A Draugen egy hangulatos kalandjáték, ahol egy kihalt falu tragédiáját ismerhetjük meg a fjordok fenséges környezetében. Nyomozásunk során pedig egy energikus kísérő tart velünk, aki megtöri a felfedezés megszokott menetét.
A cikk eredetileg a leet.hu-n jelent meg 2019 augusztusában.
Most, hogy javában tombol az uborkaszezon és aktívan próbálom elfelejteni az új Wolfenstein által okozott traumát, úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy visszanyúljak egy jóval produktívabb szakaszhoz, a tavasz végi dömpinghez. Emellett idén még nem játszottam valóban jó sétaszimulátorral sem, hiszen a maximum erős közepes (és utólag belegondolva messze túlpontozott) Close to the Sun és Layers of Fear 2 nem igazán győzött meg. A választásom így a május végi Draugen-re esett, ebben a döntésben mind a pozitív kritikai fogadtatás, mind a hangulatos előzetesek megerősíteni látszottak. És bár nem egy tökéletes termékkel állunk szemben, a Draugen nem is okoz csalódást.
[h] A hétvégére felmegyünk a hegyekbe [/h]
Történetünk a 20-as évek Norvégiájában játszódik, ahol Edward Charles Harden az elveszett testvérét keresi. Csatlakozott hozzá gyámleánya, Lissie is, és együtt érkeznek meg Graavikba, egy elszigetelt hegyvidéki faluba, ahonnan az utolsó hírek érkeztek az eltűnt Betty felől. Azonban meglepetésükre nem szívélyes fogadtatás, hanem egy szellemfalu várja őket, még vendéglátóiknak is nyomuk veszett. Edward így kénytelen még néhány rejtély végére járni, és közben talán sokkal több mindent derít ki saját magáról is, mint gondolná.
Legyen bármilyen lenyűgöző is a fjordok világa, az első benyomásom nem igazán volt pozitív. Edward ugyanis már az első kaptatón kifulladt, kéz a kézben a képfrissítéssel. Míg utóbbi nem változik és egyszerű optimalizálatlansággal magyarázható (a hivatalos gépigény legalábbis nem indokolja ezeket az anomáliákat), Edward erőnléte már egy jóval komplexebb dolog. A derék férfiú ugyanis csak szkriptelt jelenetekben szenved az emelkedőkön, azon kívül szabadon futkározhatunk. Ezt a tényt egyébként inkább tekintem pozitívumnak, hiszen az a kis következetesség nem ért volna meg még jó néhány elpusztult idegszálat.
[h] A fjordok visszavárnak [/h]
Ugyanakkor, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy ez egy lassabb hangvételű kaland lesz, hamar fel fog tűnni, hogy a Draugen képes végig lekötni a figyelmünket. Nincsenek benne felesleges üresjáratok, és a felfedezhető területek sem túlságosan nagyok egyszerre. Félreértés ne essék, nem fogják végig a kezünket és igenis lesz alkalmunk elmerülni a részletekben, de a lényeg sosem fog elveszni az apróságok rengetegében. Ha néhol kilépünk a lineáris mederből, természetes módon, például a falu okos felépítésén vagy a párbeszédeken keresztül adja tudtunkra a játék, hogy mit is kellene csinálnunk.
A település egésze is elég kicsi, a lakosságból egy focicsapat is nehezen jönne ki, ez pedig kár, mert ezáltal erősen behatárolódik a játékidő is. A végigjátszás úgy sem fog bő három óra fölé menni, hogy az idő nagyjából felében a hangsúly a személyes szálon van, dialógusok és előre megrendezett futkározások formájában. Bár ez utóbbiak azt is elérik, hogy végre egy olyan sétaszimulátorral találkozunk, ahol nem egy betonkeverő sebességével pörögnek az események, közben pedig nincs is elsietve semmi. A tempó pont kényelmes és izgalmas egyszerre, ezáltal a Draugen sikeresen magába szippantott.
[h] Egy lavina lendületével [/h]
Külön tetszett, hogy a nyomozás és a felfedezés alapvetően passzív tevékenységét sikerült sokkal dinamikusabbá tenni. Ez annak köszönhető, hogy Lissie velünk együtt szintén részt vesz a kutakodásban. Ő is hozzászól, találgat, elmondja a saját véleményét. Ráadásul egy-egy tárgynál több dialógopciót is kapunk, ahogy a következtetéseink is többfélék lehetnek. Ezáltal sokkal közelebb kerül hozzánk a helyiek tragédiája, mintha csak unottan végigkattintgatnánk egy bekezdésnyi szövegen vagy monológon. Éppen ezért sajnáltam, hogy ilyen hamar vége lett az egésznek, mert több talánynak, több nyomozásnak szerettem volna a része lenni.
Ahogyan szépen lassan kibontakoznak a szálak, nem csak az érdeklődésünk erősödik, de a hangulat is egyre jobban magával ragad. Egy sétaszimulátornak mindig is az atmoszféraépítés volt az egyik legfontosabb feladata, és a Draugen hozza is az elvárható szintet. Egyes pillanatokban a kihaltságában is békés falucska megnyugtató közegében sütkérezhetünk, máskor pedig nagyobb a feszültség, mint egy átviteli hálózatban. Az élményből pedig semmi nem zökkentett ki, és ez főként annak köszönhető, hogy nem kevés filmes eszközzel dolgozik a játék. A cselekménynek megvan egy szinte tökéletes íve, így végül egy kerek egésznek hat a kalandunk. A Norvég Filmintézet nem véletlenül támogatta a projektet. Ja és örülök, hogy az első teaser-ekkel ellentétben végül nem lett horror a Draugen-ből, mert egyszerűen semmi szükségét nem éreztem, így is végig lekötötték a figyelmem.
[h] Szimpatikus társaság [/h]
Természetesen egy jó sztori nélkül mindez mit sem érne, de az eddigiek alapján talán nem nagy meglepetés, hogy érdekes kérdéseknek járhatunk a végére és a jelenetek időzítésére sem lehet panasz. Szépen lassan feltárul előttünk a falu megosztottsága, a múlt tragédiái és egy suttogva mesélt átok, amely fenyegette őket. Aztán egy hatalmas fordulat is felrázza a személyes szál állóvizét, ezzel megrendítő perceket okozva, így kiszámíthatónak sem nevezhetjük a történetet. Az már más kérdés, hogy sok talányra így sem érkezik megnyugtató válasz. És itt nem arról van szó, hogy két egyformán sugallott megoldás közül választhatjuk ki a nekünk megfelelő verziót, hanem arról, hogy bizonyos kérdésekben teljesen kapaszkodó nélkül leszünk a fináléban. Sőt, maguk a főszereplők közlik velünk, hogy talán nem is számít az igazság, mindezt olyan természetességgel, mintha egy kávéautomata elromlásáról lenne szó. Nem fogok miatta a kombájn elé feküdni, de ettől még csalódott maradtam.
A két főhős együttese ugyanakkor csaknem feledteti minden problémámat. Edward komoly, aggodalmaskodó karakterével szemben kitűnő kontrasztban áll a cserfes Lissie, aki miatt nemcsak a nyomozás, de az összes párbeszéd egy új színezetet kap. Nem mondom, lehet, hogy valakit idegesít egy ilyen minden lében kanál szereplő, de én kifejezetten megkedveltem itt-ott megcsillanó szarkasztikus humora és energikussága miatt. Az is szimpatikus volt, hogy ha nem figyelünk rá, akkor is elüti az időt, kézen áll, vagy fára mászik. Persze ez nem egy forradalmi megoldás, a BioShock Infinite Elizabeth-je is tudott ilyeneket, de mégiscsak emberibbnek tűnik miatta útitársunk. A stáblista tanúsága szerint még találkozunk ezzel a duóval, reményeim szerint minél hamarabb.
[h] Szállj, szállj fel magasra [/h]
Mindezt a látvány koronázza meg. A készítők egy elképesztő környezetet raktak össze, és egy olyan békés, de mégis titokzatos helyszínt építettek fel, ahová szívesen ellátogatnék. Graavikot hatalmas hegyormok koszorúzzák, vízesések szelik át, benne nyugalmas faházak pihennek. A település több pontján is megállhatunk, ahol Edward lerajzolja a látványt, így egy rövid zenés montázson túl egy-egy műalkotással is gazdagodunk. A látvány pedig nem csak a tervezés miatt gyönyörű, de technikai fronton sem lehet panasz, az Unreal Engine 4 jó választás volt.
Mindezt egy remek hangzás egészíti ki. A szinkronhangok meggyőzők, szerencsére nem volt olyan érzésem, mintha életunt lajhárok olvasnának nyuszikás vicceket egy irodalmi esten. De a valódi mestermunka címe a zenei anyagot illeti. Simon Poole egy AAA-játékokat megszégyenítő OST-t hozott létre, legyen szó mennyiségről, minőségről vagy emlékezetességről. Hangulatos, érzelmes dallamokról van szó, amelyeket a játék végeztével is érdemes meghallgatni.
Nemrég egy cikkemben úgy fogalmaztam, hogy jó lenne, ha a sétaszimulátorok műfaját végre pihenni hagynánk. Bár azt továbbra is fenntartom, hogy nem nagyon lehet újításokkal szolgálni, hiszen a reformálás hevében könnyű kilépni a műfaji keretek közül. Ugyanakkor kis ötletekkel (mint itt a két aktív főszereplő) és jó hangulattal még mindig el lehet érni a megfelelő hatást. Amíg olyan címek jönnek ki, mint a Draugen, addig nem szabad temetni a belső nézetű kalandjátékokat, de azt sem szabad feledni, hogy továbbra sem ebből az irányból érdemes várni a legmaradandóbb alkotásokat.
Ehhez utólag sem tudok sokat hozzáfűzni, a Draugen egy méltatlanul ismeretlen, hangulatos kalandjáték, amelyet érdemes egyszer átélni. Nagyon várok egy esetleges folytatásra, habár ez a közeljövőben nem várható, a Red Thread Games jelenleg a Dustborn fejlesztésén ügyködik.