A Rebellion Developments leginkább a Sniper Elite-játékokkal szerzett nevet magának, és látszólag nem is nagyon akarnak eltérni a kaptafától. Olyannyira, hogy már idén is jelent meg egy új, igaz, nem számozott mesterlövész-kaland. És ugyan ez a sorozat sosem volt igazán szégyellni való, azért nem is a végtelen kreativitás és megújulni vágyás indikátora. Ehhez képest legfrissebb alkotásuk, az Atomfall egészen egyedi. Ugyan felütésével erősen hajaz a Stalkerre, mégis képes mind hangulatában, mind játékmenetében egy saját ösvényt kitaposni. Azért a B-kategóriás báj, vagy ha úgy tetszik, rusztikusság sem ment sehova, ezt pedig eltérő mértékben veszi be a játékosok gyomra. És valóban, bár az Atomfall így is bőven élvezhető, némi csiszolás még biztosan jót tett volna neki.
A zóna zárkájában
A 60-as években járunk, Észak-Angliában, a Windscale atomerőmű közelében. Itt 1957-ben a valóságban is történt egy tűzeset, amely Nagy-Britannia legnagyobb nukleáris katasztrófájaként íródott be a történelembe. Az esetet a kormány megpróbálta minél jobban eltussolni, de így is rengeteg sugárzás szabadult ki az erőműből, amely több száz rákos megbetegedéshez vezetett. Az Atomfall világában is innen indul ki a történet, azonban itt a katonaság egy lezárt zónát hoz létre az erőmű körül, valami olyasmit, mint ami Csernobil körül is megjelent. A Protocolnak nevezett alakulat mindent az ellenőrzése alatt tart, és senkit nem enged ki a betonfalakon túlra.
Névtelen főszereplőnk amnéziásan ébred egy bunkerben. Még szinte fel sem kelt, máris egy haldokló tudós érkezik mellé, aki beszámol neki az elszabadult káoszról. Miután segítünk neki, egy Interchange nevű hely felé irányít minket, amelyhez egy belépőkártyát is ad. Miután pedig kijutunk a szabad ég alá, egy indokolatlan helyen álló, piros telefonfülkéből is keresnek minket. Egy titokzatos hang csak annyit mond, hogy meg kell ölnünk Oberont. Mivel a tárcsázó kolléga ennél mélyebben nem merül el a részletekben, rajtunk áll, hogy szépen a végére járjunk mindennek. Már csak azért is, mert hamar ki fog derülni, hogy nem is a radioaktív sugárzás a legveszélyesebb dolog, amely felszínre került. De hogy pontosan mire döbbenünk rá, és végül hogyan cselekszünk, az szinte teljesen a mi kezünkben nyugszik majd.
Kisvárosi sugárzások
Ennek megfelelően nem csoda, hogy az Atomfall nem igazán fogja majd a kezünk felfedezés közben (legalábbis az ajánlott nehézségen). Kapunk némi kapaszkodót az információmorzsánként megjelenő szálak formájában, szóval a papír-ceruza módszerig nem kell elmerészkednünk. Viszont a fontos részleteket nekünk kell összeollózni a párbeszédekből, vagy felvett levelekből, feljegyzésekből. Emellett nincsenek küldetésekre mutató nyilak, jelzők, csak egy térkép, ahol megjelölhetünk helyszíneket és időnként koordinátákat is találunk egy papírra firkantva. És azt sem mondja meg senki, hogy merre van a fő csapásirány. Igaz, utóbbira azért elég hamar rá lehet majd érezni, de senki nem fog noszogatni errefelé.
Ez a szabadság egyébként kifejezetten frissítően hat. Lényegében az egész játék egy nagy nyomozás lesz, ahol sose tudhatjuk, hol és kinél lapul értékes információ. Remek élmény a felfedezés, miközben elveszve sem érezzük magunkat. Pontosan annyi segítséget kapunk, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk, de közben mégse veszítsük el a fonalat. És lehet, hogy a Resident Evil-játékokon kondicionált ízlésem teszi, de fantasztikus érzés volt egyesével elvarrni a szálakat, összekötni a pontokat. Felgöngyölíteni a rejtélyeket, bekukkantani a titkos zugokba, és apránként benépesíteni a térképet kis rajzokkal, amelyek a jelentősebb helyszíneket jelölik.
Összesen négy területet térképezhetünk fel, minden lakójával, katonai bázisával, bunkerével és a köztük lévő átjárókkal. Slatten Dale banditák uralta, kihalt vidékéről indulunk, ahol a kőbányák árnyékában mégis viszonylagos nyugalom honol. Wyndham falujában még kitart a civilizáció, igaz, erős katonai felügyelet alatt. Mégis, megmaradt valami az élhető vidéki légkörből. Skethermoor viszont teljesen a Protocol felségterülete, blokádokkal és aknamezőkkel. Végül Casterfell erdői sem sokkal barátságosabbak, itt egy különös szekta húzza meg magát a sűrűben.
Fényesebb a láncnál a kardió
Ezt a négy régiót köti össze a hegy mélyén meghúzódó bunker, az Interchange. Ez a hatalmas föld alatti bázis talán az Atomfall legizgalmasabb területe. Ezt a komplexumot apránként kell felderítenünk, ellátnunk árammal és működésbe hoznunk. A mélye rejti a legsötétebb titkokat, és játékmenet terén is meglepően változatos. Hasonlóan élvezetes Slatten Dale és Wyndham felderítése is. Ezen a két környék valahogy pont ideálisan lett feltöltve tartalommal. Kis házak, apró zugok közel egymáshoz, de még éppen nem túl sűrűn. Zsákmány, kis szálak, küldetések, amelyekben egy jó időre elmerülhetünk.
A másik két terület már valamivel barátságtalanabb, és ennek megfelelően a felfedezés is más élmény lesz. Ezeken a vidékeken ugyan talán még több nagy bázis és bunker lesz, de nagyobb arányban lesznek kifejezetten üresek. Teljes mezők, erdőrészletek, ahol csak ellenfelek húzódnak meg, ez pedig rá tudja bírni a játékost, hogy kicsit célorientáltabb legyen. Szó sincs róla, hogy ne lennének bőven érdekes részletek, de valahogy eddigre fáradtam meg egy kicsit a kutatómunkában. Ebben nyilván benne van, hogy ide jutottam el később, és ezeket is becsülettel bebarangoltam, de nem éreztem, hogy még meg tud újulni a mechanika.
Aztán amint biztonsággal el tudunk navigálni mind a négy égtáj felé, már teljesen elszáll a varázs. Ekkor már az egyes szálak csak arra jók, hogy oda-vissza rángassanak ismert pontok között, amelyekhez egyre kevesebb kedvem volt eljutni. Leginkább azért, mert nincs gyorsutazás. Ez a döntés eleinte nagyon is áldásos volt, hiszen rábírt az alternatív útvonalak bejárására, a körültekintőbb játékra. De amikor már jelentősen újat úgyse látsz, nagyon vontatottá teszi a közlekedést. Pláne, hogy karakterünk erőnléte egy állatsimogató mangalicájához hasonlítható, és seperc alatt 180-as lesz a pulzusa, amitől már sprintelni sem tud. Ez megint egy olyan mechanika, amely túlélő-dimenzióban érdekes, de nem lesz a maximalisták barátja.
Detektív detektorral
De azért így is jócskán lekötött a rengeteg opcionális misszió, amellyel találkoztam. Ezek ráadásul nem egyszer szorosan kapcsolódnak a fő sztoriszálhoz is, váratlan új opciókat hozva be a történetbe. De ha éppen nem a helyiek titkait és panaszait vizslatjuk, számos más apróságot is találhatunk szétszórva. A fémdetektorunkkal kereshetünk gyűjthető uzsonnás dobozokat, vagy csak ellátmányt a föld alatt, de érdekes képregényekre is rálelhetünk.
Megéri körültekintőnek lenni, mert szinte minden a keresgélés által kerül hozzánk. Legyen szó fejlesztési pontokat jelképező stimulánsokról, képességet adó könyvekről, fegyverekről, nyersanyagokról, ezeket szinte mind magunknak kell összekaparni. Küldetéseinkre ritkán kapunk jelentős jutalmat, és amit mégis, az sem pénz. Cserekereskedelemmel és kitartó zsákmányszerzéssel kell boldoguljunk. Mivel nincs sok lőszerünk, és a tárhelyünk is véges (igaz, a RE-játékokhoz hasonló, összekötött tárolórendszer rendelkezésre áll, de bizonyos erőforrásokra nem működik), ezért okosan kell gazdálkodnunk.
Ha a butaság fájna, fakírok lennének
Ez azt is jelentheti, hogy adott esetben megérheti csak elkerülni az ellenfeleket. Ha nem tiltott területen vagyunk, még az ellenséges frakciók is csak akkor lőnek, ha nem tágítunk mellőlük. De már csak azért sem mindig érdemes konfrontálódni, mert a harcok nem nyújtanak valami nagy élményt. A közelharc elég ötlettelen, barbár rendszer lett. Csak husángolni tudunk, nincs blokkolás vagy ellentámadás, sem kitérés, mind a dinamika, mind a hatékonyság hiányzik belőle.
A lövöldözés egyáltalán nem szörnyű, van visszajelzése a fegyvereknek, de azért messze van az élvonaltól. Néha remek érzés volt rendesen szétcsapni egy csapat bandita között, de egy vérbeli lövöldében kevésnek érezném az összecsapások izgalmát. És nem segít az sem, hogy az ellenfelek sötétségénél csak a halálvágyuk nagyobb. Fejvesztve rohannak felénk, amíg el nem veszítik a fejüket, taktikát még hírből sem láttak, néha kicsit holdkórosak is. Ez a fertőzött ellenfeleknél még elnézhető, de már egy mezei útonállótól is elvárok ennél fejlettebb (mesterséges) intelligenciát.
Azért a nagy katonai robotok ellen már élvezetesebb a küzdelem, ellenük egyedibb taktikát is kell alkalmaznunk. Pláne, ha van mellettük néhány házőrző automata gépfegyver is. Utóbbiakat egy kis jelzavaróval iktathatjuk ki (ami jól jön felfedezés közben is), és körülöttük már tényleg gondolkodni kell, hogy sikerrel járjunk.
Túl a túlélésen
A fókusz egyébként érezhetően nem a harctéri taktikán volt, sokkal inkább a túlélőelemeken. Ezért a nehézség is inkább abban rejlik, hogy az ellenfelek akkorát ütnek, mint egy bekokózott elefánt, meg adhatnak vérzés effektet. Komoly taktikai lehetősegeink nincsenek, pár gránát meg csapda akad csak, de azok legalább kifejezetten hatékonyak. Ehhez hasonlóan a lopakodás is elvegetál, de itt már messze nem voltam elégedett. Mechanikailag nem vagyunk rendesen megtámogatva, se a holttesteket nem cipelhetjük el, sem a sarkok mögül nem leshetünk ki, és az ellen figyelmét sem igazán terelhetjük el.
Legalább a túlélés rendben van, elsősorban a már említett, felfedezéssel való összefonódása miatt. De oda kell figyelnünk többféle státuszeffektre, legyen szó sugárzásról, fertőzésről, vagy elektomos áramról. A patkányhordák harapása mérgező, de legyek és denevérek is ránk szállnak, amíg el nem üldözzük, vagy egy csapdával ki nem füstöljük őket.
Mi pedig számtalan fogyóeszközt kraftolhatunk még többféle alapanyagból, a különböző ellenszereken és pirotechnikán túl például a fegyvereinket is fejleszthetjük. Ez az opció mondjuk rendesen el lett rejtve, de annál nagyobb az öröm, amikor kiderül, mégis lehet ilyet.
Brit barátok birodalma
Mivel elég sok kritikával illettem az Atomfall-t, úgy tűnhetne, hogy nem igazán élveztem a vele töltött időt. Azonban ez messze van az igazságtól, a Rebellion játéka ugyanis tetőtől talpig szerethető. Ennek oka az egyedi megközelítés, de az a feledhetetlen hangulat is, ami árad belőle. Megidéződik egy valódi angol vidéki miliő, és ez egy autentikus nézőpontot ad a poszt-apokalipszishez. Elvégre nem csak volt szovjet államok kiváltsága a nukleáris disztópia, és ebben a teát vedelő, nehéz akcentusú, ízig-vérig brit légkörben is legalább olyan kellemesen maró érzés. Valahogy jól esett megismerni ezt a világot a különc figuráival egyetemben.
Ők egyébként sokszínűek, érdekesek, eltérő motivációkkal és elvekkel. Lehetetlen is mindegyiküknek megfelelni, így egy idő után választanunk kell, kivel akatrunk jóban lenni a stáblista alatt. Szerencsére bőven elég szabadságot kapunk arra, hogy egészen a végéig azt verjük át, akit csak szeretnénk, de akkor se csodálkozzunk, ha addigi szövetségeseink ellenünk fordulnak. Összesen vagy fél tucatnyi módon zárhatjuk le a játékot, más-más szövetségessel, akik közül nem is mindenkiről gondolnánk, hogy egyáltalán kiutat jelenthetnek a zóna fogságából.
Költői kérdések
A szabadság a világ befolyásolásán túl arra is kiterjed, hogy kitől és milyen sorrendben tudunk meg kulcsfontosság információkat. A részletek apránként mindenképpen kiderülnek, és több karakter is csöpögtet el pletykákat, hogy merre találunk egy bunkert. Emiatt a szabadság miatt tehát lesznek bőven ismétlődések, de nem mindenki ugyanazt szajkózza, így a nyitottság nem bosszulja meg önmagát. A misztikum pedig hamar kialakul, és tartja is magát a befejezésig, a kíváncsisággal együtt. Végül a nagy megfejtés mégsem üt akkorát, leginkább azért, mert hasonló fordulatokkal azért bőven találkozhattunk már különböző médiumokban.
És azért nem is kapunk meg minden választ, amit szeretnénk. Vannak ugyan okos utalások, kellemesen rejtélyes feljegyzések, de a megvilágosodás elmarad. De mivel érdekes a feldolgozott téma – a tudomány felelőssége, az ügyek eltussolása, a morális dilemmák – mellékes lesz, hogy minden meg van-e magyarázva. Mindazonáltal a történetet inkább ezek a kérdések és a szabadság határozzák meg, nem pedig a sosem látott, zseniális csavarok.
B mint bájos
Ahogy már a bevezetőben említettem, az Atomfall azért nem egy AAA-élmény. Szó sincs róla, hogy csúnya lenne, sőt, távolról egészen mutatós. A pontszerűen megjelenő erősebb színek és a bevilágítás ad egy olyan esztétikát, ami bő évtizedes, poszt-apokaliptikus lövöldéket juttatott eszembe (lásd Metro-játékok és Singularity). De egy szürkébb környezetben, és pláne közelről jobban kilóg a lóláb. Bizonyos részlezek hiányoznak, a kidolgozottság nem olyan erős, és az arcmimikák sem az igaziak. Cserébe az optimalizálással sem éreztem komolyabb parákat, igaz, továbbra sem én vagyok erre a legjobb kísérleti nyúl.
A hangzás viszont profi munka, legyen szó:az erős atmoszférát adó hangkeverésről, vagy éppen a remek szinkronról. Öröm volt hallani a sok autentikus akcentust, és mellé a korrekt játékot. Azért bizonyos sorok, például csatakiáltások előszeretettel ismétlődnek, de ennyi belefér. A zene pedig ugyan nem kifejezetten emlékezetes, meghúzódik a háttérben, de ott tisztes szolgálatot tesz a hangulatnak.
Szóval ez egy vérbeli B-kategóriás játék, és annak is kicsit szedett-vedett. Szerethető, de leginkább a hangulata tartja egyben. Simán lehet, hogy ki fog alakítani maga körül egy keménymagot, és kult-klasszikus lesz. Én sem tudok rá haragudni, és nem bánom, hogy rászántam egy bő 10 órát. De jó kérdés, hogy hogy éreznék, ha nem Game Passban játszom vele. Két farkas lakik bennem. Az egyik mindenkinek szívből ajnározná ezt az egyedi megközelítésű, beállítási lehetőségeinek köszönhetően mégis széles körben elérhető játékot. A másik pedig elküldene mindenkit Stalkerezni, Metrózni, meg brit sorozatokat nézni. Egyik sem tud nyerni, így pedig egy óvatos ajánlással kell beérjétek.