Egyre nehezebb lelkesedni egy remaster bejelentésénél. A Sony mostanában sportot űz belőle, hogy generációnként egyszer újra kiadja a PlayStation zászlóshajóit, függetlenül attól, hogy mikor jelentek meg. Legközelebb a Horizon Zero Dawn felújított verziója jelenik meg halloween napján, és várhatóan messze nem hoz akkora grafikai ugrást, hogy minden kétséget eloszlasson. Látszólag ebbe a kategóriába eshetne a Dead Rising is, elvégre a Deluxe Remaster már a második feltupírozott kiadása lesz a Capcom legendás játékának. Ugyanakkor nem szabad elfelednünk, hogy az eredeti alkotás 2006-ban jelent meg, és az első remaster is nyolc éves. Így tér mindenképpen volt a fejlődésre, az öregedő játékmenet miatt is. A kérdés csak az, hogy ezt a teret sikerült-e betölteni, a választ pedig a Cenega Hungary-nak köszönhetően meg is tudom adni: alapvetően igen.
Képzelt riport egy amerikai zombiapokalipszisről
A történet csaknem teljesen érintetlen maradt az eredetihez képest. Frank West, a szenzációéhes szabadúszó riporter a coloradói Willamette városába érkezik, ahol furcsa események zajlanak. A települést lezárta a hadsereg, az utcán pedig mindenfelé természetellenesen mozgó, agresszív civilek csoszognak. Frank a helyi bevásárló-komplexum felé veszi az irányt, és nekilát a tudósításnak. Helikopter-fuvarjával azt beszéli meg, hogy majd három nap múlva vegye fel. Addig valahogy boldogulnia kell a plázában, amely minden kétséget kizáróan egy zombifertőzés középpontjában helyezkedik el.
Azonban amíg a város többi része elesett, a bevásárlóközpontban még van ellenállás. Túlélők egy csoportja még tartja magát az élőhalottak özönével szemben. Mielőtt Frank kifaggathatná őket, ide is betörnek a zombik, és a káosz elszabadul. Így Frank dolga lesz, hogy minél több túlélőt menekítsen az érintetlenül maradt biztonsági szobába, és közben kiderítse, mi áll a fertőzés hátterében. Még életben maradt társai ugyanis titkolóznak, a sokszor emberi ellenfelek pedig messze vannak a együttműködéstől. Aki nem aktívan vadászik Frankre és bajtársaira, az kisajátított magának egy üzletet, és ott űz genfi egyezményekbe ütköző tevékenységet.
Nincs új a három nap alatt
Na nem mintha olyan óriási titkok lapulnának meg a háttérben. Ha szigorúak vagyunk, a Dead Rising története a lehető legsablonosabb zombi-krónika, amit hátán hordott a föld. Balul elsült, államilag finanszírozott kísérletek, az ügy elsimítására kiküldött hadsereg, bioterroristák. Ezzel lényegében le is írtam a lényeget, ezen felül inkább cselekménye van a játéknak, mint valódi narratívája. A részletek valójában nem is fontosak, mert a Dead Rising minden gondolatát hangosbeszélőbe ordítja. A motivációk úgy a szánkba vannak rágva, hogy azt egy koala is azonnal megemésztené, a fordulatok kiszámíthatóak, a karakterekben nem sok nüansz van.
De valójában ez nem is elvárás. A Dead Rising sosem volt egy igazán, véresen komoly játék. Persze a nyitójelenet tragikus, és később is előfordulnak valóban szánni való sorsok, de az összkép inkább bizarr és morbidan vicces. És még 2024-ben is szórakoztató. Inkább bűnös élvezet, mint valóban fergeteges élmény, de határozottan megvan a bája. Viszont egy-két ponton úgy éreztem, hogy azért bele lehetett volna nyúlni az átvezetőkbe. Némelyikük feleslegesen hosszú, kiszámíthatóak, lassúak, így pedig néha időrablásnak érződtek. Egy remasternek persze nem feladata a történet megpiszkálása, így ezt semmiképpen nem rovom fel neki.
Kegyeleti kényelem
A lényeg úgyis a játékmenet lesz, különös figyelemmel a finomhangolásokra. Az irányításba ugyanis már belenyúltak a fejlesztők, és valamivel áramvonalasabbá tették azt. Az új kiosztás inkább kontrolleren lesz érzékelhető, de az mindenhol pozitívum, hogy már lehet mozgás közben is lőni. Persze akinek nem jön be az új rendszer, annak nem erőszak a disznótor. A klasszikus, megszokott séma is használható. Akárhogy is, a módosított változat egészen áramvonalas. Itt-ott még érződik rajta a kor, a zombik kerülgetésében még néha vannak megkérdőjelezhető pillanatok, de alapvetően kézre áll és intuitív.
A felhasználói felület is informatívabb. Az ormótlan nyilat egy modernebb iránytű váltotta, amely egyszerre három küldetést is kijelezhet. A térképen felvehetünk saját célpontot is, amit szintén jelöl az interfész. A UI stílusa ugyanakkor nem változott drasztikusan, így talán a veteránokat sem ábrándítja ki. Komoly előrelépés még, hogy a túlélők kísérgetése is sokkal gördülékenyebb. Azért továbbra sem sétagalopp a feladat (például volt, hogy beakadtak egy hullába), de már van bennük némi életösztön. Adhatunk nekik parancsokat, hogy várjanak valahol, vagy kövessenek, és hallgatnak is a szép szóra. Továbbra is adhatunk fegyvert a kezükbe, vagy ételt, hogy gyógyíthassák magukat, így a testőr-szerep már nem csúszik át egy bébiszitter munkakörébe.
Aztán az olyan funkciókról sem feledkezhetünk el, mint az automatikus mentés, amely minden új területre belépéskor aktiválódik. A fegyvereink strapabíróságát is nyomon követhetjük, így nem ér minket annyi kellemetlen meglepetés. Ha pedig az idő múlásával nem vagyunk kibékülve, és inkább azonnal rákanyarodnánk a főküldetésekre, akkor akár előre is tekerhetjük az órát a manuális mentési pontokon. A Deluxe Remaster tehát mindenképpen csiszoltabb, sőt, határozottan egyszerűbb is lett. Nem feltétlenül csak a jobban kézre álló mechanikák miatt, hanem az ellenfelek sem várják el annyira, hogy utána véres legyen a vizeletünk. De nagy szerencse, hogy nem estek át a zombiló másik oldalára sem, és a felújított változat sem triviális. Így pedig gondtalanul muzsikálhat a recept, ami a Dead Rising-ot igazán emlékezetessé teszi.
Repül az idő, repülnek a fejek
Mert egy felújításnak nem csak az a feladata, hogy fogyaszthatóbbá tegye az eredetit, de az is, hogy közben ne vesszen el annak esszenciája. Úgy érzem, a Capcom ilyen téren remek munkát végzett. Az egyik legjellegzetesebb elem, az időlimit teljes pompájában visszatér. Egyrészt, csak 72 óránk van a plázában, másrészt az egyes küldetések vagy csak egy adott ideig, vagy pont egy adott pillanatban elérhetőek. Ez azzal jár, hogy versenyt kell futnunk a ketyegő órával, és így is sok mindenről le fogunk maradni egy végigjátszás során. Szinte esélytelen minden túlélőt biztonságba kísérni, befejezeni a történetet, és még fel is fedezni, de ezért is érdemes többször is nekifutni a kalandnak. Másrészt olyan is bőven adódhat, hogy egy ideig semmi hivatalosat nem lehet csinálni. Erre most már rendelkezésre áll az óraátállítás, de ettől még nem feltétlenül érdemes végigrohanni a kampányon. Ezekben az üresjáratokban lehet a leginkább felfedezni, vagy csak minél kreatívabb zombiirtási módszereket kikísérletezni.
A játék tehát továbbra is a maximalisták rémálma, de ha el tudjuk engedni a tökéletességet, az időzítés egy remek feszültségkeltő eszköz. Néha szándékosan hagy időt a feltérképezésre, máskor pedig ad egy egészséges, nem túl frusztráló izgalmat az ügyek felgöngyölítéséhez. Ha valaki akarja, mikromenedzselheti a folyamatot, de ugyanígy működőképes taktika csak simán igyekezni, sőt, csak szabadon ökörködni is. Elvégre az újrajátszásokban mindenképpen segítségünkre lehet az “időutazás”, így ezt egy remek adaléknak tartom.
Plázavargás
Aztán abból sem kellett engedni, hogy szinte minden belátható méretű tárgy egyben fegyver is. Mi a közös a kartondobozban, az ékszerész bizsujaiban, a pláza padjaiban és az öles tölgyfahordókban? A fikuszokban, a prospektus-állványokban és a focilabdában? Az, hogy mindegyikkel ölhetünk zombikat, ha eléggé akarjuk. Ez egy rendkívüli szabadságérzetet ad, és egyfajta vérszomjas játszóházzá változtatja a bevásárlóközpontot. Aki akar, az persze lőfegyverekkel is tizedelheti az élőhalottakat, az étkeket pedig mindenkinek jobban megéri a saját, mint mások képébe hajítani. De ez utóbbit is megtehetjük, ha ez a szívünk vágya.
És ha már szóba került a pláza, mint játszóház, egy továbbra is parádésan megtervezett helyszínnel van dolgunk. A lehetőségek tárháza csaknem végtelen. Rengeteg rejtett fegyver vár felfedezésre, pszichopaták sora fogad változatos boss harcokkal és egyedi helyszínekkel, és a fejlődési lehetőségek is bőségesek. Gázolhatunk el zombikat ezrével a garázsban, nekieshetünk maszkos szektások tucatjainak, fényképezhetünk félelmetes vagy éppen drámai jeleneteket, vagy kimenthetünk minél több védtelen civilt. És persze ott vannak a könyvek, amelyeket magunkkal cipelve elfoglalt tárhelyért cserébe bitang erős bónuszokat kapunk. Igen, a három könyvvel megtámogatott mini-láncfűrész továbbra is egy működőképes taktika.
Az, hogy ez még mindig működik, sőt, amennyire láttam, minden tárgy ott van, ahol lennie kell, egy bölcs döntés. A pláza felépítése remek, így a felfedezés élménye adott az újaknak, és a veteránoknak sem kell feladnia a bevált módszereket. A tapasztalatszerzés egyik módjához azért adaptálódniuk kell: az “egzotikus” fotó-kategóriát egy humoros váltja. Lehet dobálózni azzal, hogy “szó szerint 1984”, meg hogy “tombol a woke”, de lássuk be: kortól és korszellemtől függetlenül vállalhatóbb lófejű zombikat fotózni, mint masszívan perverznek lenni.
Több, mint fess-őr
A Dead Rising tehát a Deluxe Remaster keretei között is egy remek szórakozás. Élőhalottak hatalmas hordáit bedarálni, versenyt futni az idővel, találni egy elrejtett géppisztolyt, vagy kifektetni egy csoport ránk vadászó őrültet pazar élmény. Az elejétől a végéig egy bűnös élvezet, ahogy fejlődve egyre nagyobb káoszt okozhatunk. Azért vannak benne még bosszantó, vagy idejétmúlt elemek. Carlito bombáit összeszedni még mindig bosszantóbb, mint amennyire valóban izgalmas, és a legvadabb kaszaboláson is átjut egy ölelésre éhes zombi. Lehet, hogy az eredeti legnagyobb rajongóinak pedig túl egyszerű, túl modern lett a végeredmény, és a nosztalgikus báj szenvedett csorbát. De tekintve, hogy mindenkit úgyis esélytelen elégedetté tenni, a Capcom remek munkát végzett.
A Deluxe Remaster hatása messze túlmutat egy grafikai tuningon. Sokan egyenesen remake-ként hivatkoznak rá, és azért valóban történtek komoly változtatások. Ezek azonban csak áramvonalasítottak, a játékmenet magját nem befolyásolták. Lehet, hogy a göcsörtök mellett némi elegáns él is elveszett a csiszolásban, de alapvetően ugyanazt kapjuk, mint 18 éve, csak mégis két fokkal korszerűbben. Látva, hogy a Capcom általában mit ért remake alatt, érthető, a Dead Rising új kiadása miért azt a címet kapta, amit.
Vérfoltos nívódíj
De mielőtt még levonnánk a konklúziót, nézzük meg, hogy látványban hogyan jelenik meg a remaster. A Dead Rising határozottan szebb, mint születésekor, és tízéves korához képest is. Viszont azért a 2024-es AAA-felhozatalban úgy tudna elvegyülni, mint egy láncfűrészekkel zsonglőrködő bohóc a zombi-hadseregben. Ez gyakran a felújítások sorsa: bár jóval szebbek, mint az eredetiek, nem tudják maguk mögött hagyni a régies stílust. És nem is kell nekik, bár ezúttal nehezen tudom megfogni, pontosan mi okozza a hatást. Ugyanis modellek jó része is cserélve lett, és az összhatás is kicsit más. Mégis, valami kis rusztikusság benne maradt, ami alapvetően nem is baj. Viszont így is befigyelnek elég alacsony felbontású textúrák, amire már kevésbé lehet jó kifogást találni.
A hangzás is változott, most már minden szinkronizálva van, igaz, új színészekkel. Ez sokaknak lehet nagy érvágás, de mivel engem nem fűztek komoly érzelmi kötelékek az eredeti gárda iránt, nem igazán zavart. A szinkron korrekt, semmi valóban megkapó teljesítményre nem érdemes számítani, de egy pillanatra sem gagyi. A bevásárlóközpont zenéit ezúttal menüből állíthatjuk be, vagy a DLC-ruhákhoz is szabhatjuk, a “fegyvereink” alatt szétloccsanó zombik hangja pedig pont olyan, amilyennek lennie kell. A stabil audiovizuális élményhez pedig egy vállalható technológiai háttér társul. Én komolyabb megdöccenéseket nem figyeltem meg, de mások sokan panaszkodtak egy-egy terület képfrissítésére, és egy kifagyással én is összefutottam. Viszont zavaró bugokkal, vagy kéretlen diavetítéssel nem kellett szembesülnöm, és ez ebben a korban már jónak számít.
A Dead Rising Deluxe Remaster egy több mint korrekt felújítása egy zseniálisan élvezetes játéknak. Talán egy kicsit vesztett az éléből, de legalább a rosszul öregedő elemek is elsimultak. Egy olyan kompromisszum jött létre, amely talán mindenkinek elfogadható. A veteránok számára ez alapjaiban továbbra is ugyanaz a játék, a régi stratégiákkal és helyszínekkel, az Overtime és Infinite módokkal. Az újaknak pedig egy remek belépési pont, áramvonalasabb, korszerűbb, mint valaha. Nem tökéletes, de tudja, meddig nyújtózkodhat, és így maximum az 50 eurós ára érződhet túlzásnak.
Köszönjük a Cenega Hungary Kft-nek a tesztpéldányt!