FilmKiemelt cikkekMozgókép

FilmKiemelt cikkekMozgókép

FilmKiemelt cikkekMozgókép

Balerina kritika: Hattyúk tavasza

A Balerina nem definiál újra műfajokat, nem múlja felül a John Wick-filmeket sem, de nem is marad szégyenben, ha akcióról van szó.

Közzétéve

2025. jún. 5.

Kommentek

0

Ha egy alkotás nagyon nehezen születik meg, az ritkán jelent jót. A jó munkához ugyan idő kell, de ha valamin kifejezetten hosszú ideig kotlanak, az könnyen jelezhet kreatív válságot, konfliktusokat, vagy minőségi problémákat. A filmiparban hasonlóan rossz ómen még az is, ha az elkészült anyag jelentős részét újra kell forgatni, az eredeti rendező mérsékelt közreműködésével. Ilyenkor kimondatlanul is érzi mindenki: az eredeti változat valószínűleg nem állt a helyzet magaslatán. Így járt a John Wick-széria mellékágaként elkészített Balerina is. A 2022 végén forgatott akció-thrillert 2024-ben még elő kellett ráncigálni a vágószobából, a két-három hónapos (!) újraforgatáson pedig Len Wiseman már nem vett részt. A Balerina sorsa tehát hányattatott volt, de ahogy a címszereplő, úgy ő is talpra tudott állni. A részben Budapesten felvett plusz jelenetekkel sikerült menteni a menthetőt, és a Balerina nem lóg ki különösebben a John Wick-filmek közül.

Balett és Baba Yaga

A Balerina a harmadik John Wick-mozi idején játszódik, és Eve Macarro (Ana de Armas) bosszútörténetét követi végig. Eve apja megszökött egy titokzatos bűnszövetkezet karmai közül a kislányával, azonban az alvilág utána nyúl. A szektaszerű csoport tagjai megölik a hősiesen küzdő férfit, Eva pedig árván marad. A kislányt Winston (Ian McShane) veszi a szárnyai alá, és beajánlja a Ruska Romának, ahol a vasszigorú Rendező kikimorát képez belőle. Egy profi bérgyilkost, aki szolgálatait sokszor a gyengék védelmezésére fordítja – már persze amíg ez egyezik a Rendező akaratával.

A kemény kiképzés végére kiderül, hogy Eve tehetségesebb, mint a többiek, és sorra viszi sikerre az akcióit. Amikor azonban újra rátalál a szektára, aki kivégezte az apját, szembeszegül a parancsokkal, és nekilát beteljesíteni a bosszúját. Ezáltal nemcsak egy hatalmas és veszélyes szervezetet haragít magára, de évszázados status quo-kat is felrúg. Ha pedig eluralkodik a káosz az alvilágban, nem tart sokáig, amíg John Wick (Keanu Reeves) is bekerül a képletbe. Neki pedig senki sem szeretne a rossz oldalán állni, amikor felgyulladnak a torkolattüzek, és záporozni kezd az ólom.

Gy, mint gyér bosszú

Ha mindez egy eléggé sztenderd bosszútörténetnek néz ki egy John Wick-vendégszerepléssel, akkor a látszat nem csal. Ugyan megismerünk néhány mellékszereplőt, mint a lányát szintén a szekta elől menekítő Danielt (Norman Reedus), és egy-két személyes hangvételű fordulatot is tartogat a narratíva, nagy meglepetések nem lesznek. A Balerina tankönyvien építi fel a jól ismert struktúrát. Láthatjuk a tragédiát, a talpra állást a kemény kiképzéssel, az első akciókat, majd a régi nyomok felmelegedését, ahonnan már nincs megállás. Ez persze egy gyakori szerkezet, de alapból nincs vele semmi baj. Még az sem feltétlenül lenne főben járó vétek, hogy a Balerina nem is nagyon cizellálja az alapokat.

A kifogásaim inkább ott kezdődnek, hogy nagyon nehezen teszi személyessé a történéseket. Az első John Wick dramaturgiája sem volt egy gordiuszi csomó. Az is csak egy pofátlanul menőn koreografált ámokfutás volt egy bűnszervezet ellen. De mégis könnyű volt azonosulni Wick zsigeri haragjával, mert a kiinduló tragédia minden pillanatban átszőtte a vendettát. A Balerina viszont olyan jól érzi magát egy „mezei” akciófilmként, hogy a bosszú szépen lassan kihűl – szinte biztos, hogy ennél még az első részben tapasztalt, szájba rágós visszaemlékezések is jobbak lettek volna.

Az érzelmi azonosulás tehát nem mindig egyszerű, különösen, hogy a Balerina úgy kerüli a nehezebb témákat, mint Darth Vader a félmaratont. Lenne néhány pont, ahol előkerülhetne egy erősebb dilemma, vagy egy meghasonlás, de ezeket azonnal rövidre zárják. Te csak ne akarj itt gondolkozni, meg érezni dolgokat, inkább már indul is a következő jelenet tíz akó művérrel. És tudom, hogy a John Wick-univerzum sosem a kifinomult történetmesélésről vagy az érzéki melodrámákról szólt, de ez a megúszós narratívavezetés a kialakuló feszültséget is elfojtja. Hiába ismerjük a múltját és értjük meg a motivációit, nem tudunk elég közel kerülni Eve-hez, hogy valóban a torkunkban dobogjon a szívünk az akciójelenetek közben.

Őr-rém-váltás

Tehát a történetben rejlő lehetőségeket nem sikerült kiaknázni, de a helyszínek már sokkal jobban jártak. Ebből is kiemelkedik az összecsapások nagyjának otthont adó osztrák hegyi falu. Itt nemcsak a pazar havas táj és a díszletek kihasználtsága elismerésre méltó, de az is, hogy itt is elfért egy csavar. Spoilermentesen nehéz érzékeltetni, de egy több szempontból is bátor döntést hoztak meg. Azon pedig nem érdemes meglepődni, hogy John Wick megjelenését is jócskán előkészítették. Wick itt egy mitikus őserő, és már kevésbé egy vérrel-verejtékkel küzdő ember. Hatása közelít ahhoz, mint amikor a Zsivány Egyes végén bukkant fel a már említett sith-nagyúr. Mindig ferde szemmel nézek az önmitologizálásra, pláne friss filmsorozatoknál. Viszont meg kell hagyni, a John Wick-széria van olyan elrugaszkodott, és építette annyit a világát, hogy ez ne érződjön túlzásnak.

Persze a hakni-fázisban még nem tartunk, hogy pusztán a Baba Yaga jelenléte elég legyen az üdvösséghez. A Balerina készítői pedig tisztában voltak vele, hogy mire vágyik a néző. Elsősorban nem komplex viszonyrendszerre és művészi ambíciókra, hanem féktelen akcióra. Ezt pedig megkapjuk, mégpedig bőséggel. Már a tragikus visszaemlékezés is megadja az alaphangot. Eve apja annyira lelkesen akciózik, hogy jóformán beárnyékolja a visszaemlékezés drámai részét. Pedig itt még egyáltalán nem a koreográfia színe-javát látjuk, az egyértelműen a Balerina második felében érkezik meg.

Ez egyáltalán nem egy lesújtó kritika az első néhány bevetéssel szemben. Ezek alatt Eve egyszerűen még nem az a gyilkológép, amivé később válik. Éppen ezért teljesen logikus is, hogy nem tud úgy a táncparkett ördöge és a diszkó réme lenni, mint Wick. Idővel viszont egyre folyékonyabbak a bevetések, egyre ambiciózusabbak a mozdulatok, és az eszközökben is egyre kevésbé válogat. Egy elég korrekt felívelést láthatunk, amelynek a végén az is belefér, hogy Wick nem lopja el teljesen a reflektorfényt fiatal kollégája elől.

Fekete hattyú

De ha már szóba kerültek az eszközök, a gyilkolások kreativitásába most sem lehet belekötni. Emberéletek vesznek el nemcsak lövedékek és késszúrások által, de lesz itt korcsolya, katana és lángszóró is. És ha már utóbbi, a készítők látványosan nem izzadtak azon, hogy az akciójeleneteknek különösebb valóságalapja legyen. Az a (szó szerinti) tűzpárbaj annyira elborult, amennyire csak lehet, és a logikai bukfenceket felülírja a bűnös élvezet. Az pedig mindenképpen elismerésre méltó, hogy a Balerina egészen a legvégéig meg tud lepni azzal, hogy hol, mivel és milyen körülmények között lehet valakit Szent Péter várószobájába küldeni.

Ahogy már említettem, közben pedig a John Wick-mozik védjegyévé váló koreográfiát sem kell félteni. Az akció nemcsak egyre változatosabb, de egyre dinamikusabb is. Van egy olyan sodró lendületük, ami kárpótol a történet minden következetlenségéért és megúszásáért. Mindez egy példás brutalitással társítva képes újra és újra beszippantani, egy vérgőzös flow-élményt adva. Valami ilyesmi miatt követi az ember ezt a szériát, csak most egy törékenyebb, de cserébe jóval akrobatikusabb főhős körül forognak az összecsapások.

Elegáns piruett

Az akcióorgia pedig kifejezetten igényesen lett fényképezve. Nagyon nyakatekert egysnittesekre vagy bullet time-okra nem szabad számítani, de egy remek kompozíciókkal megáldott, éjszakai fényekkel tündöklő látványvilág egészül ki egy lendületes vágással. Sikerült nem átesni a ló másik oldalára, és csak akkor nézőpontot váltani, amikor ezt a harc heve valóban megkívánja. Összességében jó ránézni a Balerina képkockáira, akár egy éjszakai utcakép, akár egy aktív amputáció látszik a vásznon.

A zene pedig hasonlóan igényes. Az akció közben pulzáló dallamok ugyan nem túl maradandóak, de remekül adják meg a tempót. Eve zenedoboza, amely a Hattyúk tava nyitányát játssza, pedig hátborzongatóan jól hangzik. Lehet, hogy csak én vagyok elfogult a Pár dollárral többért óta a hasonló, csilingelő zenei témákért, de sokat hozzáadott a hangulathoz. Persze ez nagyjából az első dallam, ami a balettal kapcsolatban beugrik a nézőnek, de okkal – Csajkovszkij melódiája százötven év után is képes meghatározni egy akciófilm hangzását.

A szereplőgárdára sem lehet komoly panasz, igaz, a többség csak beugróként hozta, amit már megszokhattunk tőle. Ian McShane továbbra is egy tekintélyt parancsoló jelenség a vásznon, a tragikus hirtelenséggel elhunyt Lance Reddick továbbra is karizmatikus Charon-ként. Keanu Reeves-nek sem kell megerőltetnie magát, hogy visszatérjen John Wick bőrében, de nem is bántam, hogy most nem rajta van a fókusz. Ana de Armas pedig hálás volt a figyelemért, remek akciósztár, a Ghosted pedig lassan feledésbe merül. A drámai oldalát nem kell igazán csillogtatnia, erre nem sok teret kap a forgatókönyvtől, de nem lehet panasz az alakítására.

Verdikt

A Balerina messze nem egy tökéletes film. Bár használja az idővel rendesen kibővült John Wick-univerzum részeit, de szerkezetében egy egyszerű bosszúmoziról van szó. Egy olyan filmről, ahol a vérgőzös akciók kedvéért félretesszük az olyan kérdéseket, hogy mindez valóban indokolt-e egy személyes vendettáért. Sajnos a történet ettől függetlenül sem éppen erős, de mindannyian tudjuk, hogy a célközönség nem is emiatt ül be megnézni. Amire viszont szükség van, az kifejezetten jó, a szériához méltó akciójelenetek sorakoznak véres csatarendben. És ezért is tudok végül hét, asztallal levédett kézigránát-robbanást adni a tízből.

7

A Balerina messze nem egy tökéletes film. A története egy egyszerű bosszúfilmhez képest is sekélyes, néhol hiányzik belőle a valódi feszültség is. Mégis, van olyan szemet gyönyörködtető az akció, hogy ezt képes vagyok megbocsátani. És biztos vagyok benne, hogy a műfaj kedvelőinek sem fog ez a nehezére esni.