veszni. Egyesek szerint a botrányos könyvet nem más, mint egy mesterséges intelligencia írta. Ez akár magyarázhatná a tényt, hogy sem a producerek között, sem a végefőcímben nem kapott kreditet az állítólagos író.

Ha ennek a konteónak a vonalán haladunk tovább, és a filmet is megnéztük, akkor bizony nem tűnik annyira koholtnak a vád. Ugyan a film alig követi a regény történetét, de többször úgy éreztem, hogy a forgatókönyv jobb esetben egy nedves álmaiból felébresztett fanfiction író terméke, rosszabb esetben pedig egy AI hozta össze.

Valóság vs fikció

A film főszereplője Elly Conway (hoppá!), a roppant sikeres írónő, aki az Argylle-sorozat negyedik részével turnézik. Épp a finisben van az ötödik felvonással is, de valami még hiányzik a befejezésből. Ígyhát hűséges partnerével, Alfie-val a cicával vonatra pattan, hogy meglátogassa az anyját, de útközben belecsöppen egy kémakcióba.

Afféle jósként hivatkoznak Elly-re (Bryce Dallas Howard), aki elképesztő pontossággal írta le könyveiben a Vezetőség nevű kémszervezet üzelmeit, és a saját szakállra dolgozó kém történetét. A Vezetőség feje, egyben a szupergonosz szuperkém Ritter (Bryan Cranston) és a vakvágányra tévedt Aiden (Sam Rockwell) külön okokból, de ugyanazt a mesterfájlt akarja megszerezni, amit csak és kizárólag Elly tudhat, hogy hova került.

Az Argylle a film első harmadában ügyesen akrobatikázik a valóság és a fikció között, és a meta-vonalon is szépen elevickél. Azonban a történetről ennél többet már nem lehet mondani, mert nem túlzás, hogy minden huszadik percben csavarnak legalább egyet a sztorin, így a legkisebb infómorzsa is spoileres lehet.

A percek egyre csak teltek, a jelenetek pedig követték egymást, én mégsem igazán tudtam, hogy merre is halad a film. A kinyújtott expozíció inkább csak időhúzásnak tűnt, de meg kell hagyni, ekkor még akadt pár kellemesebb pillanat és bennem is volt még optimista előkép.

Nem folyik a kémvér

De minél többet szerepelt az Aiden-Elly duó, annál jobban féltem attól, hogy egy elkerülhetetlen katasztrófa felé zakatolunk. Az erre utaló jelek végig ott voltak, és nem is nehéz kiszúrni őket. A PG-13-as besorolás miatt folyamatosan magát akadályozta a film, hogy kivirágozhasson. A vértelen, és a durvább részeket időben elvágó sótlan akciórészek teljesen elvették az élét a jelenetek javának. Az látszik, hogy Vaughn szívesen lett volna bevállalósabb, de a korhatárbesorolás mindenben megkötötte a kezét.

Humor szintjén sem mer kimozdulni a komfortzónából, emiatt legtöbbször csak irtó fárasztó vicceskedésre telik. Nincsenek jó helyzetkomikumok, és a poénok sincsenek jól felvezetve, pláne nem jól időzítve. A szereplők elmondják, amit kell, mert benne volt a forgatókönyvben, és jöhet is a következő sor.

A film felvonultat egy csomó nagy nevet, de a legtöbbjükkel nem tud mit kezdeni karakterszinten. Az alakítások sem ütik át a közfalat, de itt nem is Oscar-díjas szerepléseket várunk. Ami inkább aggasztó, hogy a főszereplő páros között mennyire nem működik a kémia.

Rockwell karaktere nem épp a sztereotíp mintaszerű kém fizimiskával rendelkezik, és az a helyzet, hogy nem is nagyon lehet elhinni róla, hogy az lenne. Marha jó ötlet lehetett volna, miként megy szembe a kialakított kém-sztereotípiákkal, de ezt teljességgel parlagon hagyta a film.

És minden tiszteletem Bryce Dallas Howardnak, akit egy tehetséges színésznek tartok, de úgy nulla másodpercig tudott hiteles akciósztárként brillírozni. Elly és Aiden kapcsolata roppant súlytalan, az adok-kapok nem hat természetesnek. A vágás miatt meg sokszor olyan, mintha nem is lettek volna egy stúdióban a közös jeleneteik felvételénél.

Az viszont átjön a vászonról, hogy a színészek jól szórakozhattak forgatás közben, de valahogy senki sem tűnt valódinak, kézzel foghatónak, vagy hitelesnek.

És ha ezen a ponton elgondolkoztál azon, hogy miért nem beszéltem még Henry Cavillről, vagy John Cenáról, akkor jár a pirospont. Itt jön képbe a megtévesztő előzetes, amiből a naiv néző azt a következtetést vonhatja le, hogy legalább Cavill központi szerepet fog betölteni a film során. Nos, igen is meg nem is. A kefehajú szuperkém játékideje mondjuk úgy, hogy nem túl masszív, cserébe bizonyos metafora-szinten mindig is jelen van. Elég homályosan fogalmaztan? Nagyszerű, menjünk is tovább.

Hány fordulatot bír még el a kémfilm?

A sokadik plot twist és kémfilmes klisépuffogtatás után már csak úszni akartam az árral. Arra gondoltam, ha az agyamat standby üzemmódba teszem, akkor még élvezhetném is ezt a zsibbasztó alkotást. De egyre csak gyűltek a fárasztó, vacakul időzített poénok, és a klasszul felépített, de teljesen földbe döngölt akciójelenetek.

Ezen a ponton már azt is megkérdőjeleztem, hogy a film első és második felét ugyanazok készítették. A mókás variálás a fikció és a valóság között, és Elly rácsodálkozása az abszurd kémesdire jó indítás volt. De aztán elkezdtek random fordulatokat beemelni, melyek egyáltalán nem tettek jót az összképnek. A végére már nem is triplacsavarnál tartott a cselekmény, addigra már nem is számoltam, hány indokolatlan fordulatot tudtak egymásra pakolni, hogy egy kicsit érdekesebb legyen a történet.

Ezzel viszont pont azt érték el, hogy a létező összes kémes klisét elsütötték, és a sokadik után egész egyszerűen már nem érdekelt, hogy ki kivel van, ki mit akar elérni. Paródiának túl komolyan vette magát, izgalmas kémfilmnek meg komolyan vehetetlen. Két szék között pedig az Argylle földre zuttyant.

Minderre még rátett egy lapáttal, hogy akkora tónusváltások vannak ebben a majdnem két és félórás ámokfutásban, hogy nem győztem rácsodálkozni. Mintha a készítők sem tudtak volna mit kezdeni a sok lehetőséggel, és néha még jeleneten belül is kísérleteztek, hogy a falhoz vágtak pár ötletet, és megnézték vajon mi ragad meg.

Az is látszik, hogy az alkotók nagyon izzadtak, hogy fenntartsák folyamatosan a néző figyelmét. Noha nincsenek kifejezett üresjáratok, a seggből előrántott, mesterséges dramaturgia-bizgeráló fordulatok mégsem szolgálnak megfelelő válasszal a kérdésre, hogy hogyan ne unatkozzon a néző.

A kém, akinek szar szóviccei vannak

A filmet feliratosan néztem, és a fordítás legtöbbször szörnyen erőltetett volt. Még ott is szóviccek voltak, ahol a szövegkörnyezet semmilyen formában nem indokolta volna. És sajnos nem a jobb, szellemesebb, hanem a kényelmetlenebb fajtából.

Párat sikerült is megjegyeznem, nehogy azt higgyétek, hogy a levegőbe beszélek.

Az egyik jelenetben autogramot kérnek Elly-től, mire ez a frappáns szöveg tűnik fel: “Nem dedikál, dedikúl”.

Egy másik alkalommal kilépnek egy hatalmas teherszállító hajó fedélzetére és sikerült a “Holly molly” kifejezést “Hajó anyád!“-ra fordítani.

De az egyik gyomrost egyértelműen az vitte be, amikor egy francia borvidékre tartanak, és Aiden elsüti a “dar…tanyán” humorlabdacsot.

Az angolban vagy egyáltalán nem voltak ilyen jellegű szóviccek, vagy csak elvétve, ráadásul azok sokkal jobban is illettek az adott jelenetbe. Nem tudom, hogy a magyar szinkronnal mi a helyzet, de ha csak fele ennyire kellemetlen, mint a feliratos verzió, akkor inkább azt nézzétek.

Verdikt

Az Argylle lehetett volna akár egy belevaló zsánerparódia is, de ahhoz már az első percektől kezdve túl komolyan vette magát. Számos jelenet ennek ellenére pofátlanul bugyuta volt, ami meg azt a minimális drámát is kiölte a filmből, amit esetleg sunyiban megpróbált volna becsempészni.

A film néha jól kapta el a hangulatot, amihez kétségkívül fantasztikusan passzolt a funky diszkózene. Sőt, általánosságban a zeneválasztás kifogástalan volt.

Nagyjából a játékidő első harmadában még parádés vágásokat is láthattunk, ahogy a készítők játszottak a fikció és valóság között. Ha ezen az úton ment volna tovább, most lehet, hogy nem ilyen körülmények között beszélhetnénk az Argylle-ról.

Az akciójelenetek a maguk módján egyediek (és rém kellemetlenek egyben), de a nyamvadt korhatárbesorolás miatt rendre súlytalanná váltak. Bőven elbírtak volna némi vért, vagy explicit megvalósítást, csakúgy, ahogy a Kingsmannél is eszméletlenül jól működött. Az Argylle esetében viszont egy cukormázas, giccses irányba vitték a csihi-puhikat, ami a finálé végső két nagy jelenetében csúcsosodott ki. Nézni is rémes volt, ráadásul a CGI-jal szétmaszatolt képsorok nagyban hatástalanították a potenciált, amit egyébként az ötletek magukban rejtettek. A kegyelemdöfést már csak az szúrta a szívembe, amikor többször is elkapható, amikor Howard helyett a dublőre parádézik.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy az Argylle egyáltalán nem az a film, amire bárki is számított volna. Megpróbál különleges lenni, igyekszik nagyon komolyan beállítani magát, de sem a történet, sem a cselekmény, sem pedig a szereplők nem tudnak kivergődni ebből a túltolt és fölösleges káoszból, amit önmaga okozott.

4/10

Majdnem biztos vagyok benne, hogy az Argylle egyáltalán nem az a film, amire bárki is számított volna. Megpróbál különleges lenni, igyekszik nagyon komolyan beállítani magát, de sem a történet, sem a cselekmény, sem pedig a szereplők nem tudnak kivergődni ebből a túltolt és fölösleges káoszból, amit önmaga okozott.

Sending
User Review
0/10 (0 votes)