Múlt csütörtökön még azt gondoltam, hogy a hét közepére képes leszek kierőltetni magamból egy teljes kritikát a CDPR legújabb nyílt világú RPG-jéből; tévedtem. Több napnyi bütykölés és próbálkozás után sem tudtam konzisztensen működésre bírni a játékot, és befejezni a főküldetést, így aztán kénytelen vagyok egyelőre pontszám nélkül hagyni a Cyberpunkot. Csak hogy lássátok, mennyire vagyok mélyen, összesen harminc órát öltem eddig a játékba, de ebben benne van egy teljes újrakezdés és plusz egy karakter kipróbálása.
Erre a tesztre tehát ne úgy tekintsetek, mint egy konklúzív kritikára, inkább úgy, mint az első benyomásaimra – és figyelmeztetésre, hogy tudjátok, mire fizettek be, ha megveszitek.
[h]Technofóbia[/h]
Kezdjük azzal, ami valószínűleg a legtöbb embert foglalkoztatja; a technikai problémákkal. Tisztában vagyok vele, hogy a nyolcadik generációs konzolok alapgépein ez a játék vállalhatatlan állapotban van, de sajnos – vagy inkább szerencsére – erről nem tudok személyes élmények alapján beszámolni. A játékot egy viszonylag erős konfigon, egy GTX 1080-nal, i9-9900-as procival és 16 GB DDR4 RAM-mal teszteltem, és becsületére legyen szólva a játéknak, amikor működött, akkor működött. Nem voltak alultextúrázott karaktermodellek, elmosódott tereptárgyak és 60 FPS alá sem ment egyszer sem a játék.
Ez nem azt jelenti, hogy problémamentes volt az utazásom Night City-ben. Múlt szerdán fennmaradtam, mint egy izgatott kisgyerek karácsonykor, készen arra, hogy csütörtök hajnali egy órakor belevessem magam a Cyberpunkba. Ahogy a télapó helyett a hálóinges anyját találja a gyerek, én is úgy találtam a kiszolgáló szervereket induláskor – gatyátlanul, leterhelve. Hajnal fél kettőre végre letölthettem az elsőnapi patchet és végre kezdhettem.
A sok hibajelentés ellenére meglepően kevés bugot tapasztaltam. Itt-ott voltak érdekes jelenségek azért; a semmibe tátogó karakterek, vagy esetleg ezeknek az ellentétei, a csodálatos hasbeszélők, akikből akkor is jön hang, amikor nem is járt a szájuk. Volt aztán még olyan probléma is, amikor egy szereplő dialógusának egyik sora alig volt hallható, a másik tökéletesen jól volt beállítva, a fegyverek hangjai néha kihagytak, szóval a hangkveréssel is vannak problémák.
Talán a vizuális és fizikai hibák voltak a leggyakoribbak; a levegőben ülő emberek kísértették álmaimat, vagy egy kis bucka többtíz méteres magasságokba repítette a kocsimat, de ezek közül egyik sem volt szörnyen gyakori és nem rontottak el egyetlen fontos pillanatot sem. Valószínűleg a szerencsésebbek között vagyok, akik nem tapasztaltak annyi és olyan súlyosságú bugokat, mint sokan, így azt kell mondanom, hogy ez nem tudta elrontani a játékélményt.
Nem úgy az optimalizáció; ez a játék katasztrofálisan van összerakva technikai szempontból. Minden önfeledt, játékkal töltött órámra jutott kettő, amikor a beállításokban turkáltam, és tech-fórumokat olvasgattam, hogy rájöjjek, most éppen mi romlott el. A Cyberpunk ráadásul mindig új és új falakat állított elém; ahogy megoldottam az egyiket, pár óráig kielégült, majd újra nyígni kezdett, hogy valami baja van. Látjátok, ezért nem vállalok gyereket.
Az első probléma a processzorom túlmelegedése volt; miután ezt sikerült megoldani egy undervoltinggal, és megérkezett az 1.04-es patch, a játék dobott ki – elnézést, „térdelt le”. Ezt kis keresgélés után megoldottam egy fájlhitelesítéssel és –javítással, ami után megint rendesen viselkedett a baba egy ideig, de aztán megzabálta az összes grafikai memóriámat. Miután ezt az akadályt is elhárítottam, a Cyberpunk kitalálta, hogy akkor most nem békül ki a VGA driveremmel még egy újratelepítés után sem. Elvileg ezt a problémát is meg lehetne oldani, de egyrészt ehhez a config fájlokba kéne belenyúlni – és őszintén mit értek én a gépekhez -, másrészt meg egy kicsit belefáradtam ebbe a huza-vonába. Belenyugodtam, hogy nagyjából egy óra játék után takarodót fújnak. Majd talán egy patch vagy egy új Nvidia driver megoldja a dolgot.
[h]Szelepjáték[/h]
A Cyberpunk nem tesz valami jó első benyomást. Be kell, hogy valljam, valamikor 3 óra környékén kicsit összeszorítottam a fogamat, hogy a CDPR elveszítette a varázsát. A karakterkészítő egy kicsit csalódás, már ha belegondolunk, hogy mekkora hírverés volt a „szörnyen részletes” rendszer körül. Ehhez képest a karakterünk megjelenését opciónként pár előre bekészített forma és szín felhasználásával tudjuk variálni. A Skyrimből vagy Dark Souls-ból ismert csúszkáknak híre-hamva sincs, de még testalkatot sem tudunk állítani. Mármint minek adtok a kezembe formálható karaktert, ha nem csinálhatok egy irreálisan kigyúrt, neandervölgyi férfiállatot bozontos muffal? Inkább olyan érzete van a rendszernek, mintha ugyanazt a karaktert csinálnánk meg kis igazításokkal, és ezen sajnos még az állítható péniszméret sem tud sokat dobni – de legalább végre nem kell elfordulnom szégyenemben a férfiöltözőben.
A kiválasztható életutak sem adnak hatalmas lehetőségeket. A bevezetők mások, de maximum fél óra elteltével úgyis ugyanoda lyukadunk ki, függetlenül attól, hogy mi a hátterünk. A játék további részében pedig alig említi bárki, hogy amúgy az utcán nőttünk fel vagy a sivatagban; talán 10-15 beszélgetésből egyszer tudtam felhasználni a gettós származásomat, és akkor sem olyan helyzetekben, ahol számított volna. Hell, ennél még a valós életbeli gettós származásom is többször kerül elő.
A Cyberpuk amúgy is nagyon lassan indul. Ez egyrészt jó, hiszen a világ gyönyörű, tele van élettel és a rövid bevezető után gyakorlatilag azonnal beleugorhatunk a melléktevékenységekbe. Másrészről viszont nem tesz magának szívességet; nekem is valamikor a kilencedik óra környékén kapcsolt az agyam, hogy „na álljunk már meg egy pillanatra, ez egy CDPR játék!” Amikor azonban a sztori beindul, nem igazán tudok sok mindenre panaszkodni. A karakterek többsége komplex és jól kidolgozott, a történet egyelőre nem tartalmaz hatalmas logikai buktákat és zseniálisan van prezentálva. A főszál piszkosul jól játszik a feszültséggel; egészen akció-dráma és thrilleres érzésem van tőle, mintha egy David Fincher vagy Tarantino filmben lennénk főszereplők.
A Cyberpunk inkább a kilencvenes, mint a nyolcvanas évek kulturális közegét idézi meg. Susogós melegítők, bandaháborúk az utcán, drogok, szex, agresszív rendőrök, techno és rave partik veszett mennyiségű neonnal körítve. A beszélgetések jelentős része simlis alakokkal történik füstös, félhomályos kocsmákban, és minden egyes pillanatban olyan érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a vérengzés.
A látvány eszméletlen; nem csoda, hogy ennyire meg tudja dolgoztatni még az erősebb rendszereket is. Night City az egyik – ha nem A – legrészletesebben kidolgozott város, amit nyílt világú videojátékban láttam. Ez a város ráadásul él és mozog akkor is, ha mi magunk a város egy teljesen másik részén flangálunk. Zsaruk helyszínelnek vagy bandákkal állnak tűzharcban, emberek halnak meg, csúsznak le vagy kerülnek nyeregbe. Egy mellékküldetést például úgy buktam el, hogy mire oda jutottam volna, hogy megcsináljam, a misszió célszemélye elhalálozott; van ilyen, na.
A szerepjátéknak a szerepjáték részét egyelőre nem nagyon érzem. Lehet, hogy azért, mert a sztorinak alig 20%-át teljesítettem, de eddig eléggé lineáris a történet. Nem igazán látom a tetteim következményeit. Persze az is lehet – ahogy a játék tempóját elnézem -, hogy még mindig annyira az elején vagyok, hogy egyszerűen csak nem szembesültem még ezekkel a következményekkel. A mellékküldetések ellenben egész jóra sikeredtek. Kalandjaim során megmentettem egy szerzetes öccsét, de aztán csak szidást kaptam, mert merészeltem szitává lőni az emberrabló pszichopatákat, de olyan is volt, hogy véletlenül fegyvert rántottam egy mentálisan instabil kórházszökevényre, aki ezek után nem akarta elhinni, hogy én amúgy az 1 méter 80 centis gépkarabélyommal csak beszélgetni szerettem volna.
Játékmenet szempontjából nagyon sok lehetőségünk van különböző szerepeket betölteni. Jelenleg egy visszafogottságra teljesen alkalmatlan, sörétest és gépágyút lóbáló, puskaport reggeliző és kézigránátot szaró félőrültet alakítok, aki után minden meló helyszíne úgy néz ki, mint Verdun és Sztálingrád szerelemgyereke. De kipróbáltam a spektrum másik végét is, egy lopakodó hackert, aki mesterlövész puskával és a technikai tudásával oldja meg a problémáit. Örömmel kijelenthetem, hogy mindkét játékstílus teljesen megállja a helyét – talán bizonyos esetekben túlságosan is.
A nehézséget mintha kicsit elszámolták volna; pillanatnyilag a második legnehezebb fokozaton játszom és ennél könnyebbre nem is nagyon ajánlom senkinek elkezdeni a játékot, hacsak nem teljesen kezdők. A gyógyszerek és a lőszer gyakorlatilag végtelen mennyiségben állnak rendelkezésre, ahogy pedig fejlődök, az ellenfelek egyre kisebb ellenállást tanúsítanak. El is gondolkodtam rajta, hogy átállítom a legmagasabb nehézségre.
És ha már a játékmenetnél tartunk, ejtsünk pár szót a fegyverekről és képességekről. A Cyberpunk nagyon sok opciót ajánl fel, hogy eltegyünk embereket láb alól. Implantátumok, fegyverek garmadája és ezek különböző változatai, különböző vírusok, amiket az ellenfél hálózatára tölthetünk fel, hogy legyengítsük. Amikor túl voltam a kísérletező fázison és végre megtaláltam azt a játékstílust, ami a legjobban tetszik, a Cyberpunk kimondottan kellemes játékélményt nyújtott. A fegyverek billegése és visszarúgása az elején kicsit kellemetlen érzést nyújt, de ahogy az adott fegyverhez tartozó képességünk fejlődik, ez kisimul, a lövöldözés kimondottan jó lesz. Persze nem annyira jó, mint echte FPS-ek – lásd: Destiny 2, Borderlands -, de tökéletesen megfelel arra, amire tervezték. A közelharc ellenben katasztrofális; mondjuk most hirtelen nem is jut eszembe olyan belsőnézetes játék, amiben kimondottan jó lett volna.
Összességében azért meg vagyok elégedve a Cyberpunk játékmenetével és sztorijával, a látványról már nem is beszélve. Ez azonban sok-sok lábjegyzettel és figyelmeztetéssel együtt jön.
[h]Szomorú szamuráj[/h]
A Cyberpunk egy szörnyen ambíciózus játék – és ezt most a szó legszorosabb értelmében értem. A CD Project Red mindent akart, és mindent tökéletesen. Sztori, látvány, karakterek, lövöldözés, vezetés, lopakodás, és még sorolhatnám az egymás hátán tobzódó rendszereket, amik ebben a játékban vannak. Ennek meg is lett az ára; szörnyű optimalizáció, összeomlások, hibák tömkelege, mindezt úgy, hogy háromszor eltolták a játékot.
Voltak a napokban olyan hírek, hogy a CDPR nehezen egyezteti össze a saját vágyait a befektetők és a játékosok elvárásaival. Olyat is olvastam, hogy a COVID-járvány csúnyán keresztbe tett a fejlesztésnek, és azt is suttogják, hogy befektetői nyomásra kellett december tizedikén minden áron kiadni a játékot. Ezt mind megértem, de a lényegen nem változtat: ez a játék nincs teljesen kész. Akármennyire is látom benne a lehetőséget, akármennyire is hiszem, hogy egyszer majd felhőtlenül fogok vele szórakozni, nem mondhatom azt, hogy ez a játék jelen állapotában elfogadható – és én még a szerencsésebbek között vagyok, aki egy viszonylag erős géppel ugorhatott neki és nem tapasztalt nagyon durva hibákat.
Ha valaki csak emiatt van itt, akkor itt a cikk lényege:
Érdemes-e megvenni a Cyberpunkot? Mostani állapotában biztosan nem. Ha natúr PS4 vagy Xbox One tulajdonos vagy, akkor megkérdőjelezhető, hogy valaha érdemes lesz-e, de még ha egy erős PC-vel rendelkezel, akkor is rizikós lehet – hallottam innen is rémtörténeteket. DE amennyiben valamikor váltasz egy erősebb hardverre, vagy egy újgenerációs konzolra, és vonzalmad van a nyílt világú RPG-k felé, akkor később mindenképpen érdemes beruházni rá.