Frank Herbert örökérvényű sci-fi klasszikusát, a Dűnét sokan megfilmesíthetetlennek tartják, és ez a megállapítás mindeddig igaznak is bizonyult. A regények ebből a szempontból egyáltalán nem számítanak hálás alapanyagnak. A cselekmény gyakran épül belső monológokra, narrációra, homályos jövendölésekre, és filozófiai merengésekre. Az elmúlt évtizedekben nagynevű rendezőknek is beletört a bicskája, a Dűne pedig kiemelkedő adaptáció nélkül maradt. Egészen 2021-ig, amikor Denis Villeneuve megcsinálta azt, amit mindenki lehetetlennek hitt.
A masszív, két és fél órás film az első regény első felét dolgozta fel, igen ráérős és megfontolt tempóval. A 6 Oscar-díjat bezsebelt alkotás még az elismerések után sem győzött meg minden ősrajongót. Vannak, akik szerint még Villeneuve-nek sem sikerült eredményesen adaptálni a könyveredetit. Pedig a közönség és kritikai siker garantálta, hogy elkészüljön Paul űrmessiássá válásának következő fejezete. A Dűne: Második rész némi tologatást és halasztást követően végre csak elért a vetítőtermekig, és nagyon úgy tűnik, hogy már most a 2024-es év egyik legjobb alkotását köszönthetjük.
Figyelem! A cikk a 2021-es Dűne cselekménye kapcsán spoilereket tartalmaz. A Dűne: Második rész-re vonatkozó bekezdések SPOILERMENTESEK.
Ha a fűszerkitermelés leállna, a gazdaság is bedűne
A cselekmény közvetlenül onnan folytatódik, ahol az első rész véget ért. A Harkonnenek rajtaütése sikeres volt, az Atreides-házat porig rombolták és kiirtották. A fűszertermelésnek pedig zavartalanul folytatódnia kell, így a bolygó visszafoglalása után azonnal be is pörgetik az aratásokat.
Paul (Timothée Chalamet) és anyja, Jessica (Rebecca Ferguson) megmenekültek a báró haragjától, és az arrakisi sivatagban élő nomád fremen nép menedéket nyújt nekik. Fogadtatásuk viszont nem arat osztatlan sikert. Van, aki a megváltót látja Paulban, van aki csak egy kotnyeles kívülállót.
A háttérben munkálkodó Bene Gesserit gondosan elültette a gondolatot, hogy a generációkon átívelő prófécia szerint eljön valaki, aki egyesíti a fremeneket és az Arrakisból édenkertet varázsol. Mivel a jövendölést lényegében Paulra szabták, így családjának utolsó férfi képviselőjeként az ifjú herceg önbeteljesítő jóslatként száguld egyenesen az elkerülhetetlen sorsa felé.
Ugyan még az északi fremenek egy csoportja mindig idegennek tekinti, Paul egyre inkább válik a helyiek részévé. Egyre csak bizonyítja, hogy rátermett harcos, és elszántan küzd a Harkonnenek fűszertermelése ellen. Közben közelebb kerül Chanihoz (Zendaya) is, és a számos sikeres partizánakció azt sejteti, hogy Paul lehet valóban a Lisan al Gaib, vagyis a kívülről érkező megváltó.
Paul tisztában van a prófécia eredetével, és mindenáron a saját útját akarja járni. De minden tettével csak szítja a legendát, melyben a frissen Tisztelendő Anyává választott anyja is aktívan részt vesz.
A Szent Háború már a kanyarban van
A fremenek folyamatos nyomás alatt tartják a Harkonnen megszállókat, és szabotálják a fűszertermelésüket. Az arrakisi műveletekért felelős Rabban (Dave Bautista) egyre kevésbé tűnik kompetensnek, a báró ezért megteszi unokaöccsét a sereg élére. Feyd-Rautha (Austin Butler) totális pszichopataként új szintre emeli a fremenek elleni harcot, és senkit sem kímélve igyekszik legyalúlni bárkit, aki keresztezi az útját.
Mindeközben bepillantást nyerhetünk a császári udvarba is, és a Harkonnenek szervezkedéseibe. A háború az Arrakisért és a trónért megkezdődik, mi nézők pedig egy elképesztő volumenű történetbe kerülünk, ami messze túlmutat egy nomád törzs életterének feldúlásánál, és két nemesi ház szembenállásánál.
“Kék a szeme…”
A film egy ideig hasonló tempóval operál, mint az első rész. Felhelyezi az asztalra a karaktereket, elidőzünk kicsit a status quón, és megismerjük a szereplők egymáshoz való viszonyát, illetve a főbb mozgatórugókat.
Aztán ahogy a történet is jobban beindul, úgy a cselekmény is mozgalmasabb lesz. Lassan felsorolni is nehéz lesz, hogy hány szereplő van most már jelen, de valahogy mindenkit egyformán élvezetes a vásznon látni. Az első részhez képest is brutális sztárgárda teszi tiszteletét, az alakítások pedig kivétel nélkül minimum emlékezetesek, de leginkább fergetegesek. A karakterek is megfelelően vannak kibontva és kezelve, emiatt nem is volt hiányérzetem, és az sem jellemző, hogy valakinek a bemutatásával méltatlanul bántak volna.
Ahogy az első részben Chani, úgy a másodikban a császár lánya, Irulan (Florence Pugh) jelenléte nem volt túltolva (Anya Taylor-Joyról meg aztán nem is beszélve), de kénytelenek volt itt felvezetni, mert a történetben elengedhetetlen szerepe lesz később.
Homokférgen száguldó tempó
Az első részt követően az elvárások hatalmasak voltak, és könnyen csalódást keltő lehetett volna a folytatás. Azonban a Dűne: Második rész minden tekintetben emelte a színvonalat, és elképesztően ügyesen építkezett tovább. A már megismert szereplők nem lettek elhanyagolva, a film gondoskodik arról, hogy ők is fejlődjenek, és bejárják a saját útjukat. Ugyanakkor új karakterek is megjelentek a színen, akik attól függően mennyit szerepeltek, annak fényében kaptak pont elégséges bemutatást, vagy hátteret, hogy megérthessük motivációikat.
Viszont ehhez a megfontolt stílushoz nem mindig tudott megfelelő partnerként szolgálni a film utolsó harmada. A fokozatosan épülő feszültség lassan szinte tapinthatóvá válik, az elkerülhetetlen végkifejlet pedig nagyon izgalmas tetőpont felé tart. A mozgalmas jelenetek egymást érik, és a korábban megszokott ráérős tempó elképesztő sebességet diktál. A fókusz ide-oda tolódik, és többször is érezhető kapkodásba kezd, hogy le tudja zárni az elvarratlan szálakat, vagy pusztán hogy haladhasson tovább a történet.
Hiába a több, mint 2 óra és 40 perces játékidő, még így is néha kevésnek éreztem. De azt is be kell látni, hogyha a történetmesélés az eddigi mederben folyik, akkor kellett volna még egy film.
Verdikt
A Dűne: Második rész mindenben emelte a tétet az első felvonáshoz képest. A cselekmény jóval mozgalmasabb, és egyre közelebb érezheti a néző is, hogy valami elképesztő sztoriba csöppent.
Amellett, hogy a Dűne egy százmillió dollárokból készült blockbuster alkotás, a mostani trendek ellenére mégsem egy üres látványorgia. Ez egy nagyon nagy hangvételű epikus sci-fi, amiben a felszín alatt rengeteg érdekes gondolat lapul. Ahogy Herbert könyveredetije, úgy ez a filmváltozat is telis tele van komoly témákkal és mögöttes filozófiai mondanivalóval.
Természetesen nem egy művészi, szerzői filmről beszélünk, és a cél a minél szélesebb közönséghez való eljutás, ezért olyan mértékű elvont gondolatiságba és valláskritikába nem mehetnek bele, mint amit az alapmű sejtetne. Ettől függetlenül is értékelendő, hogy hagy morzsákat a nézőnek, és nem egy megúszós agyatlan akciófilmként kezelték.
Aki csak teheti, IMAX-ben nézze meg a filmet, mert minden képkockája üvölt érte. A hatalmas vászon sokkal nagyobb belátható térrel szolgál, így az idegen világokat, homokférgeket, gigantikus fűszeraratókat és csodálatosan megalkotott űrjárműveket is teljes valójukban fogadhatjuk be. A film erre a formátumra készült, ez tükrözi leginkább a rendező vízióját, és számomra kétségtelen, hogy ez a leglátványosabb film, amit az elmúlt években láthattam.
A hangok és zenék egyaránt megidézik és erősen bevonják a nézőt a film világába. Ezúttal nem csak az Arrakis forró és varázslatos környezetét támogatják Hans Zimmer csodás dallamai, hanem a Harkonnenek bolygóján, a Giedi Prime-on tett látogatás is nagyon emlékezetes lett. Vizuálisan, és hangtechnikailag a monokróm planéta bemutatása volt a csúcspont, pedig a film így is bővelkedik kiemelkedő technikai megvalósításokban.
A Dűne: Második rész egy igazi űreposz, ami blockbustersége ellenére is bevállal komplexebb gondolatokat. A mostanában elhanyagolt, vagy felvizezett sci-fi műfaj ezúttal mindennél erősebben visszatért, és a Dűne egyenes úton halad afelé, hogy generációnk egyik legnagyobb mozis alkotásának nevezhessük.