A 2019-es Blasphemous úgy vonult be a videojátékos történelembe, mint minden idők egyik legjobb metroidvaniája. Olyan remekművek mellett trónol az indie-pantheonban, mint a Hollow Knight, a Dead Cells, vagy a Guacamelee. Lenyűgözően igényes pixelgrafikájával és kellemesen nehéz játékmenetével igazodási pont lett a 2D-s soulslike-ok között. De az 2019 volt, amikor ki lehetett szitálni pár aranyrögöt a soulslike végtelen folyójából. Azóta eltelt négy év, kaptunk egy Elden Ringet, a szervezetem pedig elkezdte kívánni, hogy a zsánert kicsit felrázzák.
Ez az Isten ekéje
Történetünk ismét a fiktív Custodia régiójában játszódik. A valahol a sötét középkor és a reneszánsz Európa között ragadt fantasy királyság lakossága kórosan mártírkomplexusos. Ezt értsétek úgy, hogy minden vélt vagy valós bűnükért való vezeklést kizárólag szent szenvedéssel próbálnak jóvá tenni. Az első részben ebből az igényükből született meg a Csoda (Miracle), amely az imákba foglalt vezeklési kényszerüket szörnyű deformációkként és szenvedésként manifesztálta. Kicsit túlszaladt az “Én vétkem”.
A második rész bizonytalan idővel az első rész után játszódik. Főszereplőnk, a Vezeklő (Penitent One) harmadévezredre feltámad, hogy újra különös brutalitással mészároljon le szenteket – vagy legalábbis szentnek titulált szörnyetegeket. Képzeljétek el úgy, mintha DoomGuy nem puszta szórakozásból, hanem vallási meggyőződésből gyilkolna. Vagy csak simán képzeljétek el a spanyol inkvizíciót. Vagy a keresztes hadjáratokat. Vagy a boszorkányégetéseket.
A Blasphemous 2 története érzetre jóval értelmezhetőbb, mint az első részé. Bár itt is előszeretettel tálalják a szereplők a sztorit úgy, mintha a zsoltároskönyvől olvasnának fel énekeket, de a sok archaikus körítés között sokkal több konkrét információ van elrejtve. Kevésbé szorultam rá arra, hogy a felszedett tárgyak leírásából bogozzam ki a sztori megértéséhez szükséges kontextust.
Ezt értelmezhetjük a narratíva lebutításaként is. Én azonban értékeltem, hogy a nehezebben megfogható sztorirészletek csupán mellékes információt szolgáltatnak a világról. Maga a történet viszont továbbra is kiválóan van megírva és tálalva. Annak ellenére, hogy nem túlságosan komplex vagy fordulatos, az elejétől a végéig le tudott annyira kötni, hogy odafigyeljek. A befejezés pedig kimondottan katartikusra sikeredett, amely nemcsak a második, de az első rész narratíváját is sikeresen zárja le.
Filigrán flagellánsok
Feltételezem azonban, hogy a legtöbb ember nem a sztori miatt köt majd ki ennél a játéknál. A Blasphemous 2 egyik legfontosabb tartópillére a játékmenet. Akárcsak az első részben, itt is egy klasszikus metroidvaniát kapunk, nem is annyira enyhe souls-os beütéssel. Azonban annyival komplexebb és kidolgozottabb a központi játékciklus, hogy a nagy előd szinte puritánnak érződik.
Mindjárt a játék elején nem is egy, hanem három fegyver közül választhatunk. Bár szigorú keresztény neveltetésemet már magam mögött hagytam, ministránskoromból jól emlékszem rá, hogy hányszor gondolkodtam azon, milyen vicces lenne valaki pofánverni egy tömjénfüstölővel. Úgyhogy nem is volt kérdés, hogy a hatalmas buzogányt választom a túlméretezett kötőtű és a barokkos szablya helyett.
Mindenki megnyugodhat, aki rosszul választott: a játék során mindhárom fegyverre rátehetjük a kezünket. Ezekre szükségünk is lesz, ugyanis ezeknek a bökőknek nem csak ellenfelek lelkének Szent Péter elé küldése lesz a szerepe, hanem a felfedezésben is kulcsfontosságúak. A fentebb említett tömjénező buzogánnyal például hatalmas harangokat tudunk megkongatni, amelyeknek a hangja ajtókat tűntet el, és rejtett platformokat tesz használhatóvá, tőr-kard kombóval tükrökön tudunk átteleportálni, a szablyával pedig elég magasról a földbe csapva bizonyos barikádokat tudunk eltűntetni, hogy új utakat nyissunk.
De harc közben sem felesleges váltogatni a fegyverek között. A Blasphemous 2 a mennyek és poklok lényeinek széles palettáját állítja szembe velünk, és ezek legyőzéséhez sokszor célravezető a megfelelő szerszámot használni. Míg a buzogányom teljesen jól működött lassabb, földhöz ragadtabb ellenfelekkel szemben, addig a kandelábert lóbáló csontvázak ellen a tőrök bizonyultak effektívebbenek.
Üstökön a püspököt
Ez a dizájnelv természetesen beszivárog a bossdizájnba is. A játék kimondottan dogmatizálja, hogy bizonyos főellenfelek ellen tanácsos különféle fegyvereket használni, sőt, harc közben esetenként változtatni a szertartás rendjén. Érzetre a Blasphemous 2 bossdizájnja sokkal inkább a helyén van, mint az első részé. A változatosabb offenzív opcióinkhoz sokszínűbb és komplexebb mechanikák dukálnak, ráadásul sikerült elegyengetni az első rész néhol fura nehézségi görbéjét is.
És akkor még nem is beszéltem az imákról és énekekről, amik gyakorlatilag a játék varázslataiként funkcionálnak. Ezek egy részét nemes egyszerűséggel megvehetjük, mások megszerzéséhez azonban hosszú mellékküldetéseket kell teljesítenünk. És ha még ez nem lenne elég, ott vannak a passzív karakterfejlesztési opciók. Természetesen van lehetőségünk életerőnket és manánkat bővíteni, mint minden valamirevaló soulslike-ban. De összeszedhetünk apró szobrocskákat is, amik mindenféle bónuszokat adnak kezdve a támadásonként visszatöltött manától egészen a varázslataink erősítéséig.
Ezzel a Blasphemous 2 majdhogynem átcsúszik az RPG-k világába. Ez számomra mindenképpen üdvözlendő mélyítése a játékmenetnek. Üdítő, hogy mindenféle harcnemre lehet finomhangolni karakterünket, és a sok opció arra sarkall, hogy újra és újra belekezdjek a játékba. AMit azonnal meg is tennék, ha nem jönne ki ennyi nagy játék augusztus végén.
Összességében talán annyi kivetnivalóm van a Blasphemopus 2 harcrendszerével kapcsolatban, hogy kicsit könnyűre sikeredett. Ez nyilván ízlés kérdése, és a fenti kijelentésben benne van egy nagy kanállal a saját mazochizmusom is. Mégis, a kaland végére a milliónyi mobilitási-és fegyveropció, miatt nem túl sok dolog volt a játékban, ami komolyabban megizzasztott volna.
Singularis mobilitas
De ha már úgyis a mozgásnál tartunk, kénytelen vagyok megemlíteni a platformingot. A Blasphemous 2 annyira sokat javított a mozgáson és az általános játékérzeten, hogy kénytelen voltam felrakni újra az első részt, hogy lecsekkoljam, valóban ennyivel rosszabb volt-e az irányítás. Igen is, és nem is. Az első rész animációi és mozgása nagyjából rendben voltak.
Kicsit darabos volt, futás után volt egy tizedmásodpercnyi kihagyás támadások előtt, kicsit fura érzete volt a légi harcnak. De alapvetően ezen apró hiányosságok mindegyike megszokható volt. Egészen addig, amíg játszottam a második résszel. Így az elsőhöz visszatérve kimondottan kellemetlen az irányítás a folytatás fluid és gyors játékmenetéhez képest.
De nem csak azért érződik a Blasphemous 2 irányítása ennyivel jobbnak, mert kipofozták az animációkat. A második részben nem elhanyagolható mennyiségű új mobilitási opciót is kapunk a kezünkbe. Itt van az elődjéből érthetetlen módon hiányzó dupla ugrás, de később arra is lehetőségünk nyílik, hogy ne csak a földön, de a levegőben is kényünkre-kedvünkre dasheljünk.
És ahogyan a mélyebb harcrendszerhez komplexebb ellenfelek dukálnak, úgy a kibővített mozgási opcióinkhoz is kaptunk egy rakás új és érdekes platforming kihívást. Bár bevallottan nem ez a fő fókusza a játéknak, sok ezek közül kimondottan jól dizájnolt volt. És a pályán található rejtett járatok és rövidítésekkel karöltve a Blasphemous 2 a metroidvania környezeti dizájnnak egy nagyon magas szintjét képviseli.
Freshkó
De ha valaki jártasabb az indie iparban, az pontosan tudja, hogy nem a harcrendszer volt az első résznek sem a fő húzóereje. De még csak nem is a metroidvania dizájn. Bár ezek közül mindkettő nagyon kompetens volt már akkor is. Ami valóban megtérítette az embereket, az a Blasphemous vizuális dizájnja volt. Olyan volt a látványtervezés, mintha Michelangelo a Sixtusi-kápolna kifestése előtt komoly tudatmódosítókat szedett volna, de megmaradtak volna a finommotoros funkciók az ujjaiban.
És akárcsak a többi játékelem tekintetében, a második rész a megjelenésben is köröket ver elődjére. Már az első trailerekben is nagyon impresszíven nézett ki a Blasphemous 2, azonban a saját kezemben mozgás közben látni valami egészen transzcendens élmény. A játék minden egyes képkockáját ki lehetne nyomtatni és bekeretezve a falamra rakni. Ezt csak azért nem teszem, mert ha valaki meg is merné kérdezni, hogy miért van egy felvarrt mellből csecsemőt etető férfi a falamon, akkor is egy többórás magyarázkodás lenne belőle.
Nem tudok elég szuperlatívuszt használni annak kifejezésére, hogy mennyire magas minőségű pixelart jelenik meg a képernyőn. Mindezt úgy, hogy elméletben nem nőtt a pixelek száma, csupán még fókuszáltabb lett a groteszk keresztény ikonográfiával teletűzdelt látvány. A játék minden pórusából és testnyílásából csöpög az atmoszféra.
Mindezt pedig a kifogástalan aláfestő zene koronázzák meg. Carlos Viola újból hatalmasat alkotott, ahol sikeresen házasítja a spanyolgitár nosztalgikus mediterrán érzetét a hegedűk és orgonák keserves kántálásával. Bár meggyőződésem, hogy a legjobb kompozíciókat ismét a DLC-kre tartogatja a zeneszerző, már az alapjátékban is van pár azonnali kedvenc.
A reformáció még várhat
A Blasphemous 2 egy hihetetlenül jól megalkotott metroidvania. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy ha minden tekintetben jobb, mint elődje, miért vonakodok, hogy a mennyekbe emeljem? Nos, a minőség tagadhatatlan javulása és az első rész pár hibájának szinte maradéktalan javítása ellenére úgy érzem, hogy a folytatás nem viszi új és érdekes helyekre a sorozatot.
Ezzel alapvetően nincs semmi baj. A fejlesztők látták, hogy van még mit kalapálni, és mielőtt újra megpróbálnák feltalálni a spanyolviaszt, előbb érdemes tökélyre fejleszteni a receptet. És bár biztos vagyok benne, hogy a Blasphemous 2 benne marad az emlékezetemben – ha másért nem, akkor a kifogástalan látvány és a zseniális zenék miatt -, továbbra is várom a soulslike-reformációt.