A The Dark Pictures-antológia új része olyan nekem, mint az ország felének a Reszkessetek betörők filmek karácsonykor. Minden évben jön, és bár tudom, hogy sem érdekesebb, sem jobb nem lett tavaly óta, mégis valami megmagyarázhatatlan erő odarángat a képernyő elé. A sorozat színvonala legalábbis biztosan nem erősíti ezt a mágneses vonzást. Bár az Until Dawn halványodó emlékét valamelyest felfrissítette a The Quarry, a Supermassive Games utóbbi pár évét a Dark Pictures-részek határozták meg, amelyek rendre megfeneklettek a középszerűségben.
Szeretném állítani, hogy bíztam az évadzáróban, de három rész után nagyjából elkönyveltem, mire számíthatok a szériától, és tudtam, hogy a papírforma nem pont akkor fog borulni, amikor a slasher horrorok magasztos vizeire kormányozzuk a csónakunkat. Sajnos nem tévedtem, a menetrendszerű kis áramvonalasítások nem tudták elfedni a sokkal mélyebben gyökezerő problémákat. A The Devil in Me pedig az antológia gyengébb felében van, igaz, az általános színvonalból nem nagyon lóg ki.
[h]Hotel Mentál[/h]
A tutorialként szolgáló prológusban ezúttal is két halálra ítélt szereplővel ismerkedhetünk meg, akik ezúttal egy mézesheteket töltő ifjú pár. Az 1893-as chicagói világkiállításra érkeznek, és úgy döntenek, hogy a World Fair Hotelben szállnak meg, amelyet a hírhedt H. H. Holmes vezet. Rendelkezésre álló dokumentumfilmek nélkül a friss házasok nem is sejtik, hogy Amerika első sorozatgyilkosának karjaiba futnak. A kimenetel egy pillanatig sem kérdéses, de a rosszul animált, Bioshock Infinite NPC-kre hajazó, enyhén irritáló áldozatokat így is könnyű megsajnálni, amint a kalapos pszichopata levadássza őket. A bevezetés ezúttal nem is lett túlnyújtva, és a főbb játékelemeket is rutinosan érinti, így az első benyomások maximum a természetellenes párbeszédek miatt nem tökéletesek.
Ezt gyorsan feledteti velünk a pillanat, ahogy megismerjük a Lonnit Entertainment csapatát, akik bűnügyi dokumentumfilmeket gyártanak, miközben főállásban csórók. Remekül jön tehát egy titokzatos idegen, Grantham Du’met telefonhívása, aki az aktuálisan forgatott filmjükhöz kínál egy kihagyhatatlan forrást: H. H. Holmes gyilkos kastélyának pontos mását, amit a rokonaitól örökölt. Charlie és csapata egy pillanatra sem gyanakszik, kérdés nélkül elfogadja a meghívást a távoli szigetre, és akkor sem illetődnek meg igazán, amikor a házigazda a telefonjaikat is leadatja velük. Végül is mi baj történhetne egy titkolózó ismeretlen kastélyában, amelyet arra terveztek, hogy embereket ejtsenek benne fogságba és kínozzanak halálra? De ezért vagyunk egy slasherben, hogy az ilyen kérdéseket maximum a néző tegyen fel, így csakhamar egy maszkos óriás elől menekülhetünk az épület labirintusszerű és csapdákkal övezett folyosóin.
[h]Folyik, mint a vér[/h]
Ez hiába egy hű előrejelzése annak az agyhalálnak, ami a későbbiekben vár ránk, kezdjünk azokkal az elemekkel, amelyek jól sikerültek. Minden rész csiszolgatott valamennyit a játékmeneten, így nem meglepő, ha eddig itt a legkifinomultabb, de talán itt történt a legtöbb fejlesztés a szériában. Az irányítás már egészséges távolságban van a Man of Medan fix kameranézetes megoldásához képest, és már elmegy egy darabosabb TPS-játéknak. Azért arra még mindig nem találok magyarázatot, hogy miért bolondul meg a kamera falak közelében, de sebaj, a második évadra hátha elérjük az évtizedek óta létező sztenderdeket.
Cserébe ezúttal tudunk felmászni magaslatokra vagy átlendülni akadályok felett, kúszni és falak repedésein átcsusszanni, amely valamelyest színesebbé teszi a játékmenetet. A nyugdíjas parkour-elemek ráadásul egészen folyékonyan illeszkednek az összképbe, és az sem a saját hibájuk, hogy a játék időhúzó részein fordulnak leginkább elő. Ugyanez a helyzet a feladványokkal, amelyekben ládákat és szekrényeket tologathatunk a továbbhaladás érdekében: alapvetően örömteli, hogy ennyivel is interaktívabb a túlélés, csak a szellemi kihívást sikerült az Evil West hasonlóan nyakatekert fejtörői alá belőni.
[h]Már nem csak film[/h]
A The Devil in Me az előző résszel ellentétben hagyja magát játszani, és nem fojtja félórás átvezetőkbe a játékos érdeklődését, és ezért nem tudok elég hálás lenni. A felfedezős szekciók végre nem érződnek erőltetettnek vagy klausztrofóbiásnak, a megtalálható tárgyaknak és feljegyzéseknek több jelentősége van, és nem volt az az érzésem, hogy az anyósülésről nézem végig a történéseket. Ez még a gyilkos jelenlétében is igaz, ugyanis lehetőségünk lesz elbújni előle kijelölt pontokon – ez még messze van egy rendes lopakodástól, de így is jobb, mint a semmi. Ezúttal ráadásul lesz eszköztárunk is, amely karakterenként jelentősen eltérő, így mindenki kap egy-egy saját mechanikát. Charlie névjegykártyájával és tolvajkulcsával zárakat törhetünk, Mark kamerájával fotózhatunk, Jamie műszerével pedig az áramellátást állíthatjuk vissza. Ettől nem különböznek drasztikusan szereplőink szekciói, de az ilyen apróságok is sokat dobnak az összképen.
Ez a másik irányban is igaz, mert bár a zseblámpák nem foglalnak el központi szerepet a játékmenetben, mégis aktívan nehezíti a dolgunkat, hogy mennyire hasznavehetetlenül rosszak. Nem tudom, hány évszázados elemek lehetnek bennük, de ennél egy foszforeszkáló Hot Wheels-kocsi is erősebben világít beltéren. Ráadásul kifejezetten kényelmetlen szögben állnak a lámpák, és önmagában a kameramozgást sem követik, így pedig kifejezetten bosszantó volt a sötétben botorkálni. Nem a vaksötéttől lesz félelmetesebb egy játék, cserébe a hangulaton biztosan nem segít a frusztráció, amelyet ezek a percek okoznak.
Viszont a QTE-k végre révbe értek, és eljutottak arra a szintre, ahol több pozitív hozadékuk van, mint idegesítő mellékhatásuk. Messze nem olyan hirtelen ugranak fel, nincs akkora súlyuk, beállíthatjuk a nehézségüket, és azt is, hogy kérünk-e róluk előre figyelmeztetést. Ez a testreszabhatóság egy kiegyensúlyozott közepes nehézséggel együtt elérte, hogy csak elvétve legyenek bosszantóan elhelyezett QTE-k, közben pedig a ritmusjáték-szerű lélegzet-visszatartós részek továbbra is kellemesen izgalmasak. Az újdonságnak számító egyensúlyozás nem sok vizet zavar, de legalább nem is ront el semmit.
[h]Fél félelem sincs[/h]
Így pedig a kisebb-nagyobb kellemetlenségek ellenére egyértelműen ebben a részben a legkiforrottabb a játékmenet, nem kelti sem egy húszéves alkotás, sem egy elvétve interaktív film hatását. Kár, hogy a széria problémái ennél pár réteggel mélyebben húzódnak meg, amely szempontjából közömbös, hogy milyenek a fókuszon kívüli elemek. Amíg minden szereplőgárda felejthető, amíg a horror nincs a helyén, és amíg ostoba történeteket írnak hozzá, addig nem számít, mennyire gördülékeny az irányítás, mert úgyse azért veszi meg senki az antológia részeit, hogy komplex mechanikákkal ellátott túlélőhorrort játsszon.
A The Devil in Me sajnos pont a lényeges részeken menthetetlenül elhasal. A horror nemes egyszerűséggel nem működik. Hiába járunk be egy gyilkos csapdákkal teli hotelt a félhomály és a vaksötét közötti skálán mozogva, az atmoszféra valahogy nem áll össze. Ez akkor igazán feltűnő, amikor egy-egy rövid szegmensre mégis megcsillan valami hozzáértés és kreativitás, de ez csak fájdalmasabbá teszi a teljesen jelentéktelen jelenetek jelenlétét. Ilyenkor derül ki, mennyire nem sikerült kiaknázni sem a helyszínben, sem például az azt megtöltő hibrid robotokban rejlő lehetőségeket. A szálloda termei mentesek bármitől, ami igazán emlékezetessé tehetné őket, ráadásul a rengeteg csapóajtó és Fűrészből szökött játék között az egész túlzottan mesterségesnek tűnik.
[h]Egyszerre két helyen[/h]
A megfelelő hangulatot pedig ijesztésekkel próbálták ellensúlyozni, de kifejezetten rossz eredménnyel. Hiába van egy-két alkalom, ahol sikerült meglepni, a jumpscare-ek többsége olcsó és kiszámítható. Számtalanszor már kilométerekről üvölt, hogy mi következik, és egy idő után az a meglepő, ha egy függönyt elhúzva nem ugrik valami az arcunkba. Emiatt hamar kialakult bennem egy egészséges gyanakvás és cinizmus, ami nem kifejezetten segít, ha a beleélés a cél. Egyszerűen túl sok a klisé, hogy hosszú távon komolyan lehessen venni a The Devil in Me-t.
Ez hatványozottan igaz a cselekményre, különösen a gyilkos jelenlétében. Na nem csak a megkérdőjelezhető motivációk vagy a valószínűtlen túlélőképesség miatt, végül is ez egy slasher, hanem a csapnivaló rendezésnek köszönhetően. A kameraállásokból jó előre meg lehet jósolni, hogy megint be fog sétálni egy maszkos sziluett hirtelen intenzitású zene kíséretében, vagy hogy minden biztonságosnak hitt pillanatban ki fog derülni, hogy haha mégsem, mert valahogy itt a szörny. Aztán persze lesznek a slasher-hagyományokhoz hűen ostoba döntések, a fizika szabályait felülíró, hőseinket túlsétáló sorozatgyilkos, aki ráadásul vagy teleportál, vagy annyit hallgatta a Piramis örökbecsű slágerét, hogy az égiek megszánták plusz egy élettel. Rendszeresen olyan nevetséges jeleneteknek lehetünk tanúi, hogy az a 99 forintos DVD-sorozatban is bemutatott Kampós gyilkosnak is ciki lenne.
[h]Viszonylagos viszonyok[/h]
Aztán ott vannak a szereplők, akik megint tökéletesen jellegtelenre sikerültek. Becsületükre váljon, hogy nem igazán irritálóak, de pont annyira érdektelenek, hogy ne igazán tudjunk velük együtt végigizgulni a kalandjaikat. Pedig ezúttal jóval több játékidő és a hosszan építkező felvezetés lehetővé tette volna, hogy jobban megismerjük őket, de ezt nem sikerült kihasználni. 6-7 óra még mindig kevés ahhoz, hogy a szereplők kettesével menjenek el viszonylag lényegtelen dolgokról társalogni, vagy negyed órán keresztül vadásszunk cigit a félhomályos helyiségekben. A viszonyrendszer felépítése és alakítása közben ugyanúgy pár rövid jelenetben van összecsapva, és csak egy-két alkalommal éreztem azt, hogy a konfliktusok túlmutatnának valami felvizetett Mónika-showt idéző civódáson.
A szövegeik ezúttal nem olyan rosszak, viszont a válaszlehetőségeinknek továbbra sincs sok szerepe. Az, hogy két szereplő mennyire van jó viszonyban, elvileg változtat néhány apróságon a közvetlen reakción kívül, de utánanézés nélkül továbbra is nehéz megmondani, hogy pontosan mi a különbség, mert annyira azért nem számít. A nagyobb döntéseknek cserébe több súlya van, ami jó hír, kár, hogy ezeket a megváltoztathatatlan, végleges választásokat sokszor valódi támpont nélkül, esetleg a logikával szembeszállva kell meghozni. Tudom, kell az újrajátszhatóság, de fájdalmasan véletlenszerű a kimenetele ezeknek a helyzeteknek – és nem is az ezáltal fogant bosszúság miatt akarom újrakezdeni a játékokat, pláne, ha az átvezető videók valami oknál fogva nem átugorhatók.
A The Devil in Me egyik mentsége, hogy a háttérsztorija teljesen korrekt lett. Szépen felépül a kép a gyilkosról, a gyerekkori traumáitól kezdve a szörnyeteggé válásán át a legutóbbi áldozatok tragédiájáig, mindehhez pedig egy igényesen elkészített hangfelvétel-sorozat is társul. Az ebből eredő csavarok és megfejtések ugyan jó előre megsejthetőek, de legalább logikusak, és az egyik befejezés szépen játszik rá az egyik megfejthető motívumra. Azért a fináléban ismét elveszik az észszerűég, de ezen tényleg nem ebben a műfajban kell fennakadni. Aminek viszont örültem, hogy a kurátor valamivel több személyiséget kapott, még ha csak sejtetve is, és be lett lengetve, hogy valamivel több szerepe lesz, mint nyugodt és enyhén gúnyos segítőként.
[h]Társas magány[/h]
Az őt alakító Pip Torrensen túl ezúttal is az egész színészgárda jeleskedik, az alakításaikra nem lehet panasz, és végre sikerült őket élethűen megörökíteni. Az arcanimációk még mindig nem teljesen tökéletesek, és úgy általában a látványnak vannak gyengébb pillanatai, de összességében egy magas produkciós minőségű, tetszetős körítést kapunk a vérfürdőhöz. A hangzás is hibátlanul működik, és végre a zenének is vannak emlékezetesebb pillanatai a gramofonokból áradó hátborzongató dallamoknak köszönhetően.
És természetesen itt is helyet kaptak a többjátékos módok is. A Shared Storyban egyszerre két játékos ugrik neki a túlélésnek, vagy közös jelenetekben, vagy éppen párhuzamosan, akár az alapjátékban elérhetetlen pillanatokat átélve, míg a Movie Night továbbra is a „couch co-op”-ról szól. Itt az egyes karaktereket oszthatjuk szét egy baráti társasággal, és azon túl, hogy a játék szól, mikor kell átadni a kontrollert, kisebb összefoglalót is ad a teljesítményünkről. Ha hihetek a Steam-achievementek teljesítési százalékainak, a többség így áll neki a játéknak, pont emiatt fájdalmas, hogy ezt néhány súlyosabb bug hátráltatja. Nem biztos, hogy ez csak multiplayerben fordulhat elő, de néhányszor senkinek az inputját nem fogadta el a játék, és csak az újraindítás segített. Ennek, és más kisebb hibáknak egy még mindig elég behatárolt játékban nem illene előfordulnia.
Cím: The Dark Pictures Anthology: The Devil in Me
Kiadó: Bandai Namco
Fejlesztő: Supermassive Games
Megjelenés dátuma: 2022. november 18.
Műfaj: horror, kaland