Sok film, amelyik nem tartozik az egyértelmű blockbusterek közé, jelentős késéssel érekzik meg hazánkba. Így járt például A fiú és a szürke gém is, amely hivatalosan csak egy hete jelent meg a magyar mozikban. Ez egyrészt szomorú, mert valahol azt is indikálhatja, hogy a szélesebb közönségnek nem feltétlenül van igénye ezekre az alkotásokra. Másrészt viszont megvan az a kétes előnye, hogy az elegáns késés után már nem árulnak zsákbamacskát a film minőségével kapcsolatban. Az Előző életek is végigjárt néhány filmfesztivált, és begyűjtött öt Golden Globe-jelölést, mire a Kárpátok lágy ölén is vetítik a mozikban. Az tehát egy pillanatig sem volt meglepetés, hogy Celine Song első rendezése kiváló lesz, de arra nem számítottam, hogy ilyen mértékben a hatása alatt tart.
Összefúj a szél
Az Előző életek két gyerekkori barát életét követi végig bő húsz év leforgása alatt. Na Young és Hae Sung szinte minden idejüket együtt töltötték Szöulban, amíg Na Young családja ki nem vándorolt Amerikába. Ezután sokáig nem is hallottak egymásról. Tizenkét évnek kellett eltelnie, hogy az interneten újra egymásra találjanak, és hosszú Skype-beszélgetésekben osszák meg az életüket egymással. Na Yong, aki közben Norára változtatta a nevét, írói karrierjére szeretne fókuszálni, így a hívások abbamaradnak. Nora megházasodik, New Yorkban él, Hae Sung pedig Koreában keresi a helyét. Újabb tucatnyi év után Hae Sung New Yorkba utazik nyaralni, ahol Norával is találkozik. Elkerülhetetlen, hogy szóba kerüljön köztük a barátságuk, és hogy lehetett-e volna több a kapcsolatukban.
És ha szigorúan a cselekményt tekintjük, lényegében erről szól az egész film. Felnőtt emberek beszélgetnek a múltról, barátságról, az életről. Aki pörgős jeleneteket, fordulatokat, fülledten romantikus találkozásokat vár, az csalódni fog. Emiatt kissé megtévesztő is a sok helyen használt romantikus dráma műfajmegjelölés. Nincsenek önfeláldozó hősszerelmesek, üvöltözések közt alámerülő házasságok, megcsalás, vagy lányszöktetés. Nyoma sincs a teátrális párbeszédeknek, vagy a harsány összeomlásoknak. A film teljes szinopszisa egyetlen bekezdésben összefoglalható. És mégis, többet mond az emberi kapcsolatokról, mint a mozgóképes alkotások 99%-a.
Nem választ el a vászon
Ez természetesen csak úgy működik, ha a film képes az érzelmeket szinte tökéletesen átadni. Az Előző életek eléri, hogy ne csak tudd, mit éreznek a szereplők a vásznon, de osztozni is tudj velük ezekben az érzésekben. A látott helyzetek a valóságosságig ismerősek, így könnyű azonosulni velük. Ugyanakkor mégsem hétköznapiak. Nem átlagos helyzetek dokumentarista bemutatására törekszik, hanem kivalóan vonja be a nézőt is a jeleneteibe, aki azok részének érezheti magát. Amikor Hae Sung és haverja vigasztalják a kocsmában az összetört szívű barátjukat, az nem azért talál be, mert tudod milyen érzés, hanem mert ezt a jelenet közben is átélheted. Amikor a két barát egy évtized után találkozik, abban az ölelésben tényleg érezni a viszontlátás örömét, és azt, hogy hiányoztak egymásnak.
A jelenetek hangulata tökéletesen a szituációhoz van alakítva, igaz, ebből a szempontból azért nem kellett egy óriási skálát bejárni. A film szinte egésze melankolikusan, lassan hömpölyög, ebből pedig alig emelkedik ki a párbeszédek elfojtott feszültsége. Viszont nagyjából negyed óra sem kell hozzá, hogy ez a következetes és erős atmoszféra magába szippantson. Nagyon könnyű egy hullámhosszra kerülni a filmmel és szereplőivel, és érzelmileg is átélni vívódásaikat, bizonytalanságukat. Mivel a “szerelmi háromszög” mindhárom tagja a szó nem-unalmas éretlmében jó ember, így az Előző életek igen gyakran szívmelengető vagy megható.
Több, mint kezdők szerencséje
Ezt a hatást egy kiváló, precíz rendezés segítségével lehet csak elérni, és hiába ez Celine Song első nagyjátékfilmje, szinte hibátlan munkát végzett. A jelenetek tempója, és a szünetek tökéletes érzékkel teremtik meg a feszültséget, a magány érzését, vagy éppen a kedvesen kínos Skype-beszélgetések emlékektől és érzelmektől fűtött légkörét. Szavak nélkül képes megragadni, lassú, kimért képeivel és mindössze néhány tipikus zongoradarabbal a háttérben is tolmácsol számtalan ki nem mondott benyomást. Ezek azok a pillanatok, ahol értetlenül állok a szakmai nagyság előtt, hiszen csak hozzávetőlegesen tudom megmondani, pontosan hogyan érték el ezt az összhatást. Azt viszont tudom, hogy veszett jól működik.
Az Előző életek nem végig csak egy keserédes sordódás, néhányszor egészen vicces is. Fontos kiemelni, hogy szándékosan. Bizonyos jelenetekben a rendezőnő nem akart behajítani a mély vízbe. Nora, a férje és Hae Sung hármasa például egy rendkívül kínos trió. A két férfi nem beszéli egymás nyelvét, a férj féltékeny, így a közös jeleneteiket nézni is kicsit kellemetlen. Ilyenkor szerencsére humorral oldják a feszültséget, és sokkal inkább külső nézőként vagyunk jelen, ahol érezhetjük a kialakult helyzet abszurditását. A kínos nevetséből így lesz őszinte kacaj, és néha jót tesz a filmnek egy kis szünet a melankóliában.
Az már az eddigekből is kiderülhetett, hogy az Előző életek készítői nagyon tudatosan bántak a képi világgal. A Skype-beszélgetéseknél előforduló szuperközeliek az intimitást, az üres alkotói ház tágas termei a magányt szimbolizálják. Nem egyszer ennél jóval konkrétabb jelképeket is kapunk, mint amikor a két barát még kisgyerekként búcsúzik el, és indulnak el különböző utakon. A film látványa ezen túl is remek, New York egy nagyon hálás helyszín, és sikerült is kihasználni a természetes díszleteket. Egy kivilágított körhinta vagy egy metróállomás oszlopai már elegendőek ahhoz, hogy sose váljon ingerszegénnyé a képi világ. Néhány helyen némi látványos kísérletezésnek is tanúi lehetünk, a kamera előszeretettel fordult a pocsolyákban és egyéb vízfelületekben megjelenő tükröződések felé. Bár ennek nem mindig láttam a funkcióját, de tagadhatatlanul jól nézett ki.
Közvetlenül, közelről
A színészek vállán is sok nyomás volt egy ilyen, apró rezdülésekre és csendesen megélt érzésekre építő filmben. Kevés, de pontos mimikával, apró mozdulatokkal kellett dolgozzanak, és sikerült hitelesen vászonra varázsolják mindezt. Greta Lee szenzációs alakítása megérdemelten hozott Golden Globe-jelölést Nora szerepében. Rajta kívül a férjét játszó John Magaro is szenzációs, tökéletesen hozza az önmagában bizonytalan, de feleségét mindennél jobban szerető író figuráját.
Ugyan a három főszereplőn kívül nem sok említésre méltó karakter népesíti be a filmet, de ők kellően komplex személyiségek. Hae Sung harmincéves kora fölött is még a szüleivel él, és csak sodródik az életben. Életfolozófiája tradícionálisan koreai, amit Nora is észrevesz: lényegében magával hoz egy darabot a szülőhazájukból. Nora ambíciózusabb, már régen felvette az amerikai életsítlust, de ő sem biztos abban, hogy ott tart az életben, akár szakmailag, akár a magánéletben, ahol szeretne. Ez utóbbit pedig férje is érzékeli. Egy olcsó romkomban ő egy ellenszenves figura lenne, aki el van telve magával, mint egy matrjoska baba. Itt azonban egy esendő figura, aki fél attól, hogy nem teszi boldoggá Norát, és teljesen érthető a féltékenysége is.
“Szólj rám, ha egyszer véletlen összefutnánk egy másik életben”
Ez egyébként egy szép, de tragikus helyzet elé állítja a nézőt is. Szimpatikus embereket lát, akik végig kulturáltak, és semmi rosszat nem tesznek egymással. Mindegyiküket szeretné boldogan látni, de ez a film keretei között nem lehetséges. Marad hát a melankólia és a kérdések. Mit jelent a barátság? Mi lett volna, ha Hae Sung és Nora sosem szakadnak el egymástól? Van-e olyan, hogy sors, és szembe lehet-e szállni vele?
Ezekre a talányokra kínál egyfajta választ is az Előző életek. A filmet átszövi az inyeon fogalma, amely a koreai kultúrában a találkozásokban megjelenő sorsot jelenti. Ha két ember összefut, az nem lehet véletlen, van egy kapcsolat köztük, ez az inyeon. Akik megházasodnak, azokat 8000 életen át 8000 rétegnyi inyeon köti össze. Ez a motívum végig elkísér minket a film során, és még több muníciót ad a találgatásoknak. Kik voltak ők az előző életben, és kik lesznek egy következőben? A sors diktálta úgy, hogy sosem lettek egymáséi? Ezek persze nem olyan kérdések, amelyek definitív választ kapnak a film végén. De ez valószínűleg soha nem is volt cél. Az a fontos, hogy elgondolkoztunk rajta.
Verdikt
Az Előző életek egy gyönyörű film. Végig a hatása alatt tartott, néha szorította, néha melengette a szívem. Ehhez nem kellett semmi harsány, hatásvadász, vagy fordulatos. Csak egy kiválóan megrendezett, az érzelmeket tökéletesen átadó, csodás alakításokkal támogatott, csendes film. Egy alkotás, amely elgondolkoztat, amely az elengedésről és a barátságról szól. Talán sohasem lesz olyan jellegzetes, hogy klasszikussá váljon, vagy olyan szórakoztató, hogy közönségsiker legyen. De mégis csak biztatni tudok mindenkit, hogy nézze meg, mert jó eséllyel hatással lesz rá.