A cikk eredetileg a leet.hu-n jelent meg 2019 áprilisában.
Bő két hónappal a Resident Evil 2 Remastered után egy újabb nagy múltú, patinás sorozat tagját, a 2012-es Assassin’s Creed III-at porolták le egy felújított verzió erejéig. Eleinte nem ezt a címet, hanem sokkal inkább a hazai fejlesztésű Operencia: The Stolen Sun-t szereztem volna be a március végi felhozatalból, de aztán rájöttem, hogy van még egy lezáratlan, becsületbeli ügyem az AC 3-mal szemben.
Még 2017-es ingyenessége idején szereztem be az alapjátékot, és ki is próbáltam, de két-három óra kóstoló után nem a jóllakottság mosolyával, hanem az undor fintorával toltam félre a „tálat”. Nem tudom, hogy ennek a sokkal csábítóbb konkurencia, a lapos játékmenet, vagy a lassan beinduló történet volt az oka, de úgy gondoltam, most itt az ideje, hogy adjak egy második esélyt a játéknak. Lássuk, érdemes volt-e!
Az Assassin’s Creed III a templomos nagymester Haytham Kenway, és indián anyától született, az asszaszinok rendjét erősítő fia, Ratonhnhaké:ton, más néven Connor történetét dolgozza fel. Előbbi a hatalomért és ősi ereklyékért, Connor pedig népe érdekében és a bosszútól fűtve száll harcba ellenfeleivel, miközben körülöttük az amerikai függetlenségi háború tombol és szedi áldozatait.
[h]Túl a fénykoron (már 2012-ben is)[/h]
A játékot Haythem-et irányítva kezdjük. Ezt az első szekciót teljesítve láttam be, hogy teljesen érthető volt, amikor annak idején félbehagytam a végigjátszást, mert ez a kezdő rész csaknem kriminális. Egyrészt, mivel a mellékküldetések jó része Connorhoz kötődik, ezért az egyébként tisztességesen felépített nyílt világú pályák üresnek érződnek, másrészt pedig már itt kiütközik a széria minden gyenge vagy elavult eleme. A harcok a támadások és védekezések megfelelő időzítésére vannak felépítve, ezen kívül egyetlen eszközünk az opponensek blokkjának megtörése lesz, és a közelharc ennyiből már ki is fulladt. Hiába van néhány különlegesebb ellenfél, hiányzik egy kis plusz, valami, amit már a 2009-es Batman: Arkham Asylum is sokkal ügyesebben csinált egy hasonló harcrendszer esetében, és amelyet még évekig fejlesztettek jobbnál jobb címek során át. Itt hiányzik a mozgékonyság, az átütő erő, vagy bármilyen játékelem, amely megakadályozná, hogy az összecsapások egysíkúvá váljanak. Nem azt mondom, hogy ne lenne néhány látványos és izgalmas csatában részünk, de többször éreztem felesleges időpazarlásnak, mint élvezetes adrenalingyárnak ezeket a harcokat.
Persze az orgyilkosok legjobb barátja mindig is a sötétség volt, de a lopakodás sem tökéletes. Bár történtek kisebb fejlesztések az új kiadásban, például már füttyszóval hívhatjuk magunkhoz a gyanútlan bakákat, vagy ezúttal már nem kell manuálisan elővennünk a rejtett pengéket egy-egy lecsapás előtt, de olyan egészen alapvető funkciók, mint egy külön gomb a guggolásra, még mindig nem kerültek be (számomra abszurd, hogy a 2014-es Unity volt az első a sorozatban, amely rendelkezett ezzel a lehetőséggel). A területek sem mind ideálisak a csendes harcmodorhoz, így ahol nem volt kötelező, inkább a meglepetés erejét felhasználva, de frontálisan támadtam mindenkire. Nem nehéz látni, a sorozat atyjai miért szánták el magukat a frissítésre az utóbbi időben.
[h]Szárazföldi és tengeri fenevadak[/h]
Az AC-játékok védjegyének számító parkour sem öregedett szépen: a sokszor hétmérföldes szökkenések megmosolyogtatók, és a szereplők mozgásvilága is olyan darabos, mint az a jénai tál, amelyen egy elefántcsorda lejtett szatmári csárdást. Persze maga a falakon mászkálás továbbra is élvezetes, és ez akkor derül ki igazán, amikor Connort a kezünk közé kaparintva a lombkoronaszint királyai lehetünk. A fák ágain szökelleni kifejezetten szórakoztató, és Connor szála tartogat magában még néhány élvezetes játékelemet. A vadászat szerintem jó móka volt: az erdő lakóink állíthatunk csapdát, nyomokat olvasva követhetjük nyomaikat, a magasból csaphatunk le rájuk, vagy csak egy prózai nyílvesszőt röpíthetünk beléjük. A szerzett bőröket eladhatjuk, de különböző kihívásokért is megérheti a prédákra lesni, más kérdés, hogy ez a játékelem viszonylag hamar ellövi az összes puskaporát. A ragadozó állatok felbukkanása pedig csak arra jó, hogy a QTE-rajongók országos egyesületének tagjai is kiélhetik magukat.
Annál maradandóbbak a hajós küldetések, amelyeket látva nem nagy meglepetés, hogy a negyedik részt erre a témára húzták fel a fejlesztők. A bárkánk irányítása nem nehéz, és hamar kézre áll, de mégsem érződik primitívnek, és fantasztikus érzés látni, ahogy ez a monstrum megszelídül a kormánykerék parancsa alatt. A más fregattákkal vívott ütközetek pedig egytől egyig izgalmasak, A Karib tenger kalózai-szériát felülmúló összecsapásoknak lehetünk tevékeny részesei.
[h]Kétarcú Újvilág[/h]
Tennivalónk azonban nemcsak a tengeren akad: a térkép telis-tele van teljesítendő megbízatásokkal, vagy összegyűjthető kincsekkel. A bázisunk környékén telepeseket toborozhatunk, majd az ő életüket egyengethetjük, legyen szó egy betörő kézre kerítéséről, vagy egy szülés levezetésében való segédkezésről. A kedvességet a helyiek nyersanyaggal, és új kraftolási lehetőségekkel hálálják meg. Utóbbi mellett kereskedő-konvojokat állíthatunk össze a legyártott termékekből, hogy aztán a megszerzett pénzt különböző fejlesztésekre, vagy felszerelésekre verhessük el. Emellett akár kézbesíthetünk leveleket, a városok különböző körzeteiben növelhetjük befolyásunkat, vagy Benjamin Franklin elveszett írásait kergethetjük a bostoni szélben. Mindezt egy alapvetően hangulatos, több nagy részre felosztott nyílt világban tehetjük meg, így a változatosságra nem panaszkodhatunk.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének komoly problémák ezután is. A városokban a nyomunkba eredő rendfenntartó szervek például olyan magasan képzettek, hogy igazi Benny Hill-gyanús jelenetek alakulhatnak ki, mire úgy döntünk, megszabadítjuk őket szenvedéseiktől. Emiatt egy idő után sokkal inkább a szabadságunkat korlátozó zavaró tényezőként fogunk tekinteni a katonaságra, mint valódi fenyegetésként, de azért így is megéri a körözőplakátok letépésével csökkenteni kétes hírnevünket. A katonákkal ellentétben valódibb ellenségünk lesz a szkriptelt jelenetek sora, amelyeket bár néha mi használhatunk ki, máskor sokkal inkább frusztrálók. Egy alkalommal pedig sikerült már egy átvezető videó alatt elvesztenem két olyan opcionális feladatot is, amelyek létezéséről sem tudtam. Ja igen, ez nem az a széria, ahol megússzuk bugoktól mentesen.
[h]A múltban élve[/h]
Azért összességében így sem rossz élmény az AC 3, különösen, amikor megpróbál elszakadni a bevált sémáktól egy-egy ágyúzás, vagy hadtest-mozgatás által, de azért megérződnek rajta az eltelt évek. Viszont a történet kortalan, kár, hogy ez már akkor sem volt igazán jó. Alapvetően nekem tetszett az indián kultúra bevonása a történetbe, hiszen régen rengeteg kalandregényt olvastam, és megkedveltem a velük kapcsolatos sztorikat, és itt sem ez a szál okozott csalódást. Az amerikai függetlenségi háború, illetve a francia-angol konfliktus is kiváló hátteret biztosít, és természetesen a történelmi személyiségek jelenlétét is üdvözöltem. Cserébe a főszereplő nem igazán szimpatikus, sok karakter egy farönk komplexitásával rendelkezik, és sok esetben érződik időhúzásnak egy-egy leszámolás erőltetett késleltetése. A jelenkori szálra továbbra is annyi szükség van, mint kacsás úszógumira a nyílt színi fejtésnél, elnagyolt, érdektelen jelenetek követik egymást, ha lehet, még ellenszenvesebb karakterek főszereplésével. A befejezés pedig a keményvonalas rajongókon túl szerintem senkit nem fog meg, és külön kínos, hogy a finálét megpróbálták nagyon mélyre és filozofikusra szabni, kár, hogy a siker hiányában semmi nem nyomta el az izzadságszagot.
[h]A csúf, a rossz és a közepes[/h]
A vásárolt termék legalább grafikai felújításként sem állja meg a helyét. Nem mondom, többnyire javult a látványvilág, és az AC 3 Remastered határozottan nem néz ki rosszul. Igaz, a játék már 2012-ben sem nézett ki rosszul, cserébe amit most látunk, azért az messze nem a 2019-ben elvárt színvonal. Különösen, hogy a bevilágítást és az árnyékokat néhol sikerült olyan művészi módon elbaltázni, hogy sok helyen csúnyábbnak tűnik a végeredmény, mint remaster előtt. Cserébe az optimalizációra nem lehet panasz, és a fájdalmat tovább enyhítheti, hogy (a többi rész kosztümjein kívül) további extrákat is csomagoltak Connor kalandjai mellé.
Egyrészt, megkapjuk a három epizódból álló, The Tyranny of King Washington névre hallható kiegészítőt, amely a legendás elnököt kényelmetlen mennyiségű hatalommal, és még több rosszindulattal, Connort pedig szupererőkkel ruházza fel. A láthatatlanság, a repülés, vagy az ellenfelek medve képében levegőbe dobálása kicsit olyan érzés ebben a közegben, mintha rakétavetővel mennénk bokszolni, és közben a történet sem éppen a legerősebb oldalát csillogtatja, így egy (az AC-hagyományoknak megfelelően) felejthető DLC-ről beszélhetünk.
Valamivel érdekesebb az eredetileg kézikonzolokra megjelentetett Liberation felújítása, amely Aveline, a civilben úrikisasszonyként tetszelgő orgyilkosnő kalandjait követi, ahogyan a rabszolgatartás és a templomosok tervei ellen harcol. A játék során gyakran váltogathatunk három kinézet között: rabszolganőként számos birtokra juthatunk be, előkelő hölgyként a katonatisztek elbájolása és az őrök megvesztegetése is lehetőségként áll fenn, cserébe ugrani és futni nem tudunk a szűk szoknyában, asszaszinként pedig hiába vagyunk harcra készek, sokkal hamarabb gyanút ébresztünk. Ebben a játékban találkozhatunk az egyik legnevetségesebb játékmechanikával is, amely során különböző katonákat csábíthatunk el, majd elcsalogathatjuk őket az őrhelyükről, akár teljesen függetlenül attól, hogy az előbb a szeme láttára vertünk szét egy csapatnyi városi csavargót. Egyébként minden öltözködés és szirén-ének ellenére vannak erős pillanatai a játéknak, például a mocsaras helyszín mindenképpen érdekes volt, és nekem mintha a harcok is jobban tetszettek volna, de lehet, hogy csak az alacsonyabb elvárások miatt (bár a mérgezett nyilat lövellő köpőcső sem volt rossz). Bár ennek az epizódnak megvan a maga bája, és bőven el lehet vele lenni, egyértelműen nem tudta maga mögött hagyni a kézikonzolos örökséget, és ez a grafikán is meglátszik: hiába javult az összkép, itt az eredeti PC-s port messze nem festett olyan jól, mint a harmadik számozott rész.
[h]Az indiánregények a plafonig érnek[/h]
Jóformán indiánregényeken nőttem fel, de az AC 3 ennek ellenére sem került soha a kedvenceim közé. Emlékszem, hogy amikor második nekifutásra, már a felújítást játszva veselkedtem neki Connor kalandjainak, már leginkább csak a kötelességtudat hajtott. Csak túl akartam lenni az egészen, és a játékhoz csatolt plusz tartalmakkal már csak futtában foglalkoztam. Persze sokkal jobb lett volna ráérősebben haladni, de sokat jelent, hogy ez akkor fel sem merült bennem. Az AC 3 tényleg nem öregedett jól, különösen mondjuk a Batman: Arkham-szériához képest, de egyébként sem volt sosem hibátlan. Csak ugye az első pár résznél az újdonság varázsa, a grandiózus történelmi életképek és a közben feltalált zseniális hajózás sokáig leplezte az egyértelmű problémákat. Az elégedetlenség már csak a Unity-Syndicate környékén tört felszínre, ahol a megújulásra való képtelenség is napvilágra került. Így sem tagadom persze, hogy a cikk nagyon is 2019-es nézőpontból készült, de erre talán szükség is van, ha egy felújításnál akarjuk látni, hogy állja meg a helyét egy újabb korban.
Persze ha már felújítás, az sem sikerült tökéletesen. Azért itt a kelleténél szigorúbb voltam, elég csak megnézni, a Yakuza 3-4-5 Remastered milyen “remek” munkát végzett az alapanyag korszerűsítésével (sikerült egy olyan erős 2012-es színvonalra hozni a grafikát 2021-ben). És egyébként is, megvoltak a maga pillanatai a játéknak, elég csak néhány epikus pillanatra, vagy a harmadik résznél jóval pozitívabb emlékeket hagyó Liberation bájára gondolni. Szóval ha megjelenéskor nem is volt feltétlenül jó vétel ez a csomag, mostanában, egy esetleges leárazásnál már nem nagyon lehet rosszul járni vele – csak érdemes tudni, hogy a 2012-es élmények már nem csillognak úgy a remaster ellenére sem.