Mostanában bőven találkozhattunk zenés (vagy legalábbis zenészekről szóló) életrajzi filmekkel. Idén felfrissíthettük Amy Winehouse, Bob Marley és Azahriah történetét, korábban pedig Elvis Presley, Elton John és Freddie Mercury is megkapta a maga filmjét. Ezek az alkotások ugyan nem ruháztak fel egy új kedvenc műfajjal, de kifejezett kifogásom sincs ellenük. Illetve bizonyos esetekben mégis. Ha egy művész már elhunyt, teljesen érthető egy hasonló film elkészülte, és szerencsés esetben egy méltó emléket sikerül állítani neki. Egy még elő sztárnál viszont már van egy furcsa szájízem egy biopic után. Ahogy nem véletlenül nem neveznek el utcát sem még életében senkiről (legalábbis idehaza), a személyi kultusz nem feltétlenül egészséges szintjei jelenhetnek meg ilyenkor.
Vannak azért esetek, amikor azért értem egy ilyen film létrejöttét. Az igazán különleges pályát bejárt művészek életére, vagy az aktuálisan szupersztárságban lubickoló előadóknál megvan a tagadhatatlan piaci igény, és már csak anyagilag is megéri megfilmesíteni őket. Előzetesen azonban nem éreztem úgy, hogy Robbie Williams ebből a két kategóriából bármelyikbe beleesik. Még csak azt sem lehet mondani, hogy egy univerzálisan közkedvelt zenészről lenne szó. Talán meg sem nézem az ő történetét összefoglaló Better Man-t, ha nem tudom, hogy Williams saját magát játssza benne. De nem is akárhogy, hanem egy CGI-csimpánzként. A Better Man ennek köszönhetően már a kezdettől képes borítani a papírformát, a létrejött alkotás pedig legalább olyan ellentmondásos, mint az, akiről szól. És nem mellesleg egészen jó is.
Az biztat, ami tegnap tönkretett
A majom-metafora feloldása egyébként valami olyasmi, amire elsőre gondolnánk. Azt hivatott bemutatni, hogy Robbie Williams hogyan látja magát, ez pedig egy “mutatványos majom” képében jelent meg. Az biztos, hogy a film tanúsága szerint Williams már kiskorától fogva szeretett szerepelni és produkálni magát. A nagy sztárok, és általában az előadóművészet iránti szeretetét az apja nevelte belé, aki aztán le is lépett a családjától, hogy a stand-up karrierjének éljen. A kis Robert ezután az anyjával és a nagymamájával él. Bukdácsol az iskolában, egészen addig, amíg egy castingon ki nem válogatják a Take That fiúbanda egyik tagjának. A többi már történelem, mondhatnánk, de valójában innen kezdődik egy megrendítő, és mégis szórakoztató pokoljárás a popszakma bugyraiban.
A Better Man elején még elég szkeptikus voltam, amikor Williams gyakorlatilag a saját gyermekkori traumáit narrálja. Az ilyesmivel azért óvatosnak kell lenni, és figyelni rá, hogy a közönség is épüljön belőle valamennyit. Enélkül ugyanis csak egy nagy költségvetésű önsajnáltatásnak tűnik, olyan dolgokért, amelyek (sajnos) milliókkal történtek már meg. A helyzet szerencsére hamar sokat javul. A Better Man egy kiváló elegye lesz a fergeteges komédiának, amelyet Williams szórakoztató személyisége és az általa gerjesztett események nyomán alakul ki, illetve a szívszorító drámának, amelyet a szinte kezelhetetlen hírnév generál.
Befogad és kitaszít a világ
Az alapkonfliktus hamar kialakul, és leginkább Williamsen belül zajlik. Megfelelési kényszere és negatív önképe előhozza klinikai depresszióját, amelytől évtizedekig szenved, anélkül, hogy segítséget kérne. A koncertjein visszatérő kép, ahogy a közönségre pillant, és múltbeli önmagát látja, ahogyan vádolja, vagy értéktelennek nevezi őt. Erre pedig nem ismer más reakciót, mint még őrültebben, még intenzívebben beleállni a performanszba, hátha sikerül elnyomni a démonai hangját. Ez a küzdelem érzékletesen és stílusosan lett megjelenítve, a mentális betegségek egy pillanatra sincsenek fél vállról véve.
Legalábbis a film részéről, mert Williams inkább az alkoholba és a drogokba menekül. Látszik, hogy rossz vége lesz a folyamatnak, az önpusztító életvitelnek, és egy kifejezetten felzaklató és fájdalmas hullámvasútnak lehetünk tanúi. Egyszerre zseniális és félelmetes montázsokon át figyelhetjük meg, ahogy egy ember tönkreteszi az életét, a kapcsolatait, mindenét. Szinte pszichedelikus képsorokon mosódik össze a valóság nemcsak a metaforákkal, de a totális képzelgésekkel is, miközben tűpontos érzékletességgel láttatják a főszereplőjük lelkiállapotát. Formailag iszonyatosan hatásos a Better Man, és elvétve lesz ember, akit ez legalább minimálisan ne érintene meg.
De a csendesebb konfliktusok is erősek. Kirajzolódik a Robbie, mint harsány előadó, és Robert, a mögötte meglapuló érzékeny ember kettőssége. A viharos kapcsolata az apjával, a barátnőjével, vagy az a feltétel nélküli szeretet, amit talán egyedül a nagymamája felé érzett mindvégig. Küzdelmei során ugyan nem kérdés, hogy egy nehéz természet, de elég közel enged ahhoz, hogy értsük valamennyire, és tudjunk szurkolni neki.
Hitetlen várok, sírva nevetek
A tragikus jeleneteket ugyanakkor újra és újra humorral oldja, anélkül, hogy elkomolytalankodná a problémákat. Better Man hemzseg az önreflexiótól, az öniróniától, de közben a színpadi Robbie Williams pimaszságától is. Ez pedig nem az egyetlen kettősség, vagy akár ellentmondás a filmben. Tragédia és komédia, önkritika és önfényezés kéz a kézben jár. A majomként megjelenés is remek eszköz arra, hogy ellensúlyozza az egoizmus mindent átszövő szálait. Azért lássuk be, van valami bizarr abban, amikor valaki a saját sikereit tapsoltatja meg a vásznon, de mégsem lehet haragudni rá, ha közben egy majomként teszi.
Felmerülhetne a kérdés, hogy ez csak egy pajzs a kritika ellen, vagy őszinte önreflexió, de idővel egyértelműen az utóbbi felé billen a mérleg. Ugyanis a Better Man egy kifejezetten értékes tanulságokkal szolgáló film. Robbie Williams átélte azokat a gödröket, amelyet számtalan más kollégája, de végül felülkerekedett a démonain. Ez pedig mindenképpen egy felemelő történet, és egyben egy tanúságtétel az önazonosság és az emberi kapcsolatok ápolása mellett. Mert a hírnév nem minden, és 120 ezer rajongó előtt koncertezve is lehet szarul lenni. A fontos, hogy merj segítséget kérni.
A felépülés képsorai tehát mindenképpen inspirálóak, meghatóak, de talán egy kicsit túl patetikusak is. Az egyébként makulátlan formanyelv képes túlzásokba esni, és őszintétlennek hatóvá tenni egy-két képet. Persze könnyen lehet, hogy a személyes jelleg miatt erősebbek bizonyos motívumok, de egy-egy pillanatot túlzásnak éreztem.
Nem biztos csak a kétes szememnek
De egyébként, mint már említettem, elképesztően igényes a képi világ. Mind a fényképezés, mind a vágás hatásos. Előbbi kreatív beállításokkal, utóbbi a már említett montázsokkal gyönyörködtet. De parádésak a koreográfiák is, különösen a Take That betétdalánál, ezt a fajta dinamikát nem mindennap látja az ember zenés filmekben. A számok pedig jól lettek a sztorihoz válogatva, szépen vannak felvezetve. Mégis Sinatra My Way-ének van a legnagyobb hatása, és egyértelműen szándékosan. Robbie Williams meg tudta állni, hogy a csúcspontot ne a saját száma képviselje, és ennél több bizonyíték szerintem nem is kell, hogy a majomparádé nem csak egy kifogás volt.
És ha már majom, a CGI-csimpánz egészen igényes lett. A megvalósításánál a szemeknek is külön figyelmet szenteltek, ennek köszönhetően pedig egy idő után mintha ki se lógna a jelenetekből, olyan kifejező az arca. Nem mellesleg egyre jobban átszűrődnek rajta Robbie Williams vonásai is. A teljesen emberi színészek sem okoznak csalódást, pedig igazán nagy nevek nincsenek a stáblistán. Steve Pemberton még ismerős volt, nem alakít rosszul az elidegenedett apa szerepében, de igazán Alison Steadman brillírozik nagyiként.
Várom a pályabéremet
A Better Man: Robbie Williams egy ellentmondásos, de erős film. Biztosan sokaknak nem szimpatikus a címszereplő színpadias, pojácaságba hajló stílusa, de ezt ellensúlyozzák egy raklapnyi öniróniával. Nem könnyű végignézni a belső küzdelmeket, de a vége felemelő, és közben is remek humorral oldják a feszültséget. Furcsának hat, hogy Robbie Williams saját magát alakítja egy életrajzi filmben, de majomkülső mögött ez mégsem érződik egoizmusnak. Így pedig egy személyes és tanulságos, nem mindig kifinomult, de hatásos és megható alkotás a végeredmény.
A Better Man: Robbie Williams december 26-tól látható a mozikban.