A Downton Abbey egyike azoknak a sorozatoknak, amelyeknek van egy stabil célközönsége, de azon kívülre ritkán terjeszkedik. Ez egy igazi komfortélmény azoknak, akik kedvelik a kosztümös drámákat, az angol kultúrát és a szép kastélyokat. Ebben a kategóriában nem sok valódi kihívója akad, nem csoda, ha be is vonzott egy tekintélyes méretű közönséget. Az ő kedvükért a hatodik évad után három mozifilmet is forgattak a Crawley-család kalandjairól. Igaz, ezen filmek esetében a kaland talán kicsit erős szó. A 2019-es Downton Abbey még mélyebbre süppedt a komfortzónába, és fajsúlyos konfliktusok nélkül tért vissza az ódon kastélyba. A 2022-es Downton Abbey: Egy új korszakot ugyan meglegyintette az elmúlás szele, egy szálat leszámítva nem próbálta meg komolyabban felkavarni a rajongók lelki világát.
Mindkét mozifilm élvezhető és aranyos volt, de az igazat megvallva nem sok minden történt bennük. Voltak nagy bálok, pompás jelmezek, csipkelődő beszélgetések, és sziruposságba hajló összeborulások. Mindkettő kockázatkerülő és szentimentális élmény volt, amire közben nem lehetett igazán haragudni. Hiszen a karakterek szerethetőek maradtak, és a Downton Abbey-ben mindig is volt egy jó adag méltóság és igényesség. A harmadik részre, A nagy fináléra két kérdésem maradt. Egyrészt, mernek-e ezúttal rizikókat hozni, felkavarni az állóvizet, vagy legalább a sorozat csavarjainak súlyát megidézni. Másrészt, hogy egyáltalán szükség van-e rá, hogy pont a Downton Abbey lezárását fosszuk meg attól a csalogató pátosztól, amiről mindig is híres volt.
Majd elválik
A válasz pedig mindkét kérdésre az, hogy egy kicsit. A tét ugyanis most egy leheletnyivel nagyobb, és erre szükség is van, elvégre mégsem lehet úgy elbúcsúzni egy hosszú szériától, hogy minden status quo bolygatás nélkül marad. Az elsődleges konfliktust most az jelenti, hogy a Crawley család legidősebb lánya, a birtok igazgatását szép lassan átvevő Mary (Michelle Dockery) válik a férjétől. Ez pedig abban az időben komoly stigmákkal járt, elég ha arra emlékezünk, hogy egy angol király is lemondott emiatt a trónról.
Tehát Maryt kinézik az előkelő körökből, és szomszédai szemében is egy kitasztított lesz, akivel senki sem szeretne közösséget vállalni. Ez érthetően megrázza őt és a családját is, és ezt csak súlyosbítja Mary nagybátyjának, Haroldnak (Paul Giamatti) az érkezése. Az amerikai rokon szinte teljesen tönkrement a gazdasági válság alatt, és azért érkezik, hogy engedélyt kérjen az örökség többi részének befektetésére. Ez utóbbihoz pedig egy különös üzletember, Gus Sambrook (Alessandro Nivollo) is vele tart, aki igyekszik a saját gesztenyéjét is sütögetni.
Vagyis most a család jó híre és anyagi háttere is veszélyben forog, és eleinte ennek még érződik is a súlya. A nagy finálé első fele kifejezetten drámainak mondható, ahogyan egy maradi és álszent erkölcsi szabály teljesen ellehetetlenít valakit. A hangvétel ennek megfelelően komor, a helyzet több szemszögből, érzékletesen lett bemutatva. Ugyanakkor a lelkek mélyére sosem merülünk le igazán. Persze nem az angol arisztokraták a legkifejezőbbek a Föld összes társadalmi csoportja közül, és nem is feltétlenül teátrális összeomlásokat vártam volna, de úgy éreztem, hogy A nagy finálé sosem akar igazán szíven döfni. Hiába a több mint tisztességes bemutatás és a hiteles reakciók a szereplők részéről, úgy tűnik, nem egy Downton Abbey-filmben van a helye az igazán maradandó tragédiáknak.
Már csak azért sem, mert ezúttal is huszonhárom regimentnyi mellékszereplő vár arra, hogy kapjon néhány szellemes vagy megindító pillanatot a forgatókönyvtől. Ebből több minden is következik. Egyrészt a figyelem nagyon megoszlik az egyes szálak között, és csapong a figyelem. Másrészt ismét nem jut túl sok fókusz a legtöbb mellékszereplőnek – itt még annyira csoportokban sem lehet őket kezelni, mint az előző részekben. Ráadásul a legtöbb szál nem is igazán érdekfeszítő vagy eseménydús.
Az elengedés művészete
Olyan lebilincselő történetekre kell számítani, mint a helyi állatbemutató megszervezése, ahol egy öreg, begyöpösödött bürokratán kellene átvinni néhány reformot. Vagy a fél tucat öreg pár életét is követhetjük, ahogyan a mindennapjaikat élik. Nem mondom, aranyosak, de egy idő után soknak érződött a jellemfejlődésüket egyébként sehova nem vivő évődés és zsörtölődés. Az már egy fokkal érdekesebb szál, ahogyan ezek az idősebb karakterek nehezen engedik el a múltat és a saját felelősségüket. Élen Robert Crawleyval (High Bonneville), aki nem tudja egykönnyen átadni a stafétát a lányának. De hasonló cipőben jár az öreg Carson (Jim Carter) is, aki a komornyik-feladatkörbe csimpaszkodik. Ezzel szemben a szakácsnő (Lesley Nicol) már sokkal türelmesebben áll az utódjához, és ezt persze szépen lassan a többiek is „eltanulják”.
Szóval van szál, ami egészen szépen kifejtésre került, és egy kellemesen fogyasztható tanulsággal zárult, de sajnos nem minden narratív réteg járt ilyen szerencsésen. A fő konfliktusforrásokat az eddigi mozifilmek is egy kicsit könnyelműen kezelték, és ez most is megfigyelhető. A nagy finálé nem kivétel abban, hogy a legnagyobb veszély már a film bő felénél feloldásra kerül. A gyanús figuráról kiderül, hogy tényleg rosszban sántikál, majd azzal a lendülettel félre is állítják. Ez utóbbi ugyan kielégítő pillanat volt, de nagyon könnyen megtörtént. Nem alakult ki igazi feszültség, elmaradnak a tényleges mélypontok, és elvétve kerülünk ki a komfortzónából. Képzeljük el, hogy mondjuk a Tartuffe-nek már a közepén megérkezik a királyi követ, és leleplezi a címszereplőt. Nos, nem lenne legszerencsésebb.
Így a film végére ismét ott tartunk, hogy elegánsan öltözött emberek báloznak és beszélgetnek egymással, minden komolyabb tét nélkül, de legalább egy rakás nosztalgiával nyakon öntve. De valahogy ez illik is a Downton Abbey lezárásához. Van benne elengedés és a jövőbe tekintés, de helyet kap a múltra emlékezés is. Ez ráadásul abszolút megkapóan történik, az őrségváltással együtt a tiszteletteljes főhajtás is megvan. Ez egy szentimentális, de méltóságteljes és hatásos búcsú, még pont ízléses mennyiségű visszaemlékezéssel. Az pedig gyönyrű gesztus volt, hogy a végén megemlékeztek Maggie Smithről is.
NosztalGiamatti
A megboldogult, fantasztikus színésznő viszont fájóan hiányzik a filmből. Az ő karakterének fanyar humora volt az egyik legerősebb húzóreje a párbeszédeknek. Ezt valamelyest igyekeztek pótolni más szereplőkön keresztül, és vannak is szellemes sorok, de azért ez nem ugyanaz. Viszont így is egészen vicces lett A nagy finálé, több helyen is egészen okos és magyon brit a humor. Az pedig külön szimpatikus volt, hogy mennyire önreflexív a film sznobizmusa. Ugyan lubickol a kimért urak közegében, de közben megvillantja az abszurditását is a helyzeteknek.
A látvány a Downton Abbeytől megszokottnak megfelelően remek. Az első jelentekben bemutatott, 30-as évekbeli londoni utcaképek zseniálisak minden neonfényes cégérrel és régi autóval. De ugyanilyen megkapóak a nemesi kastélyok és kúriák is, a díszletek most is lenyűgözőek, csakúgy mint a jelmezek. Mindezt pedig viszonylag konzervatívan, de igényesen fényképezték, csupán néhány zavarba ejtően színes és rikító snittel találkoztam. A vágás is többnyire korrekt, de van egy-két jelenet, amelyik furcsa érzetet kelt. Például egy-két vágóképre elsőre azt hinné az ember, hogy egy visszaemlékezést vezet fel, amikor csak a környezet bemutatását szolgálja. Igaz, a korábbi filmekben is voltak pontok, ahol lazán kezelték a kontinuitást.
A színészi játék viszont kifogástalan. Persze az segít, hogy olyan művészekről beszélünk, akik már hosszú évek óta bújnak bele ugyanannak a karakternek a bőrébe, így nem csoda, ha már kellőképpen beérett a játékuk. De meggyőzőek és szórakoztatóak a bejáratott szerepben, és ez a lényeg. Michelle Dockery viszi a prímet Maryként, tőle van szükség a legrétegeltebb alakításra. Paul Giamatti felbukkanása is egy remek hír, bár most nem volt szükség tőle olyan teljesítményre, mint a Téli szünetben. A Noël Coward-ot alakító Arty Froushan pedig szintén remekel, és mellesleg megtévesztésig hasonlít a fiatal Robert de Nirora a Keresztapa 2-ből.
Verdikt
A Downton Abbey: A nagy finálé egy lassan hömpölygő, sok karaktert terelgető, de nem túlzottan izgalmas vagy bátor film. A konfliktusok alapjai most egészen erősek, van egy megfelelő tét (most nem az a fő nehézség, hogy vendégül kell látni a királyi párt), de ezt nem siekrült kellően elmélyíteni. A feszültség ezúttal is távol marad, a komfortzónából nem lépünk ki. Cserébe a mellékszereplők nem mindegyike kap elegendő időt a vásznon, és kicsit háttérbe szorulnak. De így sem lehet igazán haragudni erre az alkotásra. Ez tagadhatatlanul egy Downton Abbey-film, ennek minden előnyével és hátrányával. És meg kell hagyni, hogy korrekten lezárja és méltóképpen elbúcsúztatja a Crawley családot és kastélyát.