Időnként, két túlélőhorror vagy akciójáték között jól esik egy kis pihenés. Nem feltétlenül arról van szó, hogy elvonulok két hétre a bakonyi erdőkbe, egyszerűen igényem van egy-egy olyan játékra is, ahol nem akarnak fél percenként fejbe lőni, vagy rituális máglyát rakni a csontjaimból. Erre a célra pedig nincs is jobb választás, mint egy nyugodt, művészi kalandjáték, általában minimális játékmenettel. Ilyen, kifestőszerű élményt adott év elején a Season is, és erre tökerszik a Dordogne is. Más kérdés, hogy amíg a sajnálatos módon elbocsájtásokon átmenő Scavengers Studio ráérzett a szubzsáner lényegére, a francia megyéről elnevezett versenyzőnk fejlesztői már jóval kevésbé.
Nevek, arcok, helyek…
Mimi nagymamája meghalt, és egy titokzatos dobozt hagyott hátra unokájának. A fiatal nő nem emlékszik semmire tizenhárom éves kora előttről, így különös kíváncsisággal utazik vissza a kis dordogne-i házikóba. Apja kétségbeesetten próbálja tiltani a múlt feltárását, de Mimi ettől csak még makacsabban próbál visszaemlékezni gyermekkorára. Ahogy megérkezik a vadregényes völgyben fekvő kisvárosba, megrohanják a jó két évtizedes emlékek. Lassan felragyog előtte egy kisgyermekként átélt nyaralás a nagyszüleinél. Egy nyár, amely örökre megváltoztatott mindent, és áthidalhatatlan szakadékot okozott a családjukban.
A Dordogne két idősíkban játszódik egyszerre. Egyrészt, a felnőtt Mimit irányítva fedezhetjük fel az öreg viskó elhagyatott szobáit, tárgyak után kutatva, amely talán segíthet a múlt felidézésében. Másrészt, amikor sikerül a visszaemlékezés, a gyermekkori énjét vezethetjük át a gyönyörű, de végzetes vakáción. Mimi eleinte ki nem állhatta a vidéki életet, távol a város nyüzsgésétől és a barátaitól, de idővel a szívéhez nőtt, ahogy kicsit házsártos, de szerető nagymamája is. Az apa és nagyszülő konfliktusa azonban egy nyomasztó árnyékot vet a felhőtlen hetekre, és végig érezhető, hogy valami tragikus szakadás van készülőben.
Hosszú dordogne-i éjszakák
Ez a feszültség végig elkíséri a történetet és ad egy kis nyugtalanító ízt az egyébként idilli pillanatokhoz. Eleinte azért bőven lesz időnk, hogy a Dordogne bája hasson ránk, Miminek pedig arra, hogy felfedezze a vidéket. Megfordul a környző erdőkben, kajakozik a folyón, tolvajt kerget a helyi piacon (igaz, nem acélbetéstes bakancsban), és új barátokat szerez magának. Aztán vissza-visszatér a keserű szájíz, ahogy ezen a csodás kalandon lassan átszűrődik egy menthetetlen szülő-gyerek kapcsolat keserűsége. Mindez ráadásul van olyan titokzatos, hogy mi is a végére akarjunk járni a családi szennyesnek.
Más kérdés, hogy azért olyan temérdek megfejtés nem lesz. Ha figyelmesen elolvassuk a nem éppen elsuvasztott leveleket, akkor az egyik nagy kérdőjel azelőtt kiegyenesedik, hogy egyáltalán tudnánk a problémáról. A többi talány pedig szintén kissebb űrt hagy maga után. Bár a Firewatch-nál is kitartottam amellett, hogy nem muszáj lecsapni az érzelmi hatásvadászat magas labdáit, itt maradt bennem némi hiányérzet. Maga a lezárás szép és nincs különösebb okom panaszra, mégis hiányzott valami, amitől jobban bele tudok helyezkedni a helyzetbe, vagy amitől jobban meg tudom érteni a jellemrajzokat.
Mert így csak Mimi és a nagymama kapnak a papírmasénál kidolgozottabb karaktert, és náluk is rengeteg kisebb jel van, amely alapján sokkal összetettebb személyiségek, mint amennyinek tanúi vagyunk. Aztán olyan apróságok is feltűnnek, hogy Mimi a koránál jóval fiatalabbnak tűnik viselkedése alapján, vagy hogy a kronológiai sorrendet sem merném egy egyszerű “számegyenesre” vetíteni. Vannak azért erős húzások is, mint a nagypapa bemutatása magnókazettákon át, de összességében a Dordogne többet ígér, mint amennyit adni tud a cselekményével.
Színezd újra
Azért azt nem lehet elvenni a játéktól, hogy fantasztikusan néz ki. Az egész egy megelevenedő akvarell-festvény, amely azonnal rabul ejt. A vízfestés természtes elnagyoltsága többnyire jól áll a Dordogne-nak, és a hozzá tartozó színvilág is megkapó. Nehéz betelni a színpompás francia tájakkal, a folyó víztükrével, a magasba szálló léggömbökkel, vagy az árnyas erdőségekkel. Az egyes figurák is szerethetőek, legyen szó a fekete macskáról, vagy a piaci árusokról.
Ők egyébként más technikával jelennek meg, hogy némiképp elüssenek a háttéről, és ilyen sorsra jutottak a fontosabb tárgyak is. Ez egy remek döntés, mert így sem zavaró a kontraszt, de a használhatóságon sokat segít. Aztán az is fantasztikus, ahogy a több rétegben felkent vízfesték milyen természetesen képez térhatást. A díszletek úgy másznak ki a képernyőről, hogy közben a festményszerűség mit sem sérül, ami elismerésre méltó. Persze van egy-két szituáció, ahol túl közelről nézzük a pacákat, és már az esztétika rovására megy az elnagyoltság, de szerencsére nem ez a jellemző.
Mindehhez egy megnyugtató, lágy zene társul, amely ugyan nem tör a hosszútávú memóriánk meghódításának babérjaira, kellemesen festi alá a bájos jeleneteket. Az a néhány hangszer pont elég arra, hogy egy kis frissességet vigyen a statikus díszletekbe. A kialakuló hangulat pedig kilóra eladja a játék 3-4 óráját, és egyszerűen képtelenség haragudni rá. A hangzás maradéka is tökéletesen rendben van, a szinkron például a kis stáb és a szövegkönyv részleges lefedése ellenére is minőségi.
Szezonális vagy évelő?
A Dordogne tehát egy kedves, aranyos, szívderítő játék, amelyre jó ránézni – kár, hogy játszani már nem ekkora élmény. A játék nagyrészt követi a már említett Season – A letter to the future receptjét. Egy receptet, amely – legalábbis a végigjátszás pillanatában – nem tűnt túlzottan nagy megfejtésnek. Miről is van szó? Az egyszerű kalandjátékos interakciókon és a felfedezésen kívül egy naplót vezetünk, amelyben a fényképeinket, hangfelvételeinket és emlékeinket vezethetjük, az oldalakat pedig később ki is dekorálhatjuk. Minél jobban feltérképezzük a környezetünket, annál nagyobb lesz a választék, és annál időtállóbbak lesznek az emlékek is.
Ezután nem kellene más, mint szabad kezet adni a játékosnak, hogy csináljon, amit csak akar. Garázdálkodjon megkötések nélkül a mikrofon, a lencse vagy a töltőtoll mögül. Ha úgy látja jónak, tegyen életmű-albumot két oldalra, de az is férjen bele, ha Coelho-pozitív idézetet akar 120-as betűméretben. Legyen olyan élmény a kis könyv töltögetése, mint amilyen egy valódi, nyomdaszagú darab lehetne. Nos, ezt az elemi szabadságot, akár technikai megkötések, akár a kisebb ambíciók miatt, hiába keressük a Dordogne-ban.
“Az életre vezető ajtó szűk, az ösvény keskeny”
Kezdetnek a bejárható területek eltörpülnek még egy átlagos point & click kalandjáték méreteihez képest is. A legtöbbször csak a házban és környékén fordulhatunk meg, a többi helyszín vagy egyszeri látványosság, vagy csak időnként le van zárva előttünk. Ez egyszerűen kevés ahhoz, hogy valódi felfedezésről beszélhessünk, és ezek bebarangolása is korlátokba ütközik. Sokszor nem egyértelmű, pontosan melyik fél centis csíkban bandukolhatunk, a matricák gyűjtése kimerül annyiban, hogy elbaktatunk egy kissé illúzióromboló sárga pöttyig.
Annyit meg kell hagyni, hogy ezekből a lehetőségekből szinte mindent kihoztak a fejlesztők. Ha visszatérünk egy korábban már átkutatott szobába, találhatunk új gyűtjhető apróságokat, és Mimi is friss monológokkal ajándékoz meg minket. Például kifejezetten érdekes volt a házhoz és annak berendezéséhez való viszonyát végigkövetni a nyaralás előrehaladtával, szóval már csak a történet miatt sem rossz ötlet visszaballagni régi helyiségekbe.
Lencsefőzelék
A fényképezésnél viszont végképp be leszünk határolva. A kamerát csak kijelölt pontokon kaphatjuk elő, és ott is csak a körbefordulás marad az eszköztárunkban egy teljesen statikus festmény előtt. Nem lehet zoomolni, fókuszálni, nincsenek filterek vagy változatos exponálás. A fotózás mechanikailag is kimerül egyetlen kattintásban, így ennek az összetettsége sem menti meg. Egyszerűen soknak érződik a kijelölt 10 fotó fejezetenként, meg nem is igazán kötik az orrunkra, hogy ez hány helyszín között oszlik meg. Igaz, ez inkább tűnik ajánlásnak, mert büntetlenül túlléphetjük ezt a számot.
A hangfelvételek is hasonlóan be vannak korlátozva. Ez valamennyire érthetőbb, ha jelentést is akarunk tulajdonítani a felvett zajoknak, de egy kicsit sikerült túlzásba esni. Nem kontrollálhatjuk a felvételek hosszát, és az egész mechanika csak a negyedik fejezetben érkezik meg. Az egész játékból hiányzik a kreativitás szabadsága. Egy kötött tárlatvezetésen veszünk részt, ahol a kezünkre csapnak, ha vakuzunk. Maradt hát a három-négy fotó pár valóban esztétikus részlettől, és már szedtem is a sátorfámat.
Sunhorse
Mert legyünk őszinték, nincs is sok értelme a dokumnetációnak, ha ezt nem tudjuk értelmesen a naplónkba rögzíteni. Egy oldalra beteheünk egy fényképet, egy matricát, egy hangfelvételt, és egy verset. Ennyi, egy oldalon maxiumum négy dolog lehet. Emiatt borzasztó üresnek érződik az egész, hiába lehet több oldalt is nyitni, egyszerűen képtelenség valóban olyan lapokat gyártani, amit szívesen néz vissza az ember. Különösen, hogy az első pár fejezetet még fényképezőgép vagy mikrofon nélkül kell átvészelni, és utólag sem “pótolhatjuk” ezeket.
A költészet legalább jópofa. Sétáink alatt nem csak matricákat és kazettákat, de szavakat is gyűjthetünk,a melyekből három-három verssor születik. Ezekből mazsolázva rakhatunk össze egy háromsoros kis költeményt, amely kellemes móka volt. Ilyen méretek mellett az ember nem stresszel rímképleteken és strófaszerkezeteken, csak papírra vet pár, nem túl magvas gondolatot, amely valahol összeillk. Ha a “szótagszám kijön véletlen”, akkor még haiku is lehet a végeredmény.
Más kérdés, hogy utána ezt csak elég masszív formában körmölhetjük bele a naplóba. Sem a szövegeket, sem a többi gyűjthető elemet nem méretezhetjük át, csupán forgathatjuk és lehelyezhetjük őket. Ezt még macerásabbá teszi, hogy körülményesen tudjuk csak szerkeszteni az oldalainkat, ha már véglegesítettünk egyet, és mégse tetszik, jobban járunk, ha inkább újrakezdjük az egészet. Így nem sok motivációm volt kreatívkodni, vagy elveszni a szerkesztgetésben. Ezzel pedig lényegében a Dordogne egyik potenciális ütőkártyája veszik el.
Készségfejlesztő gyakorlatok
A játékmenetet ezen, és a meglehetősen primitív kalandjátékos gyűjtögetésen túl néhány minijáték teszi ki. A változatosságra nem lehet panaszunk, kell kajakot foltozni, müzlit és teát készíteni, virágokat ültetni, és a már említett evezés és piacozás is új perspektívát ad a mindennapokba. Az már más kérdés, hogy ezek szellemileg nagyjából annyira megerőltetőek, mint a flash-alapú puzzle játékok, amik akkor kerültek elő az általános iskolás infóórákon, amikor már mindenkinek elege volt a Tanki Online-ból. Bár lehet nem is baj, mert itt a mélység és térbeliség megjelenítése nem olyan gördülékeny, mint egyébként. Az mindenesetre tagadhatatlan, hogy a Dordogne gyakorlatilag semennyi kihívást nem tartalmaz.
Aztán, bár ezek a mechanikák nem is indokolnak sokkal többet, a játék kifejezetten rövidnek érződik. Sokan egyetértenének azzal, hogy nem a hossz a lényeg, hanem a nyújtott élmény, de ahogy máshol, ez itt is egy kicsit kifogás-szagú. Nem azzal van a baj, hogy addig nyújtózkodtak, amíg a takarójuk ért, hanem az, hogy eleve egy kisebb portörlő rongyba akarták bebugyolálni magukat. A Dordogne szinte kiált egy kicsit mélyebb, komplexebb játékmenetért, egy kis többletidőért, amíg el lehetne merülni a hangulatban, és jobban ki lehetne fejteni a történetet.
Ebben a formában ugyanis a Dordogne csak egy közepes játék. Nem rossz élmény, sőt, szinte végig egy kellemes, hangulatos kaland. Van olyan szerethető, bájos, hogy nem zavart közben a sekélyesség. Csak így, hogy tudom, hogy mindezt lehetne sokkal jobban is csinálni, marad egy kellemetlen utóíze. A kritikám negativitása tehát nem annyira a meglévő minőséget, mint inkább a kiaknázatlan potenciált mutatja. A Dordogne-t jelenlegi formájában csak azoknak tudom ajánlani, akik vagy már unalomig ismételték az összes alternatívát, vagy egyáltalán nem találkoztak velük. Mindenki mást óvatosságra intenék, igaz, Game Pass-tulajdonosoknak nem kell féltenie azt a pár órát, amit a Dordogne elvesz a délutánjukból.
Cím: Dordogne
Kiadó: UN JE NE SAIS QUOI, UMANIMATION
Fejlesztő: Focus Entertainment
Megjelenés dátuma: 2023. június 13.
Műfaj: kalandjáték