A Mortal Kombat és a Tekken-sorozat már egészen kicsi korom óta szerves részét képezték videojátékpalettámnak, noha előbbiben sosem voltak igazán sikereim, így a Tekken talán kicsivel közelebb állt a szívemhez. A többi széria, mint a Street Fighter, vagy Soulcalibur nálam sosem találtak be, és szintén relatíve kevés időt töltöttem el csillagharcosok, és shinobik péppé verésével Dragon Ball és Naruto programokkal. Az évek múlásával pedig a verekedős játékok szinte teljes egészében elkerültek. Néhány kivétel azért akadt a közelmúltból, mint például a Mortal Kombat (IX), az Injustice és cikkünk alanya, utóbbi folytatása, az Injustice 2.
[h]Kitekintés[/h]
Ha hardcore rajongó nem is vagyok, de a DC-képregények és néhány játék közel áll a szívemhez. Noha filmek terén nem váltották be a hozzáfűzött reményeket, addig a DC-animációs produkciók pedig hullámzó minőségben, ám inkább pozitív irányban elhajolva szórakoztatják a nagyérdeműt. Videojátékok tekintetében nyilván említésre méltó a Batman Arkham–széria, melynek összes kiadott része még, ha kezdetben kaptak hideget-meleget egyaránt, igen szórakoztató programoknak bizonyultak. Ráadásul mindig elég frankó történetet játszhattunk végig a gothami denevér bőrébe bújva. Az elmúlt 40 évben elég sok DC-adaptáció érkezett otthonunkba valamilyen konzolok és PC-port formájában, de kevés maradt meg a köztudatban, egyszer talán megérne egy toplistás cikket egy válogatás.
De térjünk is rá a témára, ami miatt most összegyűltünk. A 2013-as Injustice: Gods Among Us egy olyan színt vitt a fighting-játékok világába, ami ugyan nem volt forradalmi, és láttuk már korábban (pl. Mortal Kombat Vs DC Universe) mégis jólesett a rajongók lelkének. Az Injustice-t a 2009-es Mortal Kombatért is felelős NetherRealm Studios készítette, és ez meg is látszik rajta, már ami a gyakran explicit képsorokat illeti.
Ami viszont talán eggyel jobban kiemeli a szuperhős püföldét a közegből, az a sztori. Az Injustice és annak folytatása is bebizonyította, hogy nem ördögtől való, ha egy kemény történetet tuszkolunk egy verekedős játékba. Minden jelenetnek ugyanaz a végkimenetele; szét kell gyepálni a másikat, de a szuperhősök és gonoszok egymásnak feszülése, és az elég nyers cselekmény felütése utáni történések az egyik legjobb DC-történet jelenleg.
Az első Injustice-nál jól működött a fan service is, hiszen a karakterek megkaptak egy halom klasszikus kinézetet, amiket kedvünkre variálhattunk. Sőt, az akkoriban már elég népszerű CW-s Arrowerse sorozatokból is érkezett például Green Arrow és Flash skin, ami szerintem egy tök aranyos figyelmesség a fejlesztők (és a kiadó) részéről. Ugyanakkor a játék egy verekedős programhoz képest jól nézett ki, a kombók könnyen tanulhatóak voltak, és a különleges képességek “ultiként” való használata is megfordíthatta egy meccs állását. Elég régen játszottam utoljára az első résszel, és hirtelen nem is jut róla eszembe negatívum, de ha kihagytam valami szembeötlő hibát, ne tartsátok magatokban, írjátok meg kommentben!
[h]Lootbox nélkül nem élet az élet[/h]
A 2017-es folytatás pedig emelte a tétet. Nem csak, hogy szebb, de jobb is lett. Ugyan a megjelenés már elég távoli emléknek tűnik, úgy rémlik, hogy volt némi macera a játszható karakterek körül, és persze a lootbox rendszer sem kerülhette el az alkotást. Nemrég egy leárazás során jutottam hozzá a Legendary kiadáshoz, de a Steamen feltelepített csomagok eléggé árulkodóak. A karakterpakkok sajnos nem tudom mennyiért mentek két éve, de most 6 euróért (!!!) lehet beszerezni Steamen az extra szereplőket. Ja, nem összesen. Darabja 6 euró. Azaz közel 2000 Ft. Tehát aki szeretne az összes szereplővel játszani, érdemes egyből egy Legendary edition felé kacsintgatni.
Szerencsére a lootboxokat szarja a játék, és nem is éreztem soha nagy szükségét annak, hogy menőbb gearem legyen. Multizni nem megyek vele, mert félek (és mert nem sorol be meccsre), az egyszemélyes módnál pedig, ha a gép úgy akarja, úgyis megaláz, ha meg mákom van, akkor én kombózok össze egy kiadós ütlegelést aktuális ellenfelem részére. Ami egy piros pont, hogy nem hagyják unatkozni a magányos játékosokat, hiszen a sztori mellett ott van az úgynevezett Multiverse, ahol időszakos eventeken lehet részt venni, amik értékes jutalmakat (lootboxokat, naná!) vágnak a fejünkhöz, ha teljesítettük azokat. Vannak események, amikre bárki bármikor csatlakozhat, de akadnak olyanok is, amiknek kicsivel komolyabb követelményei vannak (magasabb karakterszint, erős gear, stb), ahol az ellenfelek is jóval veszélyesebbek lesznek.
[h]Round 2: FIGHT![/h]
Az Injustice 2-nek, ahogy az első résznek is, nagyon jó a története. Valamivel az első etap után járunk, Superman egy szigorúan őrzött vörösnap börtönben senyved, miközben a hősök közti széthúzás még mindig igen erős. A korábban pozitív karakterként megismert szereplők kevésbé moralizálnak, ha meg kell ölni valakit, a korábban bűnözőkként tevékenykedők közül pedig néhányan átállnak az erős erkölcsű Batman oldalára. Ám egy kicsit sem szép napon őrülten veszélyes fenyegetés jelenik meg a Földön, mégpedig Brainiac személyében, akinek eltökélt célja megszerezni az utolsó (kettő) kriptonit magának, amivel bővítheti már-már végtelen tudását. És persze el akarja pusztítani a bolygót. Nyilván.
Nehéz idők, nehéz megoldásokat eredményeznek, így Batman kiengedi Supermant börtönéből, és újra összeáll a csapat, hogy elejét vegyék Brainiac rémuralmának. A történet erősen a szereplőkre fókuszál, akik között sokszor elég durva párbeszédek zajlanak le. Mindenki próbálja a másikat saját motivációjáról és igazáról meggyőzni, és igazából én mint játékos, nem is tudtam senkinek sem igazat adni. Mindenkit meg lehet érteni valamilyen szinten, és ettől lesz annyira nagyszerű az Injustice 2 cselekménye. Néhol pedig igen hosszúra nyúlt átvezetők mesélik el a történetet, és gyakran már azt hittem, hogy egy animációs filmet nézek, amit megszakít néha egy-egy interaktív harcjelenet. Ezt személy szerint nem éltem meg hibának, vagy kellemetlenségnek, mert elvarázsolt a történet. De azt is megértem, aki szerint ennyi átvezető már a játékmenet rovására megy.
Ha már játékmenet: új dolgokat ne nagyon várjunk. Az ellenfélnek (ahogy nekünk is) két életerő csíkja van, amit le kell nullázni ahhoz, hogy győzedelmeskedjünk. Vannak az alapütéseink, rúgásaink, különböző speciális manővereink, a még különlegesebb szupererőink (meter burn combo), és ultink, amivel az ellen életerejének legalább egyharmadát le tudjuk szívni egy igen látványos bejátszással megspékelve.
Annyi újdonság került a játékba, hogy karaktereink szintet lépnek, és aggathatunk rájuk különféle ruhadarabokat, amik változtatják alap statjainkat (életerő, védekezés, támadás, képesség, stb). Emellett persze gyűjthetjük különböző színű alap, illetve legendás skinjeinket, amik egy DC-rajongónak egyértelműen elengedhetetlen részét képezik a játékélmény maxolása végett.
[h]Why so serious?[/h]
Összességében tehát az Injustice 2 egy nagyszerű verekedős játék, bár nagyrészt a DC iránti rajongásom szegezett oda a monitor elé hosszú órákra. Alapvetően nagyon béna vagyok a fighting programokban, és néha a nehézségi görbe irreálisan megváltozik a játék során, de némi gyakorlással azért helyt lehet állni. A látvány és a szinkronhangok nagyon ott vannak a szeren, a kombók nagyon jól néznek ki, és kifejezetten jó érzés a verekedés a játékban. Ugyanakkor a kevésbé ismert karakterekre látszólag kevés időt és energiát is feccöltek, mert az ő képességeik messze alulmúlják a sztár-játékosokat, mint mondjuk Superman, Batman, vagy Wonder Woman. Szóval, ha szeretitek a DC-szereplőket, és egy igazán szórakoztató verekedős játékra vágytok és nem tudjátok kivárni a Mortal Kombat XI-et, akkor az Injustice 2 egy remek alternatíva lehet.
