Idejét sem tudom mikor került utoljára közelembe run and gun játék. A műfaj a 80-as és 90-es években élte fénykorát, és ugyan azóta is jelentek meg ilyen alkotások, nem nagyon ütötték át a közfalat. Általában azok a címek kaptak nagyobb figyelmet, melyek korábbi, nagy nevű franchise-ok újabb epizódjai, felújításai vagy újrakiadásai voltak. A Contra: Operation Galuga is egy klasszikus sorozat újabb iterációja, és szerencsére erényei nem csak elődei hagyatékából származnak.
Az eredeti Contra (1987) a run and gun műfaj egyik abszolút meghatározó darabja volt. Az elmúlt majdnem 40 év alatt, az Operation Galugát is beleszámolva 20 Contra játék jelent meg, lefedve a legtöbb platformot, beleértve a mobiltelefonokat is. Az alap mechanikák és a koncepció pillérei azóta nem sokat változtak, de ez a zsáner már annyira kiforrott, hogy nehéz is lenne bármi újat virítani anélkül, hogy teljesen más legyen a végeredmény.
Run and gunt alapvetően nem nehéz elkészíteni, de hogy nagyot szóljon, ahhoz ismerni kell a műfaj minden csínját bínját. És a WayForward csapata nagyon úgy néz ki, hogy megcsinálta a háziját. És még a bónusz feladatokat is hibátlanul elvégezte. A Operation Galuga egy izzasztó, kíméletlen kihívás. De a Contra és a hozzá hasonló játékok szerelmesei számára egy definitív darab lehet.
Nintendon’t
A játékhoz Switchen jutottam hozzá, és mi lenne tökéletesebb platform egy Contrához hasonló játék számára, mint a Nintendo konzolja? De az öröm nem tartott sokáig. Technikai oldalról, ha nem is vészesen komoly, de tettenérhető problémákkal találkoztam, miután elindítottam a játékot. Tisztában vagyok a nem éppen elhanyagolható hardveres különbséggel a PS5 és Switch konzolok között, így a következő összehasonlítást érdemes nagyon távolról nézni. Hunyorogva. De mégis szürreális élmény, hogy párhuzamosan játszok előbbin a Final Fantasy VII Rebirth-szel, utóbbin pedig a Contrával. És míg a szinte teljesen nyílt világú FFVII esetében töltőképernyő nem létezik, addig a 2D run and gun Operation Galuga kínosan sokat köröz, néha akár 30-40 másodpercig is.
Mindez azért szúrja a szememet, mert kis túlzással több idő, mire elindítom a játékot, mint ameddig élve kihúzom egy-egy menetben. Az élményből szintén elvesz valamennyit, hogy a szűkmarkúan mért FPS-számok nem mindig biztosítanak kellően folyékony élményt. A gomblenyomások pedig érzésre nem lettek tökéletesen finomhangolva, és nem eléggé reszponzívak. Így az első 2 pálya során nem is a játékmenetre tudtam fókuszálni, hanem hogy megszokjam az elém állított handicappeket.
Azonban fontos kiemelnem, hogy ezek a problémák végső soron nem vonnak le annyit az összhatásból, mert viszonylag könnyen hozzá lehet szokni a hátráltató tényezőkhöz. És ezt olyasvalaki írja, aki rettenetesen háklis az ilyesmire. Bár a néha teljesen ügyefogyottá váló irányítást egészen a legvégéig nem sikerült megszoknom.
Jóllehet mindez platform-specifikus, PC-n és a többi konzolon vélhetően nincsenek ilyen jellegű problémák.
Pro és Contra
De most, hogy rendhagyó módon először a fekete levessel kezdtünk, át is nyargalhatunk a játék pozitív oldalára. Ha esetleg nem ismernéd a klasszikus, 2D run and gun alapjait, akkor álljék itt egy gyorstalpaló: ahogy haladsz egy adott pályán, az ellenfelek megállíthatatlanul jönnek szembe, te pedig legjobb tudásod szerint darálod őket.
A koncepció valóban gyorsan pitchelhető, de a Contra: Operation Galuga rendesen kitesz magáért, hogy ne fulladjon unalomba húsz perc után. Egyrészt a folyamatosan jelenlévő brutális adrenalinlöket gondoskodik arról, hogy lekösse minden figyelmünket. Másrészt a mindig változó pályastruktúra, a sokféle ellenfél- és fegyvertípus kellő változatossággal szolgál.
Arra érdemes előzetesen felkészülni, hogy a játék kíméletlen. Nem fogja a játékos kezét, nem vesződik tutoriallal vagy túl sok magyarázó szöveggel. Menet közben kell rájönnünk a nüanszokra, és ha valaki hozzám hasonlóan borzasztóan elszokott ettől a zsánertől, akkor elég sokszor hülyén fogja érezni magát. Nagyjából a harmadik pályára jutottam el odáig, hogy teljesen elsajátítottam az alapokat és nem csak partra vetett halként vergődök checkpointtól checkpointig.
Azonban a játék is tisztában van saját magával, így szinte észrevétlenül, de állandóan emeli a kihívás mértékét. Azzal pedig mindenki számoljon, hogy rengetegszer meg fog halni, még a legkönnyebb nehézségi szinten is. De minél többet játszunk vele, vagy megyünk végig újra korábbi pályákon, annál nagyobb magabiztossággal vesszük a későbbi akadályokat.
A játékosidő lejárt
A készítők megpróbáltak valamiféle történetet is beleerőszakolni a játékba, de ezért a forgatókönyvért nem hinném, hogy neves díjakra jelölnék. Nem is a dramaturgián van a lényeg, hiszen az nem más, mint egy kitöltés a pályák között. Kapunk némi árkádjátékokra jellemző nonszensz dialógust, tesztoszterontól túlfűtött egysorost és már mehetünk is űrlényeket gyakni.
Ahogy haladunk előre, egyre több karakter közül választhatunk, de túl sok lényegi különbség nincs köztük. Úgyis a pályákon powerupként felszedhető fegyvereken van a hangsúly, és hogy azokat hogyan tudjuk használni. Egyszerre kétfajta lehet nálunk, és noha valószínűleg az ujjunk folyamatosan rá lesz gyógyulva a tüzelés gombra, azért érdemes váltogatni és adott körülményeknek megfelelően használni őket.
Ha adott típusból ugyanolyat szedünk fel, akkor az kap egy upgrade-et, és gyorsabb, erősebb vagy nagyobb hatótávú lesz. Viszont sebzés után a fejlesztést elveszítjük, halál esetén pedig az aktívan kezünkben lévő fegyvertől foszt meg minket a játék. Beállításoktól függően eltérhet, de alapból három életünk van, és életenként háromszor sebezhet meg az ellen. Ha game overt kapunk, akkor a legutóbbi checkpointtól vehetjük fel újra a harcot.
Halál esetén szerény mennyiségben, de kapunk krediteket, melyekből különféle perkeket vásárolhatunk vagy külön-külön a karaktereinknek, vagy globálisan (például mindegyik karakter plusz egy sebzést be tud nyelni). A pályák teljesítése után több kredit jár, de ne higgyétek, hogy a játék instant buksi simit ad, amiért sikerrel vesszük az akadályokat. Az esetleges könnyítésekért és perkekért rendesen meg kell dolgozni.
A nehézségi szintek állítgatásával, illetve külön beállítással klasszikusabb, ezáltal büntetőbb és kegyetlenebb árkádélményt kaphatunk, de ez már igencsak a hardcore játékosoknak való.
Ár-érték?
Utoljára had említsem meg a játék azon pontját, ami sokaknál biztosan vörös zászló lesz, egy másik réteget pedig még csak nem is fog érdekelni. A Contra: Operation Galuga sztorimódja 8 pályát tartalmaz, és nehézségi szinttől függően úgy 2-3 óra egy végigjátszás. Az egyértelmű, hogy valószínűleg senki sem a történetéért játszik egy Contrával, de az újrajátszhatósági faktor egy kicsit vérszegény. Persze nehezíthetjük magunknak a játékot, vagy végigtolhatjuk karakterenként is. De ha csak kazuár játékos vagy, akkor a 40 eurós árcédula hidegzuhanyként érhet.
A sztorimódon kívül egyébként vannak különféle kihívások, és egy arcade mód is bekerült. Ezek mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a játék elsősorban nem a kezdőket és a Contra-laikusokat célozza. A maximalisták pedig addig grindolhatják a crediteket is, amíg minden perket megszereznek maguknak.
Szintén mérlegelendő, hogy míg a helyi kooperatív mód elérhető, online már nem tudunk összeállni pajtásokkal, hogy közös erővel szórjuk a töltényeket.
Azért kíváncsiak lennénk a Ti véleményetekre is. Szerintetek érdemes egy játék árát a hosszában mérni?
Verdikt
Elcsépelt szófordulat a következő, de a Contra: Operation Galuga igazi szerelmeslevél a run and gun rajongói számára. Minden benne van, ami egy jó Contrához szükséges, és csak ott kapott tupirt, ahol elfért anélkül, hogy rontaná az alapvető élményt.
A játék egyébként stílusos, jól néz ki, a pályatervezés magabiztosan jó minőségű, néhol pedig kifejezetten ötletes, vagy kiemelkedő. A megállás nélküli lövöldözés mellett remek platformer és ügyességi elemekkel is meg kell birkózni, ami csak tovább növeli a kihívást, de a teljesítésük után a szerotonin is édesebbé válik.
A Contra: Operation Galuga egy tiszteletteljes és példás újragondolása egy közel 40 éves játéknak. A műfaj alapvetéseit nem rúgja fel, mégsem érződik archaikusnak a játékmenet. Vérmérséklettől függően igazi árkádélményt is lehet varázsolni belőle, ami biztos piros pont a rajongók oldaláról.
Kezdőknek nem biztos, hogy nyugodt szívvel ajánlanám. Nem követi a modern játékokban látható trendeket, és egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a játékosokkal. Azonban tökéletes választás lehet, ha éppen csak 10-20 percünk van, amit valahogy el kéne ütni. A hosszú betöltésekkel azért számolni kell, de attól függetlenül kiváló arra, hogy csak beugrunk lövöldözni egy darabig. A sztori mellett vannak még egyéb módok is, melyek még inkább a fenti állításaimat támasztják alá.
Nagy általánosságban viszont az egy-két pályánál hosszabb futamokra nem biztos, hogy alkalmas a játék, mert minden receptorunkat megbombázza és hamar túltelítődhetünk vele.
Egy szó, mint száz, aki nagy rajongója a műfajnak, vagy csak megnézné, hogy a 80-as évek gémerei mivel ütötték el az időt annak idején, akkor az Operation Galuga egy biztos választás lehet.