Ahogy közeledünk az Oscar-gálához, úgy jelennek meg a tavalyi év kiváló, de kevésbé populáris filmjei itthon is. Év elején befutott az Előző életek, nemrég az Érdekvédelmi terület, a jövő héten pedig a Téli szünet is tiszteletét teszi. Az öt akadémiai díjra jelölt Alexander Payne-rendezés tipikusan az a film, amelyről ha nem tudom, hogy a közvélekedés leborult előtte, talán sohasem nézem meg. Éppen ezért amennyire örülnék neki, ha a hasonló “művészfilmek” hamarabb eljutnának hazánkba, annyira meg is értem, hogy miért kell ennyit várni rájuk. Pedig kapitális hiba lett volna kihagyni a Téli szünetet, hiszen ritkán lehet belefutni egy ennyire szívmelengető alkotásba.
“Ha megnyitod a szíved, tudom, hogy rád talál…”
Paul Hunham professzor (Paul Giamatti) egy amerikai bentlakásos iskolában tanít ókori történelmet. Hunham egy szívtelen, magának való, goromba figura, akit az összes diákja utál. Miután az igazgatóval is összerúgja a port, ő kapja meg a feladatot, hogy felügyeljen azokra a diákokra, akik a téli szünetre nem tudnak hazamenni. A kis csapat gyereken és Hunhamen kívül csak a szakácsnő, Mary (Da’Vine Joy Randolph) marad az intézményben. Az egyik gazdag srác végül ráveszi a szüleit, hogy mégis eljöjjenek érte, és magával viszi az ottragadtakat síelni. Mindenkit, kivéve Tully-t (Dominic Sessa), akinek a szülei nem veszik fel a telefont, hogy engedélyt adhassanak.
Tully, aki Saint Kitts szigetére készült az ünnepekre, különösen nagy csapásként éli meg, hogy ottragad ellenszenves tanárával az iskolában. Ahol csak tud, lázad, és bajba kerül. Azonban ahogy egyre több kellemetlen helyzetben és közös programon találják magukat, mindketten elkezdenek megnyílni. A nehéz személyiségek mögül előkerülnek a mély érzésű emberek, így Hunham, Tully és a fiát gyászoló Mary szép lassan egy különös barátságot kötnek. Időközben fény derül arra is, mi okozta a sebeket, amelyek miatt sohasem tudtak beilleszkedni a környezetükbe.
“…A titkos édes érzés, mi köztünk körbejár”
A Téli szünet nem éppen indul padlógázzal. Kényelmesen, kimérten kezdi bemutatni a bentlakásos iskolát, a diákokat, a tanárokat. Nem siet sehova, csak hagyja természetesen kibontkozni az expozíciót. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az alapozás organikusan és erőltetés nélkül történik, másrészt viszont az első fél óra nem éppen izgalmas. Ha valaki azt várja, hogy az első pillanattól kezdve oda lesz szögezve a székébe, és azonnal folyhatnak a könnyei, az csalódni fog. Úgy gondolom, hogy jobb így, hiszen a Téli szünet egyik legnagyobb erénye a hitelesség, de érdemes felkészülni rá, hogy ez a film lassan építkezik.
Azonban ahogy apránként megismerjük a szereplőinket, úgy tudunk hozzájuk mi is egyre jobban kapcsolódni. Ez Mary esetében történik a leggyorsabban, aki azért tölti az iskolában a szünetet, mert oda kötik az utolsó emlékei a vietnámi háborúban elesett fiával. Bár ilyen szempontból az ő tragédiája a legdirektebb, Mary története és karaktere is rengeteg mélységet rejt magában. Tully esetében is hamar elkezd átszűrődni a lélek az álarcon, és nála nem is kérdés, hogy sok drámai részletet fogunk megismerni a hátteréről. A legkeményebb dió egyértelműen Hunham, akiről rengeteg réteg páncélnak kell leolvadnia, mire egy emberre emlékeztető figurát kapunk, de természetesen erre is sor kerül.
A “természetesen” nem csak arra vonatkozik, hogy egy hasonló filmben kihagyott üres kapus ziccer lenne, ha nem mutatná meg mélységében minden szereplőjét. Arra is érthető, hogy ez a folyamat végig hihetően, valós emberi interakciók közben történik. A három protagonista dinamikája hibátlan, a veszekedéseik, gesztusaik, majd szívszorító beszélgetéseik mindannyiuknak felemelő karakterfejlődést hoznak. A fókuszban elsősorban Tully és Hunham kapcsolata lesz, itt járjuk be a legszebb ívet, de Mary szerepe sem elhanyagolható. Ő bár kevesebb időt kapott a vásznon, gyakran ő tartja össze a valószínűtlen triót, és neki is bőven lesz alkalma épülni a film során.
“Mert egyszerű a képlet, csak megfejtésre vár”
Ami ebből kibontakozik, az egy megható, magával ragadó filmélmény. A főszereplőkkel együtt járjuk be az érzelmi hullámvasutat, amely egy emelkedett, gyönyörű befejezésbe torkollik. Kifejezetten szívmelengető, megtisztító érzés, amit a Téli szünet hagy maga után. Olyan erős lelke van, olyan pozitív és mégsem naiv szemlélete, és közben olyan emberi, amivel nagyon ritkán találkozni. Ebben a filmben egy kézfogásban több érzelem és jelentés van, mint tucatnyi más alkotás összes ölelésében és csókjában. Rám nagyon komoly hatással volt a film, amely után szinte kötelességemnek éreztem, hogy a moziból kifele menet egy fokkal előzékenyebb és kedvesebb legyek másokkal. Mert a Téli szünet üzenete ennyire prózai: ha emberszámba veszed a másikat, azzal csodákat tehetsz.
Sok film és sorozat viszonylag leplezetlen érzelmi manipulációval éri el, hogy megérintse, megríkassa a nézőjét. Elszürkített visszaemlékezések, alatta drámai zongoradallamok. Jelenetek, amelyek éppen, hogy csak nem írják ki, hogy “na, most kell szipogni”. Nos, a Téli szünet ilyenekkel szinte egyáltalán nem él. Sőt, a legmegkapóbb pillanatok sokszor a részletekben rejlenek, vagy legalábbis nincsenek kihangsúlyozva. Például Hunhamről egy idő után kiderül, mi alakította ki a hozáállását a diákok felé, de senki nem fog ott állni mellettünk, hogy belénk sulykolja a megfejtést. Nem is lesz elrejtve, de minden természetesen jelenik meg. A cselekmény és a párbeszédek végig hitelesek, és ez sokat segít abban, hogy mindennél jobban el tudjunk merülni a Téli szünet kiemelkedő pillanataiban.
A giccset ugyan sikerült csaknem teljesen elkerülni, azért mutatóba van néhány zenés montázs, amely vékony jégen jár. A film pilótái szerencsére mindig felrántják a “gép” orrát, mielőtt elérné a sziruposság örvényeit, de a makulátlan stílus egy kicsit sérül. Ebbe belekütni nem feltétlenül elegáns, hiszen sok rendező örülne neki, ha a legjobb jelenete ilyen lenne, de úgy érzem, a Téli szünetnél indoklásra szorul, hogy végül miért nem 10 pontot biggyesztek a kritikára.
Jöjjön el hozzátok az Oscar bácsi!
A színészeken mindenesetre nem múlik a dolog, nem véletlenül kaptak ketten is Oscar-jelölést. Da’Vine Joy Randolph kis rezdülésekkel is a film lelke tud lenni, kollégáinál kevesebb idő alatt és kevesebb mimikával is képes átadni komplex karakterét. Paul Giamatti egy sokkal teátrálisabb figurát játszik, de mégis minden pillanatban őszintének tűnik, és a fináléban tud igazán brillírozni, amikorra a karaktere elkezd meggnyílni. Dominic Sessa ugyan nem lett jelölve az aranyszoborra, de az ő teljesítményére sem lehet panasz, remekül hozza az impulzív, de legbelül jóindulatú tinédzser szerepét. És bár a többi szereplő nem kap annyi időt kibontakozni, nagy általánosságban sem volt panaszom a színészi játékra.
Az alakítások érdemét tovább növeli, hogy a Téli szünet legalább annyira vígjáték, mint dráma. Rengeteg a valóban vicces, de finoman felépített jelenet, az abszurd pillanat, amely oldja a hangulatot. Emiatt tud igazán felemelő lenni ez a film: tudja, mikor adhat egy kis pihenőt a nézőjének, mikor csempészhet bele egy kis laza szórakoztatást, mielőtt újra megdolgoztatná a könnycsatornáinkat. A kétféle hangnem nem megy egymás rovására, sőt, kiegészítik egymást, és valóban magával ragadó élménnyé teszik a végeredményt.
Szépség az egyszerűségben
A Téli szünet egyébként kifejezetten tradícionálisan lett felvéve. Eleinte alig van kameramozgás, és főként hagyományos beállításokkal, plánokkal dolgozott a stáb. Ez sokat hozzáad a 70-es évek elejére helyezett cselekmény hitelességéhez, az egyébként kristálytiszta képi világ parádésan idézi meg a korabeli filmek hangulatát. Idővel lesz néhány dinamikusabb jelenet, egy-egy hirtelen zoom, de ezeknek megvan a maguk jelentősége, és nincsenek túlhasználva, mint ahogyan az a szerencsétlen sorsú Madame Web esetén történt. Egy film igenis nézhet ki stílusosan úgy is, ha az operatőrnek sem idegrángása nincs, sem öncélú művészkedésre nem hajlamos.
Bár aránylag kevés helyszínen járunk, a 70-es éveket sikerült rendkívül megkapóan a vászonra állítani. Ehhez csatlakoznak a zenék is, amely a korabeli popszámokon túl (az iskola egyházi jellegéből adódóan) vallási darabokat is tartalmaz. Meg persze karácsonyi énekeket, hiszen a Téli szünet egy karácsonyi film is – és nem is lenne szebb ajándék, ha nem a Reszkessetek, betörők!, hanem ez futna minden decemberben a tévében. Az aláfestő dallamok is sokat hozzáadnak a kellemes légkörhöz, igaz, a felkeverésük néha furcsa volt. Egyszer-egyszer hirtelen a váltás, és ugyan időnként ennek is lehet jelentést tulajdonítani, ha csak pár másodpercre is, de kiestem az atmoszférából.
Verdikt
Persze ha ez a legnagyobb problémám egy filmmel, az csak jót jelent. A Téli szünet egy gyönyörű, szívbemarkoló, maximálisan emberi film, pontosan az a típus, amire karácsonykor szükség van. De így, csaknem két hónappal később is könnyedén megérintett, és komoly hatással volt rám. Parádés alakításokkal, stílusos képi világgal, remek forgatókönyvvel és egy letisztult, természetes történettel szolgál rá az Oscar-jelöléseire. Ha bármelyik kategóriában, vagy akár az összesben ezeket díjra is váltja, az eredmény minden lesz, csak igazságtalan nem.
