Vannak filmek, amelyeket nehéz befogadni, akár témájuk, akár mondanivalójuk, akár a megjelenítés explicitása miatt. Ezzel alapvetően semmi gond nincs. Én szeretem, ha egy film a vetítés vége után is velem marad egy időre, lehet rajta elmélkedni, van rajta mit feldolgozni. Ilyen volt a héten A fattyú is, amelynek súlyát szívesen viseltem a stáblista utáni órákban. Ezek az alkotások tudnak a legmaradandóbbak, legemlékezetesebbek lenni, hiszen kiváltottak valamit, ami időnként fontosabb, mint maga a film.
A Csábító leckék megnézése után is szükségem volt egy kis időre, hogy emésszem a látottakat. Ennek az oka viszont más volt, ez a film egy másik kategóriába tartozik. A legerősebb kérdésem vele kapcsolatban ez volt: “Most mégis mit láttam?” Abban biztos voltam, hogy nem tetszett, de nehéz volt megragadni, hogy ennek mi a pontos oka. Mert az egy dolog, hogy sok helyen agresszívan kellemetlen volt átélni az általa nyújtott élményt, de ettől még bőven lehetett volna minőségi, sőt kiváló is. Egy idő után aztán rájöttem: az egész öncélúsága zavar. Mert így nem csak kényelmetlen végignézni, de a végén ehhez semmilyen más érzés nem társul.
A céltalanság szentségteleníti az eszköztelenséget
Történetünk egy amerikai kisvárosban játszódik, ahol Mr. Miller (Martin Freeman) egy középiskolai irodalomtanár. A férfi egykor író akart lenni, de aztán felhagyott a szenvedélyével, és aránylag szürkén éli hétköznapjait alkoholista feleségével. Az iskolába jár Cairo Sweet (Jenna Ortega), a gazdag diáklány, akinek szülei hosszú időre elutaztak. Az írói ambíciókat tápláló Cairo elkezd járni Mr. Miller óráira, akinek hamar felkelti az érdeklődését tehetségével és különlegességével. A lánynak nincs témája az egyetemi jelentkezéshez írott esszéjéhez, ezért úgy dönt, alapanyag gyanánt elcsábítja tanárát.
Nem nehéz látni, hogy ez miként fogja káoszba taszítani mindkettőjük életét. Bár a film hamar leszögezi, hogy Cairo elmúlt 18 éves, kérdés sem férhet hozzá, hogy a kialakuló viszony cseppet sem elfogadható. A masszív korkülönbség és a hatalmi kiegyensúlyozatlanság joggal teszi tiltottá a kapcsolatot, és értelemszerűen következményeket is hordoz. A vetítés utáni tanácstalanságom ideje alatt (bár ezt nem szeretem csinálni) elolvastam néhány külföldi kritikát a filmről, amelyekben már annak témáját is idejétmúltnak tartják. Mondván, hogy ez a 80-as években még átment a szűrőn, de ma már nem. Ezzel nem értek egyet, ugyanis szerintem egy film témája sohasem határozza meg a minőségét. Az, hogy ezt hogyan dolgozza fel, hogyan viszonyul hozzá és hogyan jeleníti meg, már annál inkább. És itt van a kardinális probléma a Csábító leckékkel: a felvázolt helyzetet amatőr, hatásvadász módon, lényegi üzenet nélkül tárja elénk.
Senkinek sincs igaza
Az általam átfutott cikkek hol az egyik, hol a másik félt állították be szörnyetegnek. Vannak, akik azt emelték ki, hogy Cairo előbb gátlástalanságból, majd kicsinyes bosszúból teszi tönkre tanára életét. Mások Mr. Miller felelőtlenségét és álszentségét emelik ki, miután neki is vannak kifejezetten vállalhatatlan pillanatai. Az én olvasatomban mindkét változat igaz: bár Cairo viselkedése egy pillanatra sem szimpatikus, a tanár is átlép egy határt, amit nem kellene. Ennek megfelelően a film végére nem igazán lehet együttérezni senkivel, csupa romlott, nyomorúságos emberi lény van a vásznon.
És ezzel a világon semmi baj nem lenne. Ha ebből sikerülne építeni valamit, bármit, akkor az antipatikus karakterek kényelmetlen flörtölése és vergődése is elviselhető lenne. Lehetne az egészből abszurd, esetleg fekete komédiát, összetört sorsokról szóló kendőzetlen tragédiát, vagy erős üzenettel szolgáló thrillert faragni, de egyik sem történik meg. Sőt, a Csábító leckék stílusvilága és lezárása alapján talán az is jobb lett volna, ha tényleg nem szól semmiről.
Giccsbe mártva
Kezdetnek ott van a látványvilág, amely egészen felemás lett. Ahhoz képest, hogy a jelenetek jelentős része ugyanazokban a belső terekben játszódik, a vizuális oldalát inkább csapongóként, mint unalmasként lehet leírni. A kis terekben is aránylag dinamikus az operatőri munka, a díszletek pedig kifejezetten otthonosra sikeredtek. Hihető, hogy ezekben a lakásokban egykor művészi ambíciókkal bíró egyének laktak, és ez ad egyfajta romantikát a jeleneteknek.
Viszont ha már romantika, a fülledtnek szánt jeleneteknél sikerült átesni a ló másik oldalára. Kényelmetlenül sok szoft-erotikusnak szánt, de végtelenül giccses jelenetet kapunk. Cairo rendszeresen indokolatlan estélyi ruhákban, egy ódon kastély irreálisan gótikus szobáiban cigizik, miközben a száját képtelen csukva tartani, mert a Twilight óta tudjuk, hogy attól lesz valaki igazán vonzó. Az ehhez kapcsolódó vágóképek random bogarakra csak tovább emelnek ezen a művészkedő sziruposságon. Művi, természetellenes, túltolt jelenetek követik egymást, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ennek a Wattpad-pozitív pszeudo-románcnak igenis célja volt némi kétes fan service.
Az irodalom visszavágna
És ha már előkerült a hitvány irodalom, a Csábító leckélben felbukkanó műrészletek egyszerűen nevetségesek. A hosszú, fellengzős narrációkként használt írások minden főneve egy metaforává van alakítva. A stíluselemek és költői képek nem mint díszítőelemek, hanem mint alapkövek vannak használva. Mintha tejszínhabból és cukorszóratból raknál össze egy tortát, csak a piskóta valahol elmarad út közben. Ezek az idézetek egy olyan fan fiction-szerző tini tollából lenének természetesek, aki véletlenül elolvasott néhány szépirodalmi művet, hogy utána megihletődve annak az eszközkészletével akarjon pornót gyártani. Nincs lejjebb, mint amikor egy irodalmi témájú filmben hatásvadász giccset akarnak lenyomni a torkunkon. Persze lehet, hogy a fordítás is hibás, de hirtelen kevésbé érzem problémásnak az Imádlak utálni kéretlen Shakespeare-betétjeit.
A történet következetességét is hiába kérném számon a filmen. Ahhoz képest, hogy milyen takarékosan bánik a szereplőkkel, sok helyen hiányoznak a hiteles motivációk. A dolgok csak úgy történnek, ahogy éppen kényelmes, és néha képtelenség megmondani, hogy éppen ki, mit és miért úgy reagál le. Ez különösen a fináléban csúcsosodik ki. Miller felesége mintha minden jelenet előtt dobna egy dobókockával, és az alapján ülnek ki az érzelmek az arcára. Cairo pedig kap egy hosszú, totálisan értelmetlen monológot a zárójelenetben, amely lényegében kirántja a szőnyeget a film utolsó ingadozó Jenga-tornyai alól. Egy kicsit Fekete hattyúra hajazó üzenetet próbál előhúzni az utolsó pillanatban a semmiből, csak mindezt előkészítés, indoklás és megfelelő színészi játék nélkül. Így nem csak hiteltelennek, de rendkívül öncélúnak tűnik a befejezés, és értelmetlenné teszi az addigi szenvedést.
Süllyedő hajón a legénység sem érzi jól magát
Az egyébként tehetséges szereplőgárda is mintha nem találná a helyét a jelenetekben. Jenna Ortega hiába korunk egyik legnagyobb sztárja, itt szinte semmit nem mutat meg abból, hogy mire képes. Martin Freeman ugyan hitelesen hozza a csetlő-botló tanárt, de a hajdani erotikus írót annál kevésbé. A feleségével közös jelenetei nagy részét egyszerűen nem tudtam elhinni, és Ortegával sincs meg a kémia. A közös jelenetekben nem a feszültség, hanem a kínosság uralkodik, és maximum a téma ad nekik súlyt.
A feleséget játszó Dagmara Dominczyk esetében nehéz megmondani, hogy az ő teljesítménye, vagy a karakter hitványsága okozza a problémát. Az azonban biztos, hogy ennek a nőnek egy pillanatig sem hittem el, hogy valóban ki nem állhatja a férjét, de időnként azt sem, hogy tényleg alkoholista. Egy indokolatlanul felaljzott, következetlen figurát persze nehéz is úgy alakítani, hogy a végeredmény értelmezhető legyen. A Cairo barátnőjét játszó Gideon Adlon legalább menti a menthetőt a film egyébként is egyetlen tisztességes szereplőjeként.
Verdikt
A Csábító leckék szeretne pszichológiai thriller, dráma és vígjáték lenni, de helyette csak másfél óra fülledt vergődést tud nyújtani. Ugyan van néhány szórakoztató pillanata, ötletes vizuális megoldásai, és egy témája, amiben lett volna potenciál, ez nem áll össze egy kompetens filmmé. Művészkedő, de nem művészi, erotikus helyett giccses, feszült helyett kellemetlen. Az eredendően kényelmetlen jelenetek mindenféle cél nélkül folynak le, így pedig nehéz lenne bárkinek is ajánlani. Sem Ortega, sem Freeman karrierjén nem ez lesz a koronaékszer.