Ha a címből nem lett volna egyértelmű, a Borderlands-film nem lett jó. Igaz, ez nem kellene meglepetést okozzon senkinek, aki legalább fél szemmel követte a körülötte zajló eseményeket. A kilenc éve bejelentett mozi útja minden volt, csak nem sima. A forgatókönyvét többször is átírták, és az utómunkák is elhúzódtak. Az utóforgatásokat már nem is a rendező, Eli Roth dirigálta, hanem Tim Miller, miközben úgy tűnt, az eredeti szkriptet jegyző Craig Mazin nem túl lelkes, hogy a nevét adja a filmhez. El is távolította azt a stáblistáról. A Borderlands tehát mindenképp egy zötyögős menetnek tűnt, és akkor még az olyan kérdések, hogy ez a casting hogy fog szuperálni a poszt-apokaliptikus környezetben, még fel sem merültek.
Ennek ellenére számomra nem volt kérdés, hogy még nagy vásznon megnézem a filmet. Elvégre a Borderlands-játékokhoz messze túl sok pozitív emlék kötött, hogy ignorálni tudjam a mozgóképes kistestvért. Persze már csak az előjelek miatt is számítottam rá, hogy a végeredmény nem lesz az igazi. A játékok stílusa is jobban feküdt nekem pár éve, mint most, és csak reménykedni tudtam, hogy nem a harmadik rész humora lesz az etalon. Mindenesetre fel voltam készülve a legrosszabbakra is. Az olyan poénokra, amit Facebook-viccoldalak és pajzán locsolóversek ihlettek, a komédia legszégyenteljesebb bugyraira. És végül mégsem kellett a mentális gázmaszk. A Borderlands messze van a szellemestől, a kreatívtól, de még az érdekestől is, de legalább nem fájdalmasan kínos. Örüljünk a kis dolgoknak is.
Kinyílik Pandora szelencéje
A film elején kapunk egy rövid genezis-történetet a Borderlands világáról. A galaxist az ősidőkben a hihetetlenül fejlett Eridian faj uralta, akik azonban már régen eltűntek, és csak nyomokban hagyták maguk mögött a technológiájukat. A bolygókat ezután gigavállalatok hajtották az uralmuk alá, akik hiába keresték az ősi tudomány darabkáit, amelyek rejtett kamrákban lapultak a planétákon. Szintén nem járt sikerrel az a több száz kincsvadász sem, akik a legendás zsákmányra fenték a fogukat.
Lilith, a fejvadász (Cate Blanchett) sosem érdeklődött az Eridian-technológia iránt, azonban egy új megbízatása mégis a kincsvadászat sűrűjébe sodorja. Ügyfele az Atlas vállalat feje, aki elveszett lányát szeretné felkutattatni Lilithtel. A kis Tinának a rosszhírű Pandora bolygón veszett nyoma, miután Atlas egykori zsoldosa, Roland (Kevin Hart) elrabolta egy álarcos psycho, Krieg segítségével. Lilith tehát Pandorára utazik, ahol egy idegesítő robot, Claptrap (Jack Black) segítségével kutat a trió után. A vártnál hamarabb rájuk is bukkan, azonban kiderül, Tina messze nem olyan védtelen, mint gondolta, és nem is igazán vágyik a családi kör újraegyesülésére.
Egy prófécia szerint ugyanis Tina lehet a kulcsa egy évezredes Eridian-kamra kinyitásának, így Atlast sem az atyai szeretet, mintsem inkább a kapzsisága hajtja. A kis csapat tehát úgy dönt, inkább maguknak keresik meg a kincset. Ezzel természetesen magukra vonják Atlas haragját, így az amúgy is őrült banditáktól hemzsegő planétán végképp nem lesznek biztonságban. Lilithnek pedig közben a múltjával is ki kell békülnie, ugyanis úgy tűnik, több szál köti Pandorához, mint ahogy azt magának is szívesen bevallaná.
“Ennyit arról, hogy félre”
Ahogy már a felütés is árulkodik róla, a Borderlands-film aránylag szabadon követi a játékok történetét. Szó sincs róla, hogy ez baj lenne, vagy hogy valami grandiózus, filozófiai narratíváról maradnánk le. Csupán azzal nem lehet takarózni, hogy a játékok sztorija kötötte volna kreatív gúzsba a forgatókönyvírókat. Így pedig nagyjából semmi mentség nincs arra, hogy a Borderlands története egy sablonokból összatákolt katyvasz, amely a középút érintése nélkül oszcillál a teljesen random és a kínosan kiszámítható között.
A bevezetés után először egy céltalan és fókuszálatlan road moviet kapunk, majd utána egy dramaturgiai közhelygyűjteményhez lesz szerencsénk. Ami klisét csak el lehet képzelni, azt mind eldurrantja a Borderlands. Félreértések, bizonytalan motivációk, kiválasztott-toposz, nagy leszámolás, ahova pont mindenki időben odaér, a megfelelő ponton pedig flashback-cunami. A nagy fordulatot úgy is könnyen meg lehet sejteni, ha valaki nem ismeri az alapanyagot, így pedig semmi tét vagy feszültség nem marad a történetben. Pontosan tudni lehet, mi következik, hogy ki éli túl és ki nem, nincs miért izgulni. Bizonyos pontokon a Borderlands egyszerűen nem éri el az ingerküszöböt, már-már totálisan érdektelen.
De a jelenetek gyakran önmagukban sem ütik meg a mércét. A tipikus mozzanatok valahogy saját jogukon is gyengének tűnnek. Mint egy éppen kicsit elhangolt gitár, vagy egy hajszállal késő dobszó. Nem olyan szörnyű, hogy mémelhető vagy emlékezetes legyen, de éppen elég disszonáns, hogy érezni lehessen. Nem ütnek úgy a jobban sikerült poénok sem, nem olyan élesek az akciójelenetek, nem gördülnek úgy a párbeszédek. Nehéz megfogni, hogy honnan ered ez a probléma, de mintha az egész produkció bent maradt volna a stúdióban.
Ha nem vállalsz, attól még hasalhatsz
A dialógusok például tökéletesen alkalmatlanok egy rendes érzelmi töltet közvetítésére. Mesterkéltek, rövidek, természetellenesek. Mintha rájuk lenne írva, hogy ez most expozícióra szolgál, ez a múlt felevenítésére, ez pedig a csapat összecsiszolódására. Elvétve hangzik el valami tényleg pocsék sor, cserébe minden csak megtörténik anélkül, hogy nyomot hagyna. A poénok között azért megbújik néhány szégyentelen, de messze nem annyi, mint számítottam rá. Cserébe van egy-két olyan is, amit meg tudtam mosolyogni. Nem valóban kreatív viccekről van szó, a legtöbbször csak Claptrap ökörködéséről, de néhány egészen betalált. Lehet, hogy kellett hozzá, hogy az elvárásaim a föld alatt voltak, de viszonylag ritkán találkozott az arcom a tenyeremmel.
A Borderlands tehát a legtöbbször egy színtelen-szagtalan, pehelysúlyú élmény. Ez azért fájó kicsit, mert lehetett volna egy bevállalósabb, polgárpukkasztóbb, de csattanósabb mozi is. Az őrült, kicsavart világból egy egészen családbarát, polkorrekt kaland lett. De közben még arra is meglett volna a lehetőség, hogy az első játék mintájára egy komolyabb felhangja is legyen a kalandnak. A visszaemlékezésekben megcsillant valami egy hatásos, tragikus jelentsorból, ami egy érdekes kettősséget, és egyfajta mélységet is adhatott volna a történetnek. Persze ez utóbbi megoldás nem lett volna veszélytelen, hiszen a David Ayer-féle Suicide Squad is belebukott, hogy egyszerre komoly és humoros is szeretett volna lenni. A Borderlands helyette a teljes súlytalanságot választotta.
Koszplay
Ez a légneműség az akciójelenetekre is igaz. Az ellenfelek sohasem elég fenyegetőek, csak áramlanak a pofozógépbe, a hősök alig kerülnek reménytelennek tűnő helyzetbe. Egy-egy pillanatra Bud Spencer-Terence Hill alkotásokat sikerült megidézni, ez pedig ebben a kontextusban nem éppen dicséret. De valahogy a tempó is kényelmes, az ellenfelek udvariasak, és messze nem használják ki az erőforrásaikat. Rengeteg a logikai baki, az értelmetlen mozzanat, és közben a vágásból és az operatőri munkából sem jön át lendület. A koreográfia sem elég látványos, és még akkor járunk jól, amikor ebből érzékelünk valamit. Az első lövöldözést például sikerült olyan nézhetetlenre vágni, hogy komolyan elismerésre méltó, ha valaki követni tudja, hogy mi történik. A járműharcok pedig egyenesen siralmasak voltak a Furiosa után.
A látvány egyébként sem óriási erőssége a filmnek. A CGI lemászik a vászonról, az Atlas-katonák siklóinál, és főleg a sofőrjeiknél félő volt, hogy mikor rúgják le maguk mögött a zöld hátteret. A legkevésbé sem természetes trükkök között van néhány vállalhatóbb pillanat, de mindez nem számít, ha a karakterek még kevésbé érződnek hitelesnek. A jelemezek és parókák mintha önmaguk paródiái lennének. Ez az extravagáns stílus nem ültethető át egy az egyben élőszereplős filmre, mert így mindenki úgy néz ki, mint egy cosplay-verseny dobogóról lecsúszott résztvevői. A Borderlands nézése közben többször is felmerült bennem, hogy ez miért is nem egy animációs film. Aztán arra jutottam, hogy a jobb kérdés, hogy egyáltalán miért készült el.
A tehetség sem tehet semmit
Azért vannak pillanatok, amikor nem csapnivaló a Borderlands. Pandora világa például egészen korrekten fel lett építve. Nem azt mondom, hogy minden városka úgy jelenik meg, mintha már csak egyéni döntésen múlna a holnapi beköltözés, de azért általában nincs ok a szégyenkezésre. Sanctuary például kifejezetten mutatós, az építészet egészen plasztikus tud lenni, és a Borderlands-stílus kiválóan társul a hihető megvalósítással. Nincs is teljesen ellustulva a díszletépítés, kapunk nagytotálokat, és az egész egy valóban egységes világnak érződik. Ez annak tükrében, hogy a látvány többi része milyen, meglepő fejlemény, de pont emiatt fájó is, mert ezek szerint volt itt tehetség, csak nem tört eléggé felszínre.
Hasonló a helyzet a színészi játéknál is. Bár nekem a mai napig fogalmam sincs, a két Oscar-díjas Cate Blanchett mi a fenét keres ennek a filmnek a főszerepében, még a siralmas jelmezen át is megcsillan valami a klasszisából. Bár nem tűnt teljesen érdektelennek a film iránt, tagadhatatlanul nem az ő eszköztárára tervezték Lilith figuráját. Mégis, amikor a forgatókönyv egy pillanatra megengedi, hogy a fejvadász arcára természetes érzelmek üljenek ki, Blanchett megmutatja, hogy miért ő az egyik legnagyobb színésznő Hollywoodban. Ezután kicsit furcsa érzés Kevin Hart teljesítményére kitérni, de az az igazság, hogy ő hozza azt, amit megszokhattunk tőle, és Roland figurája sem idegen tőle. Jamie Lee Curtis már nem volt ilyen szerencsés Tannisszel, a bogaras tudóssal. Hiába kedvelem, kényelmetlenül rosszul játszik, a bamba, zavart meglepettség leradírozhatatlan az arcáról.
Verdikt
A Borderlands egy gyenge, igaz, nem nézhetetlen akció-vígjáték. Van néhány pillanat, amikor már-már szórakoztató, de többnyire egy inoffenzív, semleges, súlytalan kaland, időnként megszakítva egy kínosabb közjátékkal. Ez a film olyan, mint a kakaós-lekváros palacsinta egy hasmenéses embernek: amint megérkezik, már távozik is, és nem sok mindent hagy maga után. Valahogy sohasem érez rá a megfelelő ritmusra, végig természetellensnek hat, mind látványban, mind forgatókönyvben. Ugyan nem elviselhetetlenül kínos, de emiatt még az sem adatik meg neki, hogy a mémek szárnyán emlékezzünk rá még egy ideig. A kezdeti 0%-os Rotten Tomatoes pontszám egy ennél sokkal botrányosabb alkotást ígérne, de még a katasztrófa-turizmust sem éri meg. A minőségét sokkal jobban jelzi a hatalmas moziterem, amelyben egyedül néztem végig egy kedves játéksorozatom íztelenre higítását.