Az elmúlt napokban minden tekintet a Most vagy soha! felé fordult. Lángol a kultúrharc, egymásnak feszülnek a szélsőséges vélemények. A szakmai konszenzus egyértelműen az, hogy egy látványos, de más téren gyengélkedő alkotás készült el az adófizetők pénzéből. Ez pedig, érthető módon, sokakat bosszant, és a közszájon a Petőfi-film egy összművészeti katasztrófaként forog. Pedig a Most vagy soha! egyáltalán nem a legrosszabb film, ami ezen a héten megjelent. Ez a megtisztelő cím a Baghead – Holtakkal suttogó jussa.
Ehhez nem volt szükség propaganda-szagú felvezetésre, a várt kritikák előzetes antagonizálására és némi szirupos történelem-hamisításra. Csupán egy ezerszer látott horrorfilm-sablon kellett a szokásosnál is butább forgatókönyvvel, amatőr megoldásokkal és visszafogott színészi játékkal. De talán önmagában ez is kevés lett volna a hét citromdíjára. Ami végképp bebetonozza a Baghead-et, mint igazán hitvány horror, az az, hogy cseppet sem félelmetes, sőt, időnként akaratlan komédiába hajlik. Talán az egyetlen mentsége, hogy jóval kevesebb pénzből készült el, mint Lóth Balázs munkája.
Egy troll, lenn a pincében!
Iris (Freya Allan) élete nem éppen irigylésre méltó. Anyja meghalt, apja már régen elhagyta a családját, így csak magára támaszkodhat. A munkahelyekkel sincs szerencséje, az albérletéből kirakják, és állandóan filléres gondok nyomasztják. Amikor azonban meghal az apja, örököl tőle egy ódon berlini kocsmát. Iris először csak örül, hogy végre van fedél a feje felett, de aztán rá kell jöjjön, hogy a régi épület sokkal többet rejt, mint pár félig megivott whiskey-s üveget. A pincében ugyanis egy zsákfejű szörny lakik, akinek a ház átruházásával Iris lett a tulajdonosa és egyben őrzője. Ahogy apja a búcsúüzenetében figyelmezteti, ő a védővonal a bestia és a külvilág között.
Baghead azonban nemcsak kellemetlen kötelességet, de pénzkereseti forrást is jelent. A szörny ugyanis képes felvenni halott emberek alakját, akikkel két percig beszédbe lehet elegyedni. A két percen túl azonban a lény veszi át az irányítást, és csak az őrzője parancsolhat megálljt neki, egy bizonyos határig. Iris vállalja a kockázatot, és elfogadja egy gazdag ismeretlen pénzét, hogy az elvesztett feleségével beszélhessen. Ahogy azonban egyre többet használja a rém szolgáltatásait, és egyre több teret a suttogásainak a fejében, elkezdi elveszteni a kontrollt. Baghead ki akar jutni a pincéből, és közben pokollá teszi Iris életét. Az átoktól pedig úgy tűnik, nem lehet egykönnyen megszabadulni, ahogy ezt Iris apjának sorsa is bizonyítja.
A lámpák égnek, de senki sincs otthon
Gondolom nem okozok meglepetést azzal, hogy a Baghead szereplői amúgy sem lesznek a helyzet magaslatán. Olcsó horrorfilmeknél gyakorlatilag alapkövetelmény, hogy hősei buták legyenek, mint a föld. Az ezzel kapcsolatos klisék már két évtizede is paródiafilmeket ihlettek meg, és úgy tűnik, a helyzet azóta is változatlan. Iris és barátnője között összesen két delokalizált agysejt kering, és ebből átlagosan másfél van Katie vonzáskörzetében. Ő még próbálna erőtlenül észérvekkel előhozakodni, hogy lehet mégsem akkora ötlet egy ismeretlen eredetű manipulatív szörnnyel társalogni az alagsorban, de ezek általában nem jutnak el Irishez. Ő a jelenetek felében úgyis el van foglalva azzal, hogy többet iszik, mint egy nógrádi család egy disznóvágáson. Amikor nem, akkor meg amiatt óbégat, hogy eddig milyen kegyetlen volt vele az élet, és most meg akarják akadályozni, hogy végre nagyot szakítson.
És ez még csak az alapfelállás. Ez okoz néhány soblonos, de hiteltelen konfliktust a két barátnő között, és ez az, amihez viszonyodhatunk a későbbi kilengések során. Mert lesz itt kilengés bőben, nem is kis amplitúdóval. Mindenkinek a legrosszabbkor fog eszébe jutni, hogy neki halaszthatatlan találkája van Bagheaddel az éjszaka közepén, amikor lehetőleg senki nem tud erről a szándékról. Minden követ megmozgatnak, hogy a túlélési esélyeiket a föld alá vigyék, így pedig nehéz értük őszintén izgulni. Nem mintha a személyiségük annyival vonzóbb lenne: sablonos slasher-töltelékek, akikről alig tudunk meg valamit. Egy tragikus társadalmi helyzet nem ad mentességet a karakterépítés alól, ez nem az X-Faktor, bár a színvonal nagyságrendje még stimmelne is.
Kristálygömb sem kell
A Baghead története akkor is rémesen ostoba, ha épp nem azon gondolkozunk, protagonistái mégis hogyan élték meg a film kezdetét. Azt végig lehet sejteni, hogy lesz egy háttérben meghúzódó összeesküvés, és nem csak véletlenül kötött ki Irisnél az ódon késdobáló, de ennek a felderítése nem sok örömet okoz. Az ezzel járó nyomozás súlytalan, szinte csak hozzá van csapva a Baghead többi részéhez. Végül inkább csak egy másfél perces montázsban hozzánk vágják a magyarázatot mindenre, nehogy bármit is elmulasszunk ebből az alsó polcos kísértettörténetből. Hogy ebbe egyes kritikák hogyan tudtak előremutató femenista kinyilatkoztatást belelátni, rejtély. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ebben a kategóriában nem ez lesz az új etalon a Barbie helyett.
És sajnos a végső, nagy megfejtés sem adja meg a feloldozást. Nem fog kiderülni, hogy minden szürreális fordulat okkal történt, mert a finálé magában is több sebből vérzik. Különösebb gondolkodás nélkül fel lehet tenni kérdéseket, amelyek alapjaiban kikezdik a Baghead fundamentumait, de erre már végképp semmi szükség. Úgyis el leszünk foglalva azzal, hogy megjósoljuk, pontosan mi fog történni a következő jelenetben. Ennek nagy sportértéke nem lesz, mert a Baghead kiszámítható, mint a keresztentrópia. Ha kihunynak a fények, jön az ijesztés. Ha elmondják, hogy egy adott helyiség már a szörny felségterülete, és oda semmiképpen nem szabad bemenni, borítékolható, hogy egy adott ponton valaki beslattyog oda.
Lassú pulzus, lassan vánszorgó idő
Persze eddig ez elég sztenderd olcsó, kísértetjárta házas, démonűzős horrorfilm-felállás. Ez a műfaj nem is működne racionálisan gondolkozó szereplőkkel, jól átgondolt világgal és meglepő fordulatokkal. Egy rövid anyagi pórázon fogott, alapjában hatásvadász zsáner széthullana egy normális forgatókönyv súlya alatt, így valójában még hálásak is lehetünk az (igaz, átlagnál erősebb) agyhalálért. Ha úgy tekintjük, a horrorrajongók már megszokták, hogy szabadidejük jelentős részét objektívan szar filmek fogyasztásával töltik, így nem fogják őket sokkolni az itt látottak.
Ugyanakkor azért ők sem mind mazochisták, és valamit szeretnének hazavinni a moziból a szekunder szégyenen és egy kisütött agyon túl (ehhez a hatáshoz elég lenne végigpörgetni egy politikai töltetű Facebook-poszt komment-szekcióját). Ez a valami pedig a legtöbbször a borzongás, félelem, ijedtség, vagy bármely más érzelem, amely a horrorhoz köthető. Nos, ebben a tekintetben is csalódnunk kell, és itt van az igazi probléma. Enélkül ugyanis tényleg csak egy végtelenül buta, tátongó lyukakkal teli alkotást kapunk, amelynek másfél órája alatt is rá kellett nézzek az órámra, hogy ebből még mennyit kell kibírni.
Természetesen a már említett kiszámíthatóság nem tesz jót neki. Tudjuk, mi következik, tudjuk, hogy meg akarnak ijeszteni, így fel tudunk készülni az arcunkba ugró szörnyetegre. Egy-egy alkalom volt, amikor enyhén összerezzentem, de pont a tét nélküli, jelentéktelen jelenetekben. Valahol érthető, itt egyáltalán nem számítottam rá. Az, hogy a jumpscare-ek nem brillíroznak, még nem is lenne óriási hiba. Az évszázados igazság, hogy jobb félni, mint megijedni, most is tartja magát. Viszont a Baghead képtelen egy feszült atmoszférát felépíteni, és pláne félelmet kelteni. Ugyanabban a lebujban sasszézunk fel és alá, és amikor ötödszörre kell végigfeszengeni, vajon ki lapul a bárpult környékén, azért az már nem üt akkorát. Sem a kergetőzések, sem a pusztító kutatómunka nem tudott izgalmat csempészni a filmbe, amely így kitartóan alacsonyan tartja a pulzusunkat. Tízből kilenc kardiológus a Bagheadet ajánlja.
Ehhez nem ittam eleget
A horrorfilmek egy másik felhasználási területe a bennük rejlő akaratlan humor kiaknázása lehet. Tudjátok, amikor annyira rossz egy alkotás, hogy az egyfajta bizarr bájjá alakul, amit aztán iróniából, illumináltan lehet élvezni. Talán a szesz hiányzott a Baghead-hez, mert józanul a jó pár nevetségesbe hajló jeleneten sem tudtam szórakozni. Ennyire azért nem rosszak. De simán el tudom képzelni, hogy haverokkal, három kör kerítésszaggató után nagyobb poén lett volna nekiülni.
Igaz, a társasági élmény így is majdnem megvolt a vetítésen. Én alapjáraton ki nem állhatom a moziteremben beszélő, elkésve a vesémen át bemászó, hangosan röhögő vagy csámcsogó nézőket, de most valahogy ők tartották bennem a lelket. Páran, húsz perces késés után rákérdeztek, hogy mégis mire ültek be (ha már ingyen lógtak be, legalább megkapták, amiért fizettek), mások csak kommentárt biztosítottak, amely nagyságrendekkel szórakoztatóbb volt a vásznon látottaknál. Sőt, egyikük ki is mondta a lehető legjobb összegzést: “ez de szar film, bazmeg”. Úgy igaz.
Felemás szakmunka
Hogy néhány pozitívumot is kiizzadjak, a Baghead fényképezése időnként egészen vállalható. Van néhány jól alkalmazott, bevált fogás, néhány izgalmasabb kameraszög, korrekten levezényelt jelenet. Ilyenkor egy-egy pillanatra el is bizonytalandotam, hogy valóban kisköltségvetésű filmről beszélünk-e, aztán egy gagyi tűzeffekt gyorsan visszarángatott a földre. De úgy nagy általánosságban, ha nem is igazán kreatív a Baghead képi világa, az operatőr és a vágó becsülettel elvégezte a feladatát. Nyilván a kevés helyszínből és a vékony tárcából nem lehetett csodát tenni, és a forgatókönyv hibáit elhomályosítani is szélmalomharc lett volna. De legalább nem minden katasztrófa a filmben.
A színészi játék már nem erősíti meg ezt a reménysugarat. Freya Allan alakítása még úgy, ahogy elmegy, ha horrorfilmes performanszokban gondolkozunk, igaz, azért ő sem fogja megostromolni a díjkiosztók kapuját. Amikor kell, akkor megijed, amikor kell, akkor mérges. Ennél több pedig nem kell, feladat teljesítve. A Katie-t játszó Ruby Parker már jóval kevesebb átéléssel tolja végig a filmet, és a gazdag ifjút alakító Jeremy Irvine sem fog beleégni a retinánkba, mint meghatározó teljesítmény. De talán ebben a műfajban nem is színészeken múlik a siker, és jelen esetben sem változtathatták volna meg film minőségét.
Verdikt
A Baghead – Holtakkal suttogó egy igénytelen, gyenge horrorfilm. Bár mindössze másfél óra, az idő kínosan lassan telik alatta. Bár van egy-két korrekten felvett jelenete, sugárzik róla a mérsékelt büdzsé. Emellett ostoba, sablonos, kiszámítható, és a legkevésbé sem félelmetes, de nem elég rossz ahhoz, hogy valaha kultusza lehessen. Csak egy semmirekellő, értelmetlen, de szerencsére felejthető alkotás. Amennyi alkohol kellene ahhoz, hogy egy szórakoztató moziélmény váljon belőle, abból a pénzből meg lehetne nézni három jó filmet is.