Számomra mindig furcsa, ha egy film bő három évtized után kap folytatást. De a nosztalgia nagy úr! A modern filmkészítésben ezt általában letudják egy soft reboottal, de ez a formula nagyon hamar elkopott és túl nyilvánvalóvá vált a mögötte húzódó érdek. A közszájon csak requelnek nevezett jelenség viszont elhiteti a nézővel, hogy valami újat lát, miközben ugyanúgy a nosztalgikus áramköreiket stimulálják. Ha tetszik, ha nem a Beetlejuice Beetlejuice is egy requel, de legalább a jobb fajtából.
Tim Burton 1988-as alkotása, a Beetlejuice az évtizedek alatt komoly kultklasszik státuszra tett szert. Bevallom, a filmet újráznom kellett a második rész előtt, mert legutoljára még gyerekként láttam (és majd’ becsináltam tőle), és Michael Keaton ikonikus figuráján kívül jóformán semmire sem emlékeztem belőle. Ennek fényében vajon a folytatásnak sikerült felérnie az egyébként borzasztóan rosszul öregedő első részhez, vagy ez is csak a szokásos nosztalgia trip lett?
Visszatérés Winter Riverbe
A történetben is lekövették az elmúlt évtizedeket. A már felnőtt Lydia Deetznek (Winona Ryder) saját tévéműsora van, ahol szellemekkel diskurál, és van egy tinédzser lánya, Astrid (Jenna Ortega) aki jóformán ki sem állhatja. Lydia mostohaanyja, Delia (Catherine O’Hara) továbbra is művész-karrierjét egyengeti, és elvontabb, mint amióta először láttuk. Pedig akkor sem volt piskóta! Azóta felhagyott a szobrászattal, de új, egyedi látásmóddal, és diplomatikusan szólva is rendhagyó módon űzi mesterségét. Azonban a Deetz család feje, Charles váratlan halála miatt kénytelenek visszatérni Winter Riverbe, ahol a temetését tartották.
És persze nem maradhat ki a szereplők sorából a mostanra csak “Szellemlakként” emlegetett ház sem, ahol a legjobban működött a nosztalgikus hangulat megteremtése. Természetesen mindeközben a túlvilágon sem ülnek babérjukon a halottak. Beetlejuice (Michael Keaton) egykori szerelme összekapta magát, és bosszúra szomjazik. A túlvilági felbolydulást pedig az önkényes rendfenntartó Wolf Jackson (Willem Dafoe) sem nézheti tétlenül. Mindeközben a Földön is egyre nagyobb gubancba kerülnek hőseink, míg végül Lydia csakis egyvalakire számíthat, akinek háromszor ki kell mondania a nevét…
Akik már nem térhettek vissza
Az első rész imádnivalóan amatőr friss halott főszereplő párosán kívül ketten nem tértek még vissza az eredeti gárdából. Egyikük az Othót alakító Glenn Shadix, aki 2010-ben lépett át a Túlon túlba. Illetve Charles is csak félig tért vissza (szó szerint!). Az őt játszó Jeffrey Jones fényes karrierje pillanatok alatt tört ketté. Annak idején ejtették az ellene szóló vádakat, melyek szerint olyan pornográf képek birtokában volt, melyeken gyermekek szerepeltek, de regisztrálnia kellett szexuális bűnelkövetőként. Mire az ügy lecsillapodott volna, a 2010-es években újra felhevült a személyét övező kontroverz vélekedés, így érthető módon jobbnak látták, ha nem tér vissza teljes egészében a folytatásra.
A filmben Charles kreatív (és gusztustalan) módon teszi tiszteletét több humoros jelenetben is, így sikeresen kibekkelték a színész hiányát, míg a karakter egyedi formában ugyan, de legalább bekerülhetett a folytatásba.
Burton-töltelékek
Amellett, hogy a Beetlejuice Beetlejuice végig elég szórakoztató, és érződik, hogy Burton is visszatalált a saját hangjához, mégsem tudnám őszintén azt mondani, hogy a film beváltotta volna a hozzá fűzött reményeimet.
Talán a legnagyobb hibája, hogy egyszerre akart egy csomó minden lenni. De főleg a fölöslegesen sok történetszál miatt tűnik eszeveszett kapkodósnak. Mintha minimum két film története lenne egybe zsúfolva, mindez kevesebb, mint kétórás játékidő alatt tartva. Sajnos az új szereplők úgy, ahogy vannak nem elég izgalmasak. És a film sem kezd velük túl sokat. Jóformán Ryder és Keaton viszik el a hátukon az egészet. A többiek pedig profin ugyan, de karaktereik hiányosságai miatt csak asszisztálni tudnak nekik.
Egyfelől ott van Lydia tinédzser lánya, Astrid, aki sarlatánnak tartja az anyját, és folyamatos feszültség van köztük emiatt. De mindez nagyon sótlan, és a dráma is csak azért van felvázolva, hogy a sztori egy pontján ezt feloldhassák. Viszont maga a karakter simán mellőzhető lett volna, és kimondottan érződik rajta, hogy Burton csak akart írni egy szerepet Jenna Ortegának.
Aztán feltűnik Beetljuice múltjából egy prominens alak az ördögi Delores (Monica Bellucci) képében, akinek aztán végképp nem kanyarítottak egy épkézláb szerepet. Megismerjük röviden a közös eredetsztorijukat, majd néha feltűnik, de jelenléte teljes mértékben súlytalan és totálisan felesleges.
Lydia tenyérbemászó vőlegénye, Rory (Justin Theroux) szolgál némi katalizátorral, de ő leginkább a humorfaktor miatt van jelen. Theroux remekül hozza az idegesítő, mindig helyezkedő, feltűnési viszketegségben szenvedő barmot, és még ha érdemi karaktert ezen felül nem is kapott, legalább szórakoztató nézni.
Végül pedig ott van Willem Dafoe túlvilági rendőr karaktere (pontosabban egy halott színész, aki eljátsza, hogy nyomozó), Wolf Jackson, aki halvány gőzöm sincs, hogy mit keres ebben a filmben. Látszik, hogy a színész iszonyatosan jól érezte magát a forgatás közben. Jól is állt neki az ütődött, inkompetens felügyelő szerep, és akadt is egy-két jól eltalált jelenet vele, de a forgatókönyv szempontjából felejthetően semmilyen. Ha egyszerűen csak kivennénk a filmből, senkinek nem tűnne fel a hiánya.
A varázslat hiánya
Látványra viszont nagyon pazar ez az abszurd, bizarr, horrorelemekkel teletűzdelt túlzó őrület. Igen, pontosan tankönyvi definíciója a “ó, ez olyan Tim Burtonös” megjegyzésnek. Lényegében mindenhez megépítették a kulisszát, a berendezéseket, és talán emiatt volt nagyon erős a nosztalgikus báj is. Nem egy elmaszatolt CGI-fesztivált kellett bámulnunk, hanem ott voltak a színészek a díszletek között a Colleen Atwood által megálmodott ruhákban, és fizikailag interaktáltak egymással.
A filmalávaló kiváló taktusokat pedig Burton hűséges partnere, Danny Elfman szolgáltatta. A vizualitással és Elfman játékos, de balsejtelemmel átitatott zenéjével már a hangulatos főcímnél sikerült megteremteni a retró-érzést, ami ügyesen kitartott egészen a film végéig. Még úgy is, hogy sok helyen tagadhatatlanul modern alkotásról van szó.
A Beetlejuice Beetlejuice cselekménye visz magával, a nem túlzó játékidő remekül asszisztál is a feszes tempóhoz. A rendezés és a vágás is remek, a színészek alakítása is tökéletesen rendben van, bár kiemelkedő alakításokat sem láthatunk. És még ennyi pozitívum mellett is azt tudom mondani, hogy valami mégis hiányzik belőle. Hiába van ott az eszköztárában minden megfelelő kellék, mégsem volt képes elvarázsolni.
Verdikt
A Beetlejuice Beetlejuice sok tekintetben egy nagyon szórakoztató és egyben nosztalgikusnak ható filmalkotás, de legalább ugyanennyi oldalról lehet találni benne hibákat, melyek valamennyire ronthatnak az összhatáson. Legnagyobb gyengesége mégis a kapkodós történet és a temérdek felesleges karakter.
A különleges látványvilág mellett a legnagyobb erényét pedig a címszereplőben kell keresni. Michael Keaton 70-en túl is energikusan, és még őrültebben hozza Beetlejuice-t. Az első részben meglepően kevés játékideje volt, itt azért hangsúlyosabbá tették a jelenlétét. A poénok nagy részét is ő kapta meg, amitől kissé kibillen a humor dinamikája. De tény, hogy így az ikonikus karakter minden feltűnése aranyat ér.
A burtoni esszencia a film során végig tetten érhető, és néha még önmagához képest is totál elborult. De a fentebb taglalt remek aspektusai ellenére sem egy nagy durranás a film.
Viszont a 16-os karika teljesen indokolt, erre érdemes odafigyelni. Néhol még a rendező védjegyéül szolgáló groteszken is túlmutat. Van pár meredek képsor, ami miatt gyerekeknek nem feltétlenül tudnám nyugodt szívvel ajánlani. Mindenki másnak, ha másért nem is, a nosztalgia kedvéért egyszer mindenképpen megnézhető. De jövőbeli kultklasszikra senki ne számítson.