Bár a filmeknek szüksége van az előzetesekre, egyre gyakrabban érzem úgy, hogy komolyan csorbul tőlük az élvezeti értékük. A trailerek túl sokat és túl egyértelműen adnak át. Persze ez valahol érthető. A nézővel meg kell értetni a film premisszáját, mutatni kell néhány jelenetet, amely megragadja a figyelmét, és még néhányat, amely meggyőzi, hogy a szóban forgó alkotásra érdemes lesz beülni. Vagyis fel kell villanatani a történetet, és a jól sikerült pillanatok egy részét, ami egy közepes film esetén egyben az összeset is jelenti. És ezzel nem az lesz a legnagyobb probléma, hogy magával vonja Pistike epés kommentjét, mely szerint “köszönjük meg, hogy a stúdió a teljes filmet feltöltötte ingyen”. Sokkal inkább az, hogy a nézők egy kiszámítható, és a vártnál lényegesebben gyengébb élményt kapnak. Hiszen nem egy ízelítőt látnak belőle az előzetesben, hanem egy best-of válogatást.
Mivel az ősi mondás szerint nem elég jónak lenni, annak is kell látszani, hasonlóba minőségi mozik is beleszaladnak. Éppen ezért üdítő, hogy a Challengers elegánsan elkerülte ezt a buktatót, és megtalálta az arany középutat. A trailer felvázolta a fontos alapelemek egy részét, megragadta az emberek figyelmét, de a teljes filmből mégsem árult el igazán sokat. Így arra többé-kevésbé vakon ültem be, amely így jóval nagyobbat ütött. A Challangers ugyanis nemcsak az előzetesével, de önmagában is bitang erős.
Szerelmi háromszög-egyenlőtlenség
Félreértés ne essék, azért a történet bizonyos alappilléreit megtudhatjuk az előzetesből, és a kontextus kedvéért itt is röviden szó lesz róluk. Ezek felbukkanása értelemszerűen nem is lesz komoly meglepetés a film alatt, azonban nem is rajtuk van a hangsúly. A lényeg a köréjük fonódó sztori lesz, ami többnyire titokban marad.
A történet középpontjában Tashi Duncan (Zendaya) áll, aki hatalmas tenisztehetségnek számított, azonban a karrierjét derékba törte egy súlyos térdsérülés. Tashi ezután edzőnek állt, tanítványa pedig egyben férje, a többszörös Grand Slam-győztes Art Donaldsnon (Mike Faist). Tashi és Art még tinédzserként ismerték meg egymást, amikor Art és barátja, Patrick Zweig (Josh O’Connor) mindketten elkezdtek hajtani a náluk sokkal sikeresebb ifjú teniszezőnőre. A barátságból így idővel komoly rivalizálás lett, és a két cimbora eltávolodott egymástól. Hosszú idő után egy kis torna döntőjében csapnak össze, amelyet nem csak a dicsőségért, de valamilyen szinten Tashiért is vívnak.
Ezen felül még egy dolgot le kell lőjek, ez pedig az egész filmnek keretet adó teniszmeccs metaforája. A nagy összecsapás a Challengers elejétől a végéig fut, a történet többi darabkáját pedig apránként, visszaemlékezések közben kapjuk meg. Art, akinek a karrierje válságban van, és Patrick, aki sosem tudott kilépni a középszerűségből, egy kiegyenlített meccset játszik. Ahogy hullámzik, hogy éppen ki kerekedik felül, aszerint kapjuk meg az újabb és újabb töredékeket. Ezek teljes kronológiai rendezetlenségben következnek egymás után, de mégsem lesz ettől zavaros a narratíva. Cserébe sikerül elérni, hogy a Challengers egy nagy teniszmeccs legyen, és ez lélegezzen ott minden képkockában.
Felnő a dráma is
A Challengers egy sportfilm, egy coming-of-age sztori és egy magánéleti dráma is egyben. Először leginkább felnövéstörténetként teljesedik ki. Art és Patrick karakterei autentikusan tinédszerek. Nem jól fésült hollywoodi szépfiúk, hanem kócos, izzadó, szociálisan kínos, kanos srácok, akik keresik a helyüket a világban. A próbálkozásaik, ahogy megpróbálják felszedni Tashit, esetlenek és tolakodóak, valahogy azonban mégsem kellemetlen nézni ezeket a jeleneteket. Valahogy sikerült elérni, hogy a párbeszédek természetes kínossága ne ragadjon át a nézőre, ez pedig nagyon komoly fegyvertény. A coming-of-age filmek legnagyobb buktatója, amikor a forgatókönyv bohócot akar csinálni a saját főszereplőiből, csak hogy néhány erőltetett poént kisajtoljon. Ehelyett a Challengers valóban, könnyedén vicces, és egy hiteles képet ad a fiatalkori barátságok dinamikájáról.
Aztán ebbe a barátságba szépen lassan bekúszik a féltékenység, az irigység és a rivalizálás. Mire kettőt pislogunk, egy komplex, éveken átívelő szerelmi drámát kapunk. Fajsúlyos és valós témák kerülnek elő, amelyek mindannyiunk életében előfordulhatnak. Nagyon könnyű kapcsolódni az egyes mozzanatokhoz, legyen szó barátságról, szerelemről, vagy bármely emberi kapcsolatról. A konfliktusok valósnak hatnak, olyannyira, hogy bennem is felsajgott egy-egy kellemetlen pillanat az életemből. Később pedig ez tovább tud alakulni egy felnőttek közötti, másféle problémák köré épülő, de ugyancsak kompetens drámába. A szereplők változnak, a gondjaik is továbbfejlődnek, de a sebeket tovább hordozzák.
Sokszor intim közelségből figyelhetjük a szereplőket, akár konkrétan, akár átvitt értelemben. Szűrők nélküli, pontos lélekrajzokat kapunk három fiatalról. Ők pedig ugyan gyarló emberek, de idővel egyre közelebb kerülünk hozzájuk. Megismerjük a legféltettebb gondolataikat, látjuk őket sírni és nevetni, így pedig kialakul egy kapocs feléjük. Ez az érzelmi kötelék pedig gondoskodik róla, hogy ne tudjuk szenvtelenül figyelni a teniszmeccsen kialakuló heroikus küzdelmet.
Élet-halál küzdelem
Az az igazság, hogy alapvetően nem szeretem a teniszt. Úgy-ahogy követem, néha a tévében is elcsípek belőle pár percet, de ritkán tudott úgy lázba hozni, mint más sportágak. Az az érzelmi töltet azonban, amely a valódi teniszből mindig is hiányzott számomra, a Challengers-ben hatványozottan megvan. Mivel nem lesz közömbös, hogy ki nyerjen, és egyre jobban kirajzolódik, hogy igenis van tétje az ütögetésnek, hihetetlen feszültség telepedik minden labdamenetre. Itt jelenik meg a film egyik tételmondata is, amely szerint a tenisz egyben emberi kapcsolat is. Ez itt maximálisan igaz, és ez jóval többé teszi meccset egy jelentéktelen torna döntőjénél. Egy biztos, így még nem izgultam teniszmérkőzésen, de talán a kedvenc focicsapataim legnagyobb rangadóival is összemérhető volt az érzés. Ha ez nem dicséret egy sportfilmnek, akkor nem tudom, mi az.
Persze közben az sem elhanyagolható, hogy maga a tenisz hiteles. A győztes gólon például sokat rontott, hogy egy pillanatig sem tudtam bevenni, hogy tényleg foci folyik a vásznon, és nem valami túldramatizált bohóckodás. A Challengers-ben viszont el tudtam hinni, hogy valódi labdamenetek zajlanak, és ehhez nem is feltétlenül kellettek megúszós kameraállások.
Sőt, ezek vannak a legkreatívabban felvéve. Láthatjuk az eseményeket oldalról, felülről, alulról, a teniszezők, sőt, még a labda szemszögéből is. Érezhetjük az ütések erejét, a játék dinamikáját, miközben a személyesség sem tűnik el egy pillanatig sem. És közben a ló másik oldalára sem esik át, és túltolt, animés megoldások sem lesznek. Csak egy érzelmektől fűtött, bitang látványos, óriási tétekkel bíró heroikus küzdelem, amelyet valós, sporthoz kötődő súrlódások és nehézségek körítenek.
Minden jó, ha a vége furcsa?
A képi világ nem csak tenisz közben elsőrangú, hanem egész végig. A kameraszögek végig ötletesek, és gyakran nagyon személyesek, mégsem tolakodóak. Ha úgy tetszik, kellemetlenségek nélkül kerülünk bele a főszereplők aurájába, és így direktben kaphatjuk meg minden rezdülésüket. Az operatőri munka folyékony, a közelítések különösen erősek és jelentőségteljesek. A vágás pedig dinamikus, és remekül ad át expozíciót szavak nélkül.
Éppen ezért tűnik fel egy-két szokatlanabb megoldás, amelyek nem feltétlenül hibák, csak kicsit természetellenesebbek, mint a film többi része. Ezek aránya viszont elenyésző. A Challengers ha nem is igazán művészi (bár vannak kísérleti jellegű, unortodox megoldásai), de szakmailag kiváló. Látszik, hogy volt gondolat minden beállítás mögött. Például időnként csak a közönség, vagy egy-egy karakter reakcióin át követjük a meccset, és ez számos új réteget ad a küzdelemhez. A film jelképrendszere nem mindig finom, sokszor meg lehet sejteni, mi következik a vásznon, de rendkívül hatásosan érzékeltet, ahelyett, hogy kimondana mindent.
Egyedül a lezárást volt baromi nehéz hova tenni. Érthető az üzenet, és alapvetően illik is a végére, de a megvalósítás több kérdést is felvetett. Az persze csak jó, hogy legalább nem kiszámítható a finálé, de nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen személyes drámát ilyen huszárvágással le lehet kerekíteni. Mint mondom, sejtem, hogy mit akartak vele mondani, de ettől még bizarr élmény volt.
Eufóriában
A színészi játékra viszont nem igazán lehet panasz. A két srác simán hozza mind a tinédszerszerepet, mind a rendkívül különböző felnőtt figurákat. Legyen szó az őszintétlen, irigységgel átitatott “örömteli” reakciókról, a megfáradt sportoló világfájdalmáról, vagy a középszerű kisember sötét elégtételéről, mind Mike Faist, mind Josh O’Connor hiteles, remek teljesítményt nyújt. A reflektorfény persze egyértelműen Zendayára mutat, aki felnőtt az első valódi mozis főszerepéhez. Lehet, hogy még nem ért az Oscar-zónába, lehet, hogy lehetne kicsit még kifejezőbb, de így is elimerésre méltó alakítást hoz a trió legfelnőttebb és egyben legkomplexebb szerepében.
Végül a zenéről is ejtenem kell pár szót, ugyanis nagyon sokat dob a jelenetek hangulatán. A teniszt kísérő lüktető ütemek, vagy éppen a komoly fordulópontokat aláfestő lírai dallamok tökéletesen idomulnak a filmhez. Ha kell élesebbé, ha kell lágyabbá teszik a Challengerst, ami így végig magával tud ragadni.
Verdikt
A Challengers nem akar átlagos lenni, és ez jól áll neki. Rengeteg látványos, extra, kreatív megoldása van, amelyek végig fenntartják az érdeklődést, és van mögöttük jelentés is. De közben nem akar művészeti kinyilatkoztatás sem leni, vagy klasszikus értelemben mélyre menni. Csak egy személyes, izgalmas sportfilm és egy erős magánéleti dráma, annak viszont szinte kifogástalan. Mindezt egy kis felnövéstörténettel kiegészítve egy olyan alkotást kapunk, amit bár nem egyszerű leírni, de egyszerűen látni kell. Nem egy Oscar-csali, nem hagy maga után világmegváltó üzenetet, de mégis mindenképpen érdemes (moziban!) nézni, ahogy a nagy vásznon pattog a labda.