A híres, vagy éppen hírhedt könnyűzenei előadókról szóló életrajzi filmek az elmúlt években reneszánszukat élik. Elton John (Rocketman), Freddy Mercury (Bohém rapszódia) és Elvis Presley (Elvis) után a reggae-irányzat császára, Bob Marley is megkapta a maga idealizált feldolgozását.
Az ikon legendája
Bob Marleynak (született Robert Nesta Marley) mindössze 36 év adatott meg a Föld nevű bolygón. Ez a nagyjából egy emberöltőnyi idő viszont elég volt neki ahhoz, hogy örökre beírja magát nem pusztán a zenetörténelembe, hanem a popkultúrába is. A piros-sárga-zöld színben úszó koncertjeinek elengedhetetlen elemének számító, rendhagyó mozgásával, mással összehasonlíthatatlan hangjával, bibliai motívumokkal átitatott szövegeivel, raszta hajával, illetve a marihuána megmásíthatatlan illatával kontinenseken átívelővé tette a reggae zenét, valamint a Rasztafariánus vallási mozgalmat is.
Számai mai napig fülbemászóak – valósággal táncba szólítják minden egyes másodpercükkel az embert –, dallamviláguk a taktusok közötti hullámzás miatt egzotikusan távolinak, a hangszerelés által mégis ismerősnek tűnhetnek egy laikus számára is. A felemelő, akár spirituális megvilágosodásként is dekódolható zenei élménynek az erejében a ritmus mellett a szöveg is jelentősen kiveszi a szerepét. Az elhangzó mondatokat Jaht (vagyis Istent) dicsőítő énekeknek is betudhatjuk és folyton vissza-visszatérő témaköröket fedezhetünk fel a bürokratikus hatalom visszaéléseivel és a szegénységgel, rasszizmussal foglalkozó sorokban.
Ha elvonatkoztatunk a – filmben is elhangzó – dalok vallási, filozófiai, politikai vetületeitől, akkor is itt van nekünk egy ember – egy klasszikus főhős –, aki a harmóniát, a békés együttélést akarja propagálni elsősorban a saját hazájában, de a világméretű hatásmechanizmustól sem riad vissza. A mai posztmodern, cinikus hozzáállással naivnak és gyermetegnek gondolnánk ezt a fajta szemléletmódot. Ha viszont egy picit jobban és mélyebben szemügyre vesszük azt a bizonytalanságtól duzzadozó, nyíltan anarchikus, kiszámíthatatlan közeget, amiben szereplőink a film expozíciójában a mindennapjaikat élik, rájövünk, hogy igenis szükség van jóságra.
Mintha csak maga a Twin Peaks spektrumon mozgó Cooper ügynökét hallanánk: Jónak kell lennünk, mert annyi rossz van a világban – még egy olyan korban is, ami nem sok örömmel kecsegtetett. A hetvenes évek polarizált Jamaicájában meglehetősen olcsón mérték az életet. A Jamaicai Munkáspárt (JLP) és a Népi Nemzeti Párt (PNP) között elharapózó ellentét állandó készültséget jelentő polgárháborúba torkollt: mindennaposok voltak a razziák, megszokottak voltak az állandó útszéli igazoltatások, a bejelentés nélküli házkutatások. Különösebb ürügy sem kellett ahhoz, hogy az éjszaka közepén egy pár szélsőséges fiatal fegyverrel a kezükben vérfürdőt rendezzen, adott esetben gyerekek tucatjait téve ezzel a helyi árvaházak állandó lakóivá.
Benne vagyok a bandában
A Marley előtörténetét pár mondatban összegző felvezető szöveg után rögtön in medias res-szel indít a film, hamar megismerjük a tárgyalt társadalmi állapotokat. Egyik sajtókonferenciája során egyértelművé válik, hogy bár mindkét oldal magáénak akarja, vagy a túlvilágon szeretné tudni, Tuff Gong-nak (Marley gyerekkorából származó beceneve) nem áll szándékában részt venni egyik fél hatalmi törekvéseiben sem. Prominens közéleti szerepe miatt politikai tényezővé vált, ő viszont mindenáron elutasítja ezt a kelyhet. Az én Királyságom nem ebből a világból való – mondja Jézus és valami hasonló elgondolás mentén, a rasztafári tanítások alapján, egy koncert által egyesíteni akarja a szétzilált népét.
A fellépés előtt pár nappal azonban merényletet követnek el felesége, menedzsere és ő ellene. A komolyabb vérveszteségek ellenére megtartják a koncertet, de Marley-nak még így is nehezére esik feldolgozni a történteket. Családját hátrahagyva a Bob Marley and the Wailers többi tagjával Londonba utazik egy esetleges új album elkészítése érdekében, nem sejtve, hogy mennyi minden változás fog körülötte és benne is lezajlani.
A forgatókönyv diszkrét bája
A Bob Marley: One Love Reinaldo Marcus Green (Richard király) konvencionális életrajzi elemektől hemzsegő munkája. Egy-két formai megvalósítástól eltekintve szubverziótól teljesen mentes a film, nem szándékozik sem a Bob Marley kultuszt, sem pedig a zenész-életrajzi filmek státuszát megrengetni, vagy esetleg új premisszákra helyezni őket. A rendező és a két forgatókönyvíró mellett (Frank E. Flowers, Zach Baylin) az a Terence Winter volt felelős a szkriptért, aki több évtizedre visszanyúló karrierje során olyan filmeket és sorozatokat írt, mint A Wall Street farkasa (2013), a Maffiózók (1999-2007), a Gengszterkorzó (2010-2014), vagy a Bakelit (2016). Írásaira a sűrű cselekményvezetés, a gyors ütemű párbeszédek és a mértéktelen szerzői harsányság a leginkább jellemző és az összes, a One Love-ból származó hiba pontosan erre az elvhajhász, felszínes szerzői kézjegyre vezethető vissza. Amíg a sorozatainál bőven volt lehetősége arra, hogy még a legfelszínesebbnek tűnő, kizárólag a sokkhatásért meghozott karakter és történetbéli döntéseket vagy folyamatokat kibővítse, ebben az esetben a száz percnyi játékidő egy fókuszálatlan, csapongó forgatókönyv semmitmondó lapjait mondja fel.
Életrajzi film lévén, egy kifejezetten karaktercentrikus darabról van szó, ami arra hivatott szolgálni, hogy a hőse életútjáról, megpróbáltatásairól, magánéleti és szakmai sikerei mellett a kudarcairól is beszámoljon, nem beszélve az életfelfogásáról. A probléma az, hogy a One Love mentes Marley teljes szellemiségétől, és bármennyire is igyekszik szerteágazó módon többféle perspektívából szemléltetni a főszereplőjét, csupán egy felületes tükörképet ad a legendás zenészről. Frontember, férj, apa, nemzeti ikon, politikai szereplő. Szerepkörök, melyekben Marley az évek alatt tetszelgett és amelyek kidolgozatlansága miatt egyik mögé se tudunk mélyebben belelátni.
A banda belső dinamikája nagyjából egy mondatban összefoglalható: mindenki a főnök utasítása szerint jár el. A bandatagok közötti barátság, az egységük összetartásának a megnyilvánulása kizárólag a zeneszerzésre korlátozódik. A Bohém Rapszódiához hasonlóan montázsszekvenciákon keresztül láthatjuk, ahogy a kezük alatt a zene megszületik, de tényleges karakterisztikát egyikükről sem tudunk elmondani, az a személyiségük, amilyen hangszeren játszanak. Egyedül az Exodus lemez borítójának kinézete okoz egy pár másodpernyi nézeteltérést, azon kívül mindenki pontosan tudja hol a helye az együttesen belül.
Egy jó asszony mindent megbocsát
A Bob Marley and the Wailers háttérénekesével, Marley első és egyben utolsó feleségével, Rita Marley-vel való konfliktus felelős a film szerelmi válságáért. Az énekes a merénylet után (mely során Rita is súlyosan megsebesült) egyéb kapcsolataiból származó gyerekeivel együtt hátrahagyva nejét, Londonba utazik turnézás és lemezkészítés céljából. A Lashana Lynch (007 – Nincs idő meghalni) által megformált Rita bár sokáig tűri férje távollétét – illetve maximális támogatása mellett mindent megtesz nem csupán a vér szerinti, hanem a mostohagyerekeiért is -, az állandó fellépésekkel, értékvesztett életvitellel teli, világ körüli kitérője közben tökéletesen kiábrándul bálványozott szerelméből. A film talán legszívszorítóbb jelenetében könnyekkel küszködve, egy monológban hosszan ecseteli saját, magánéletét és karrierjét egyaránt érintő áldozathozatalát. Az ő erőteljes közbenjárásával világosodik meg csak igazán Marley a film végére és tér vissza arra az útra, ami eredetileg neki rendeltetett.
A nemzetikon és a politikai szerepvállalás kettőse meglehetősen összemosódik a cselekmény során. A filmből és a valódi Marley-interjúkból is elég egyértelműen kikövetkeztethető, hogy nem tartja magát Messiásnak. Ő a népből származik és a népért cselekszik. Politikában semmiképp sem akar részt venni, csupán a békéért akar zenélni, mindene az emberek egymás iránti szeretete. Pontosan ezért felfoghatatlan számára az ellene irányuló merénylet, látszólag ugyan nem, de érezhetően megrendül a hite a jóságban. Megrökönyödésében utazik át az Atlanti-óceánon, Jamaica földjéről való távozása valamelyest megváltoztatja. Londonban kitárul előtte a világ és bár az Exodus lemez megszületésével továbbra is ragaszkodik szülőföldjéhez, teljes mértékben fókuszt vált, enged a nyugati, jóléti világ csábításának.
A díszvacsorák-öltönyök-elegancia-rendezvények ördögi körében fejébe száll a dicsőség: miközben képmutatóan írja az egyenlőségről szóló szövegeket a kizárólag meggazdagodásért szerveződő amerikai koncerttel elveszíti a morális irányt. A világturné koncertjei – bármennyire is legyenek kifizetődők és vérprofin összevágva – Dante poklához hasonlóan a körkörös és végeláthatatlan romlásba vezetnek ugyanakkor az utolsó, One Love-fellépés a karakter megváltásaként is értelmezhető. Felesége és halálos betegsége okán rájön arra, hogy mi a valódi küldetése ebben az életben és tékozló fiú módjára visszatér atyjához, a rasztafári mozgalom I. Hailé Szelasszié megváltójához. Politikai állásfoglalás helyett békét hirdet a harcoló felek között és – a történelem későbbi tragikus folyását figyelmen kívül hagyva – látszólag eredményt ér el az egyesítés terén.
Az ember a reggae mögött
Kingsley Ben-Adir (Barbie) tökéletesen átlényegült a gandzsa-szagú legendává, hanglejtése, mozgása teljesen megegyezik az övével. Alakítására nem lehet panaszunk, a script képtelen arra, hogy közelebbről megismerjük az általa megszemélyesített alakot. Green hamar elengedi a néző kezét, sokkal jobban érdekli a Bob Marley-image megteremtése és átadása – akár koncerteken, akár a tábortűz melletti éneklés képében –, mint a karakter lelkének a felkutatása. A fehér apától és fekete anyától származó, az ebből fakadó erőteljes identitásválsággal küzdő szerep remek táptalajt biztosítana egy meghasonlott jellem érzékletes ábrázolásához, a film viszont elbukik ennek a megvalósításában. A rövid ideig tartó zeneiparba való betörését elmesélő flashbackek és az ismeretlen apai örökséget boncolgató látomások a hangulatuk ellenére csupán érdekes adalékként szolgálnak a főhős belső világának megismeréséhez.
Ezeket leszámítva ahogy a halállal való szembesülése, úgy a körülötte kialakult konfliktusok is abszolút lényegtelenek. A felsorakoztatott, dramaturgiát mélyítő ellentétek csupán megoldatlanul lógnak a levegőben, a komplexitást feltételező prokrasztinációnak nincs helye. A legszínesebben, legegyértelműbben kell adagolni az egyszerű megértéshez szükséges lényeges információkat, közben pedig a zenei biopicek divatossá vált elemeit kell elsütni, mint a gonosz menedzser, a drog hatása alatt tett interjúk tömege vagy a makulátlan, halandóságát felismerő, félisteni magasságokba emelkedő zenész. A film hőstipológiája sem áll messze a korábban megszokottaktól, ezúttal is erőteljes mítoszépítés zajlik, ami a film háttérmunkálataihoz kapcsolódó rokoni szálak miatt nagyjából érthető is.
A Bob Marley: One Love film olyan, mint a köztudatban élő címszereplő. Egy távoli, misztikus alak, akinek a zenei munkásságán és azon a bizonyos pólómintán kívül nem igazán jut semmi más az eszünkbe. Az érdemi forgatókönyv hiányában Reinaldo Marcus Green-nek esze ágában sincs, nemhogy árnyalni, de még érdemben felépíteni sem hőse jellemét és személyes drámáját. A stáblista beköszöntével az egyébként kiváló, klasszikussá nemesedett dalokon kívül a filmre vonatkozó gondolatok hiányával küszködve hagyjuk el a mozitermet, konstatálva, hogy Bob Marley a jövőben sem fog minket személyesen megszólítani.