A kétezres évek elején rengeteg B-kategóriás, de hellyel-közzel szórakoztató kalandfilm jelent meg, amikkel azóta sem tudok mit kezdeni. Annyira azonban tisztán emlékszem, hogy mindig lekötöttek az efféle alkotások. Később, ahogy cseperedtem beláttam, hogy a Skorpiókirály szintű mozik nem feltétlenül lesznek az örök kedvenceim. Ez időtájt jelent meg a Múmia trilógia,–melynek főszerepét a közkedvelt Brendan Fraser játszotta,– az egy mondattal feljebb említett Skorpiókirály Dwayne Johnsonnal az élen, de például az új millennium hajnalán került mozikba a Lara Croft: Tomb Raider is, mely Angelina Joliet vonultatta fel a címszerepben. Ezeken a filmeken nem kellett gondolkodni, elmélkedni, csupán élvezni a pillanatot, az akciót, és a kalandot. Gyerekként ezzel nem is volt semmi probléma, mára lehet hogy az ilyen felfogás kevés, hogy meggyőzze a nézőket, hogy érdemes kiadni a mozijegy árát.
A fenti vaskos bekezdés nem csupán egy lopva elmorzsolt könnycsepp a nosztalgia keserédes hullámvasútján, hanem szorosan köze van a mai filmkészítési szokásokhoz. Évek óta hangoztatják, hogy a remake-ek korát éljük, és ez valóban így van. Korábban sikeres alkotásokat turbóznak fel új látványelemekkel, új szereplőgárdával, új morális tanításokkal (haha). Vagy esetleg ezeket a sikeres címeket teljesen nulláról elölről kezdik, újra felépítik. Jövőre érkezik például a Tomb Raider újra feldolgozása, ami első ránézésre elég sok mindenben követi a 2013-as népszerű videojáték (ami szintén egy totál rebootja a szériának) hangulatát. Ezer és ezer példát lehetne hozni akár az elmúlt tíz évből mennyi ismerősen csengő cím került műtőasztalra és kapott némi botoxot, ráncfelvarrást, és plasztikát itt-ott. Ettől az eredeti mű azonban nem lesz fiatalabb, csak kicsit átalakul.
Számomra a A múmia (The Mummy) első két része alapmű volt srác koromban. VHS-en csomószor megnéztem, és imádtam a horrorral megfűszerezett akció-kalandokat. Imádtam az egyiptomi kultúrát és vallást, és a fenébe is, imádtam Brendan Frasert is. Felnőtt fejjel, a nosztalgia cukormázát lehámozva is megállapíthatom, hogy nem voltak olyan borzasztóak a múmia-filmek (kivéve a harmadik felvonást: na az kimeríti a borzasztó fogalmát). De őszintén: mit vártunk egy szimpla kalandfilmtől?
Nos elég idő telt el az első rész óta, úgyhogy itt volt az ideje egy rebootnak. Azaz, hogy mégsem, hiszen nem ugyanazt a történetet láthattuk újra, hanem ez a múmia valami másnak a kezdete. Persze számozott folytatásként nem állta volna meg a helyét, mert jobbára sehogy sem kapcsolódik az első három mozihoz. A 2017-es A múmia (The Mummy) lehetett volna sokkal rosszabb is, de valami még jobban bánt: lehetett volna sokkal jobb is. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy a múmia-filmek IMDb-értékelései betonbiztosan az 5,5 körül mozognak. Ez valljuk be, igencsak kevéske, de nem feltétlen igazságtalan.
A film történetéről szinte teljesen fölösleges beszélni, de dióhéjban megpróbálom összefoglalni. Az ősi Egyiptomban az éppen akkor regnáló fáraó lánya, Ahmanet az egyetlen trónörökös, legalábbis egy ideig. A fáraónak fiúgyermeke születik, Ahmanet pedig paktumot köt az egyiptomi mitológia alvilági istenével, Széth-tel, hogy övé legyen a teljhatalom. Átok kerül rá, élve mumifikálják, és jó mélyen elrejtik az utókor kíváncsi tekintetei elől. És akkor jön Tom Cruise…
A film végig izgalmas, ezzel nehéz lenne vitatkozni. Végig fenntartja érdeklődésünket, és bármennyire fáj, ki kell mondanom: A múmia egy szórakoztató kalandfilm. Két izgalmasabb jelenet között, amikor kicsit leül a hangulat, és eltévednek gondolataink, akkor megláthatjuk a film igazi valóját. Kevés olyan mondat, vagy jelenet van, aminek van értelme. A múmia igen gyakran komplett hülyének nézi a nézőket. Talán a nosztalgia beszél belőlem, de mindennek ellenére végig kellemesen szórakoztam, kikapcsolódtam, és izgultam. Pedig párszor homlokon csaptam magamat, mikor annyira nyilvánvaló baromságok történtek a vásznon, amit nehéz lenne kimagyarázni.
Összességében a 2017-es A múmia egy végtelenül egyszerű kalandfilm, ami sikeresen le tudja szögezni a nézők figyelmét bő másfél órára. Nem kell értelmet keresni benne, elég ha végig követjük az eseményeket egészen a végkifejletig. A gyér értékelések miatt kétlem, hogy megkapná a folytatást, de a fenébe is: ennek a “guilty pleasure-nek” még megnéztem volna a következő felvonását.