Az Ironsight a koreai Aeria Games ingyenes belső nézetű lövöldéje, amely pörgős akciót és olcsó szórakozást nyújt. Nem rossz, de nem fog új etalonná válni a műfajban.
A játékiparban már sok mindent érdemes máshogy érteni, mint ahogyan eredetileg kellett. A kiegészítő most már nem adalék, hanem az alapjátéktól megvont tartalom, és a korai hozzáférési időszak sem bugtesztelésre van, hanem sokkal inkább egy kényelmes állapotként tartják fent. Egyes címek éveket húznak le béta állapotban, sokszor a teljes megjelenés minden látható szándéka nélkül, és amikor mégis eljön az 1.0-ás verzió, gyakorlatilag ugyanazt kapja a közönség, amit addig is.
Az Ironsight látszólag nem tartozna ebbe a kategóriába, hiszen Steam-en sem rendelkezik az Early Access címkével, de a játékon belül már ordas nagy felirat hirdeti, hogy nyílt bétában van. Ez persze nem állíthat meg senkit, ha véletlenül dollárok százait szeretné elszórni a játékon belüli boltban, vagy ha profi tornákon mérettetné meg magát. De jó, egye fene, engedékenyebb leszek, mintha hivatalosan is megjelent volna, de a végső pontszámban jeleznem kell, hogy nem a játékipar csúcsáról van szó.
[h]Rokonok[/h]
Kezdésnek kapunk valami alibi-keretet kalandjainkhoz, hogy a Föld utolsó erőforrásaiért küzdünk egy disztópikus világban, de szerintem ez a fejlesztők szüleit sem nagyon érdekli. A lényeg úgyis az lesz, hogy két frakció ugrik mindig egymásnak az online meccsekben. Aki előtte még gyakorolna, annak egy meglepően összetett tutorial is található, és botok elleni gyakorlásra is lehetőség van.
Utána pedig jöhet is a darálás, ami, nem is olyan távolról, hasonlítani fog a Call of Duty játékokra. Akit az elmúlt tíz évben „hívott a kötelesség”, az rengeteg ismerős elemet fedezhet fel, más kérdés, hogy ez mennyire probléma. Én azért nem szeretnék eredetiség-ellenőr lenni, már csak azért sem, mert akikben általában ilyen nagy igényesség ébred a kreativitással szemben, gond nélkül fogyasztják el egy nagyobb hírű sorozat huszadik tagját is, minimális változtatással. Persze nem az Ironsight fog új színt hozni az iparba, de semmi igazán pofátlan nincs benne, ami miatt kaszát kellene ragadnia a népeknek.
[h]Féktelenül[/h]
Másrészt a CoD-rokonság áldás is lehet, hiszen egy olyan szériáról beszélünk, ahol mindig is a pörgős és izgalmas többjátékos meccseken volt a hangsúly. Ennek megfelelően aránylag rövid, intenzív összecsapásokra, alacsony TTK-ra (time-to-kill) és adrenalinban gazdag pillanatokra érdemes számítani. Mindehhez pedig hozzáadódik, hogy a fegyvereket meglepően jó érzés kezelni. Bár nem fogjuk viszont látni a Borderlands 3 eufóriáját, de nem is az általános iskolás Nerf-bajnokságok fognak eszünkbe jutni.
Az Ironsight alapvetően persze ettől még egy agyatlan lövölde, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne esetenként nagyon szórakoztató. Nincs is jobb érzés, mint amikor sikerül megnyerni egy váratlan harcot, vagy oldalról kisöpörni az ellenfél egész csapatát, az ilyen pillantok miatt játszik a CoD-dal is az ember. A lövöldözés elemi élménye pedig sosem hagyja cserben az embert, így iskola vagy munka után hazaesve egészen jó kikapcsolódást tud nyújtani.
[h]Egy kis kartográfia[/h]
A sikerhez persze szükség van megfelelő pályákra is. Egy jó térkép letisztult de mégis kellően összetett, egy kezdő sem téved el rajta, de egy veterán számára mindig van egy-két szeglet, amit az előnyére tud fordítani. Ezeknek a kritériumoknak az Ironsight maradéktalanul megfelel. Mindig jó érzés volt találni egy új kerülőutat, és ezt a javamra fordítani. Külön tetszett, hogy mindenhol lesznek dinamikus pályaelemek is, időnként egy vonat, máskor egy lift formájában. Igaz, ez utóbbiak közül némelyiket aktiválni annyira egyszerű feladat, mint egy leveli békával megértetni a kontinuum-hipotézist, lévén egy nyílt tér kellős közepén van. Ha pedig nyílt terek, itt-ott elég erősek tudnak lenni a sniperek, bár ez kell is, ha nem akarjuk szegény mesterlövészeket teljesen ellehetetleníteni.
[h]A harcos útjai[/h]
Viszont sajnos idáig tartottak a tisztán pozitív elemek. Az arzenálunk például némileg felemásra sikerült. Egyrészt kellően nagy, és a másodlagos fegyverek között akár nyílpuskát vagy rakétavetőt is magunkkal vihetünk, így mindenki megtalálhatja a hozzá illő felszerelést. Másrészt sajnos egyes mordályok objektívan rosszabbak a konkurenciánál, és azzal nem olyan jó szembesülni, hogy szegény úgy szór, mint az egyetemen az első félév.
A balansz hiánya még áthidalható azzal, ha jobb felszerelést választunk, de a játékmódok esetén a helyzet nem ilyen egyszerű. Alapvetően itt egyikkel sincs égbe kiáltó probléma, de a tökéletes jelzőt sem érdemes rájuk pazarolni. A Resource Takeover még egészen élvezetes, itt a két csapat kisebb osztagnyi robotok likvidálásán és a belőlük kapott erőforrásokért versenyez, itt egész jó volt az ölések és a feladat ellátásának az aránya. A Front Line-t cserébe ki nem állhattam, nem csak azért, mert aszimmetrikus, hanem mert a két elfoglalandó pont finoman szólva nem nyújt egyenlő kihívást. Az elsőt még úgy is mindig elfoglaltuk, ha a Darwin-díj várományosainak díszes kompániájával rohamoztuk meg, szóval nagyjából utána kezdődik a valódi meccs. Ja, és ezt mindössze egy térképen űzhetjük, csakúgy, mint a CTF-et. Igaz, ez utóbbi teljesen jól működik, gyakoriak az izgalmas fordulatok, kár, hogy a nagyjából behatárolt újraéledési pontok miatt érdemes lesz megbarátkozni a „spawn kill” fogalmával.
Emellett lesz egy játékmód, ahol három pontot kell a csapatoknak elfoglalni, itt viszont a hosszabbítás hiánya zavaró, főleg úgy, hogy az önfeláldozó céltudatosságot talán túlságosan is jutalmazza a játék. Itt fontos megismételnem, hogy ezek a játékmódok alapvetően teljesen működőképesek, és a felsorolt problémák inkább csak zavaró apróságok.
[h]Taktikai atom[/h]
A TDM, vagy a Free For All nagy meglepetést nem fognak okozni, ahogy a Search and Destroy is ismerős lehet korábbi címekből. Ugyanakkor a készítők úgy gondolhatták, hogy az utóbbi, taktikai FPS-ekre is jellemző játékmódhoz taktikai elemek járnak, így ezekkel is megfűszerezték a lehetőségeink sorát. Ennek megfelelően a gránátok helyett csapdákat is magunkkal cipelhetünk, és a jó teljesítményünk fejében lehívható drónok között is vannak egészen érdekesek, némelyiknek megfigyelő vagy elhárító funkciója is lehet. Sajnos ez nem jelenti azt, hogy az Ironsight komolyan elmozdulna taktikai irányba, ez a játékmenet azért mesze nem elég mély ahhoz.
Az említett, praktikus, de mégis konszolidált gépezetek azonban megtűrtek maguk mellett olyan klasszikusokat is, mint a légicsapás. Én értem, hogy ennek már lassan több évtizedes hagyománya van, de számomra sosem tűnt szórakoztatónak, hogy újraéledés után azonnal kapom a nyakamba a szeretetcsomagot, vagy ha egy szinte megölhetetlen mechával küldenek a másvilágba. Ezeket még használni sem elég kielégítő, mert nem szükséges olyan szintű odafigyelés vagy ügyesség hozzá, cserébe nagyon megnehezítheti a vesztésre álló csapat felzárkózását.
[h]Alacsony népsűrűség[/h]
Eddig még így is egy bőséggel ajánlható alkotás lenne az Ironsight, de sajnos jönnek a nehézsúlyú problémák. Ezek egy részéről nem is a készítők tehetnek, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem céljuk aránylag kevés embert megmozgatni. Azt még meg is tudtam szokni, hogy a meccsekben az Ismerős Arcok koncentrációja nagyobb volt, mint egy felvidéki magyar focimeccsen. Az más kérdés, hogy a Nélküled-et énekelni nyilván jóval nagyobb élmény, mint ugyanazokkal összeakasztani a bajuszt negyedszerre is.
Még az sem a fejlesztők lelkén szárad, hogy szinte csak újoncok és veteránok alkotják a játékosbázist, de az már sokkal inkább, hogy ezt a két réteget olyan lazán keverik egymással, mint olcsó buliban a vodka-narancsot. Az első meccses játékos gond nélkül megkapja a több százas szintű terminátort az ellenfélbe, aztán jó szórakozást neki. Persze fontos, hogy az ifjúság szembesüljön az élet igazságtalanságával, de ezt nem biztos, hogy egy dedikáltan kikapcsolódásra szánt címben célszerű megtenni. Ja és külön öröm, hogy semmivel sem bünteti a játék a meccsből való kilépést, így pedig sokan élnek ezzel a lehetőséggel (különösen azok, akik még annyira sem az erkölcs szobrai, mint én). Ennek a levét pedig az issza meg, aki emiatt egy már vesztes meccsbe kerül.
[h]Semmi sincs ingyen[/h]
Egy ingyenes játéknál persze elkerülhetetlen, hogy vessünk egy pillantást a mikrotranzakciókra is. Nos, az Ironsight nem okoz pozitív csalódást a várakozásokhoz képest, hiszen a már-már kötelező ládanyitogatás mellett elég masszív pénzeket lehet kidobni harmadlagos játékbeli valutára is. A sok átváltás mindenesetre nem fedheti el teljesen, hogy bizonyos fegyverek vagy kinézetek már bőven abban a tartományban mozognak, amennyit az egész játékért nem adnék ki, még ha mindent meg is kapnék belőle. Ha csak a fegyverek megszerzésére törekszünk, a helyzet nem ilyen rossz, rendszeres játékkal azért lehet gyűjtögetni. Mondjuk a helyzeten nem segít az sem, hogy a fegyvereinket rendszeresen javítani kell, így a jutalomként kapott összegből az játék szépen visszaszedi a maga főúri kilencedét, vagy még jóval többet.
A ládákból egyébként nem csak tárgyakat nyithatunk, de „bérleteket” is, vagyis egy bizonyos időre kapjuk csak meg a használati jogot. Nem ettől fog összedőlni a világ, de nem hiszem, hogy ezért a megoldásért bárki kardoskodott volna. Az pedig csak szimplán nevetséges, hogy a gránátokat csak így lehet megszerezni, aztán megint lehet költekezni.
De ha már az ilyen megkérdőjelezhető döntésekről van szó, beszélnem kell kicsit a játék reklámjairól is. Most nem azzal van a problémám, hogy ezt is gigantikus csöcsökkel akarják eladni, hanem inkább az „ignore your duty” felkiáltással. Egy helyen például egy magányosan szülő nőt mutatnak, miközben az orvos a fejlövéseket osztja a gépén. Nem érzem úgy, hogy ez teljesen rendben lenne. Nem vallom magam a társadalmi igazságosság harcosának, de ha valami átlépi a normális határokat, és az üzenete leginkább káros, akkor legalább legyen vicces.
[h]Szerény külsőségek[/h]
Sajnos a horatiusi kettősből nem csak a tanítás, de a gyönyörködtetés is hiányzik az Ironsight esetében. A pályák egyébként nem néznek ki rosszul design szempontjából, de technikailag nem igazán korszerűek. Mindez azért is szomorú, mert a készítők saját fejlesztésű grafikusmotort használtak, ehhez képest az elnagyolt karaktermodellek és az alacsony felbontású textúrák állandó társaink lesznek. Persze, nézzük a jó oldalát, a legtöbb gépen elfut majd. A menürendszer pedig leginkább a telefonos lövöldékre hajaz, és nem igazán ízléses.
A valódi probléma ugyanakkor a hangzással van. Egy hozzám hasonló laikus szempontjából akkor jó egy hangdesign, ha szinte észre sem lehet venni, hiszen minden megfelelően működik. Ellenben itt többször is zavart, hogy az egyes zörejek nem onnan jöttek, ahonnan kellett volna. A felettem két emelettel folyó csinnadratta néha olyan volt, mintha közvetlen mellettem puffogtattak volna, ez pedig magát a játékmenetet is befolyásolhatja. Szerencsére az egyéb bugok nem gyakoriak, amikkel találkoztam, azok sem annyira kínosak, mint földrajz-versenyre menet eltévedni. Elvégre ha valamit ér a „béta” címke, az pont az, hogy az ilyesmit tényleg elnézzem.