Igyekeztem nem spoileres címet adni az írásomnak, de a kedves olvasók figyelmét felhívnám, hogy rengeteg ponton fogom a játék fordulatait részletezni az írásomban, így amennyiben még nem fejezted be a játékot, saját felelősségre bízom a további sorok befogadását.
A gyász, nem egy egyenes út, vagy egy kiszámítható folyamat. Akkor tör ránk, amikor a legkevésbé számítunk rá. Természetesen sok dolgot meg lehet gyászolni. Kapcsolatot, munkahelyet, elbukott Gold promo meccset, azonban ebben a cikkben kifejezetten a halál feldogozásáról lesz szó.
Nem kritikai szempontból közelítem meg a Clair Obscurt, – azt már Tanár Úr egy remek írásban megtette – hanem elemzői szemmel tárom elétek, hogy szerintem a karakterek miért és hogy jutottak abba a szomorú és keserédes helyzetbe, amit a játék egyik legfontosabb fordulatával elénk tárt.
Talán túl klisés lenne rögtön a gyász öt fázisát előhúzni és párhuzamokat vonni a történet és a stádiumok között. Viszont tagadhatatlan, hogy Lumière egy jelentős része mély tagadásban él.
Az elmúlás, az élet vége Lumière-ben egy kiszámítható, menetrend szerint érkező eseménynek minősül, azonban sokan nem fogadják el ezt ebben a formában.
A játék már a legelső pillanattól leszögezi, hogy a halál központi eleme lesz a történetnek, és nem is húzza be a féket. A dicső beszéd után, amit drága testvérünk mond, rögtön meg is tizedelik az Expedíció amúgy sem népes legénységét.
Ezt tetézve, Gustave is épphogy nem kioltja a saját életét, ami ugyan nem történik meg, de stílusosan egy hullakupacot választott volna végső nyughelyének.
Innentől kezdve, ahova lépünk, arra leszünk emlékeztetve, hogy a halál körbelengi a világot. Mindenhol ott van, nem is rejti véka alá a létezését. Ha épp nem a képernyőn látjuk a korábbi expedíciók elesett tagjainak megkövült maradványait, akkor egy karakter fog minket emlékeztetni arra, hogy épp hol, hányan és milyen módon haltak meg.
Első végigjátszásom során ez nem is tűnt fel – annyira lenyűgözött minden, hogy természetesnek vettem a halált. Mintha az is lenne, fura, nem?
A halál első íze
Valóban, a halál természetes, azonban olykor idő előtt jön el. Azzal, hogy Gustave karakterét az első felvonás végével teljesen kiírták a történetből, a fejlesztők elegánsan belengették a valódi fő motívumot. Mindeközben elterelték a figyelmünk, hiszen Lune, Sciel és Verso, bár tisztelettel bánt Gustave emlékével, a küldetést fontosabbnak tartották. A játékos is kellő motivációt kapott, hogy tovább haladjon.
Maelle itt mutatta meg először igazán, hogy mennyire instabillá tud változni, ha ilyen tragikus változás történik az életében. Itt még én is elhittem, hogy Maelle képes másokat gyászolni, de erről később.
Itt, a cikk egy fontos pontján szeretném személyes tapasztalatommal alátámasztani a következő sorokat. Bár a gyász nem minden esetben halállal összeköthető, nekem már több alkalommal is szembe kellett néznem ezzel a kihívással, ezért rendkívül közeli és emberszagú volt a történet befejezése, amiről most picit részletesebben fogok beszélni.
Szóval a hatalmas fordulat után, amikor minden letisztul és kiderül, ki a jó és ki a rossz, kiderül, hogy… nincs senki, aki rossz vagy gonosz.
Különböző gyászolási mechanizmusokat figyelhetünk meg, és nem feltétlenül tudom állítani, hogy egyik jobb vagy rosszabb lenne, mint a másik.
Családi Titkok
Aline, az édesanya – a Festőnő – a sokk hatására egy nem létező világba menekül, hogy ott ismét együtt lehessen elhunyt fiával, és a családjának egy „idealizált” verziójával.
A gyász ezen formája normál körülmények között elfogadható, egészséges mértékben. Jó barátom elhunytát követően, akivel sokat Mortal Kombatoztunk, én is gyakran elővettem a verekedős játékot, kiválasztottam a kedvenc karakterét a botnak, és azt képzeltem el, hogy Ő ver péppé engem, szokás szerint. Jól esett.
Itt egy kicsit kitérnék arra a történetre, ami bevallom, nem tudom mennyire igaz, de tökéletes párhuzam: a fiú, akinek elhunyt édesapja „szelleme” – szó szerint – versenyzett a Colin McRae Rally egy epizódjában. A fiú felfedezte a szellemautót, ami a legjobb köridőt futotta. Egyszer majdnem legyőzte, de megállt a célegyenesben, ezzel apja lelkét életben tartva.
Személy szerint a gyászban nincs jó vagy rossz út – ha áthaladunk a célegyenesen, jelezzük, hogy továbbléptünk, de nem felejtjük el, hogy a szerettünk létezett, élt. Életben hagyni a szellemet sem hibás döntés.
Tulajdonképpen a gyász sosem múlik el. Csupán ha szerencsések vagyunk, megtanuljuk olyan szinten megszelidíteni, hogy az már nem hat negatívan az életünkre. Személy szerint a mai napig belegondolok, hogy mi lett volna, ha minden másképp alakul, ha még cserélhetnénk pár gondolatot, hisz volna rá időnk. De a holnap eljön.
Renoir ezzel szemben egy sokkal drasztikusabb megoldást választana. A teljes elengedést. Azt noha nem tudjuk – vagy talán én nem figyeltem eléggé – hogy a Vászon törlése már egy alapötlet volt Renoir részéről, vagy csak az után döntött így, hogy látta Alinet teljesen belecsavarodni a gyászba, az viszont biztos, hogy a család különböző tagjai, teljesen más irányt vettek fiuk elvesztésének feldolgozására.
Ha objektíven akarom megközelíteni, Renoir cselekvése tűnik a legésszerűbbnek, azonban az Ő karaktere nem Versot gyászolja igazán. Az Ő szemében Aline, Alicia és Clea egyaránt elvesztek számára. Legfőképp azért, mert kénytelen volt megmenteni a szerelmét és harcba szállni vele Verso Vásznában.
Számára a reménysugár Maelle formájában érkezett, akiben felismerte a lányát. Mindent megtett hát, hogy egybetartsa a családját, még ha ez fia végső maradványának végleges kitörlésével is jár.
A néma gyász
Verso a játék vége felé szinte teljesen elnémul. Tisztában van vele, hogy mi a következménye annak, ami következik miután legyőzték a Festőnőt. Félelem és remény keveredik benne, de ezt elsőre nem vesszük észre, hogy is tehetnénk. Azonban ha picit belegondolunk, a Festőnő egyik utolsó mozzanata nem véletlen hordozza azt az üzenetet, hogy „megvédi az Expedíciót”.
Verso sok mindenkit elvesztett állítása szerint, azonban az Ő gyásza valójában Önmagáért szól.
Van még valaki, aki Önmagát gyászolja. Alicia. Talán a játék egyik legönzőbb karaktere, hiszen mindent hajlandó lenne félredobni, hogy egy önmaga által idealizált verzió formájában élhessen tovább egy kitalált világban, ahol minden és mindenki annyira boldog, amennyire Ő azt elgondolta.
Maelle/Alicia valójában nem is Versot gyászolja, hanem önmagát. Az elvesztett hangját, szemét, mindent ami már nem lehet, mert hibázott egyet a való világban.
Természetesen érthető, hogy ha van lehetősége, szeretné jobbá tenni az életét, azonban ne felejtsük el: a Vászon NEM a valóság része. Egy varázserővel megáldott századfordulós Francia család Minecraft szervere.
Renoir törlési szándékával is tudok azonosulni, hiszen sajnos nem csak egy barátom hagyott itt idő előtt.
Tőle kaptam ajándékba annak idején a Persona 4 Goldent, amikor megjelent PC-re. Előtte sose volt Personám, és bele is vetettem magam, de egy idő után csak félreraktam, hogy majd játszok vele. Ez is volt a terv, azonban egyszer láttam a szomorú hírt, és azóta is nagyon nehezen veszem rá magam a negyedik részre.
Talán, ha tehetném, én is inkább kitörölném, ahogy Renoir tenné, csak azért, hogy ne a halál és a barátom elvesztése jusson eszembe.
Ez a harag, amit idővel megtanultam kezelni, de évekig marcangolt engem. Alicia önzősége egészen biztosan szétszakította volna a családot, ezért érzem, hogy Versot választani az utolsó harcban a játékos készségét fejezi ki a gyász egészséges feldolgozására.
Félreértés ne essék, nem azt jelenti, hogy ha valaki kíváncsiságból, vagy szimpátiából Maellet választotta, az nem tudna feldolgozni egy ekkora törést az életében. Azonban, ha teljes, őszinte hitből kiállt mellette, akkor feltételezhetően a gyász még alattomosabban csapna le rá.
Mint láthatjuk, a gyász rengeteg formát ölt, és a Vászon világában vett időszámítás alapján még 67 év sem volt elég a feldolgozására. Ez nem azért van, mert ilyen gyengék lennének a karakterek, csupán nem sikerült közös erőfeszítéssel, együtt feldolgozni ezt a traumát.
Woo
Amikor sikerül megemésztenünk a látottakat és hallottakat, és leülepedik a kemény téma, akkor jövünk rá igazán, hogy ez az egész, minden csak azon csúszott el, hogy a szereplők azt hitték, hogy a gyásznak van helyes és helytelen módja.
Azonban nem tudok haragudni egyikükre sem. Hiszen mind a hárman olyan úton járnak, amin előtte valószínűleg nem kellett. Vagy ha igen, fel voltak rá készülve – egy idősebb rokon elhalálozása, maximum. Talán az sem olyan közeli, mint a saját vérük idő előtti elvesztése.
A Clair Obscur: Expedition 33 önmagában is egy remek alkotás lenne, a lezárása pedig keserédes, de érthető. Azonban személyes gyásztapasztalattal teljesen másképp hatott. Egy kicsit éreztem magam Aline-nak, egy kicsit Renoir-nak, és egy nagyon icipicit Maelle-nek, hisz nem tagadhatom, ha lenne erőm, talán én is visszahoznám azokat, akik idő előtt mentek el az életemből.
Azonban ez nem lehetséges, és hálás vagyok a Sandfallnak, amiért ízlésesen közelítették meg a témát. Emberien.
A végső jelenet – Verso ending – ahol a család minden tagja, gyengéden, de egymás mellett állva, tökéletesen illusztrálja, hogy nem szégyen néha kinyújtani a kezünk és segítséget kérni.
Persze a fő csavaron kívül is jutott a halálból bőven még: Noco, Sciel gyermeke és férje, Lune szülei vagy Verso elvesztett bortartaléka. Hiszen a halál amennyire elfogadott, annyira kegyetlen.
Ha Te is gyászolsz, szeretném, hogy tudd: nem vagy egyedül, és jó munkát végzel. Sok kitartást. A holnap eljön.