Nem tudtam mit várjak egy Dungeons and Dragons filmtől, miután az effajta próbálkozások egyre csak elhasalnak a mozibejáratok küszöbén. Csekély érdeklődésem az első előzetes sem tudta felcsigázni, így csak annyit tudtam az egész filmről, hogy remélhetőleg vicces lesz és Chris Pine lesz a főszereplő. Elvárások nélkül pedig azt kell mondjam, hogy bár a Betyárbecsület alcímet viselő Dungeons and Dragons nem remekmű, de kifejezetten szórakoztató és néha komolyabb gondolatokkal is képes meglepni nézőit.
Becsületbeli ügy
Történetünk két főszereplője Edgin (Chris Pine) és Holga (Michelle Rodriguez) egy börtönben töltik mindennapjaikat, mert úgy gondolták, hogy mások kifosztásával szeretnének meggazdagodni. Nem vérszomjas haramiák azonban, hanem amolyan Robin Hood stílusban olyanoktól vesznek el, akik szinte meg sem érzik, ha eltűnik pár aranyrúd a kincstárból. Persze ők nem adnak a szegényeknek, inkább megtartják maguknak, mert úgy érzik, ez jár nekik. Ketten azonban kevesen lennének, ezért csapatukat a Justice Smith által alakított Simon nevű kétbalkezes varázsló, egy igazi zsivány, Forge (Hugh Grant), Edgin lánya és egy titokzatos mágus erősítette.
Ahogy azt már sejthettétek, a banda utolsó akciója balul sült el, így az utóbbiak ugyan megmenekültek, Edgin és Holga a rácsok mögé került. Nem maradnak ott azonban sokáig, de mire kiszabadultak sok minden és mindenki megváltozott. A csapat is átalakul kissé, céljuk pedig az lesz, hogy visszaszerezzék Edgin lányát és személyes okokból lenyomják a helyi uralkodót.
Igazi szerepjáték
A Betyárbecsület egyértelműen igyekszik tiszteletben tartani az alapanyagot, de emellett mer kreatív lenni. A csapatot úgy rakták össze, ahogy egy klasszikus D&D játékban. Van itt Bárd Edgin személyében, aki terveket sző, Barbár, aki szétver mindenkit, varázsló, aki ott segít ahol egyszerűbb erőkkel megáldott társai nem tudnak. De kapunk még druidát, meg vörös mágusokat is, akik a megtestesült gonoszt személyesítik meg. Ahogy a szerepjátékban, úgy itt is megvan mindenkinek a maga szerepe abban, hogy küldetésük sikerrel járhasson.
A karakterek mellett a környezet és az élővilág is merít az eredetiből. A bejárt területek változatosak, izgalmasak, hiszen nem csak a nevüket, de pár szóban vagy éppen mondatban a világban betöltött szerepüket és történetüket is megismerhetjük. Emellett még jól is néznek ki, a látványra nem lehet panaszunk. A CGI is rendben van, a díszletek és a kosztümök pedig pont úgy festenek, ahogy az egy menő fantasy kalandtól elvárnánk.
A legnagyobb pozitívum azonban mégsem a látvány, a fantasy elemek, vagy éppen az eredeti DnD elemekhez való ragaszkodás, hanem a humor. Először azt hittem, hogy csak pár erőltetett poént vágnak majd hozzánk, ahogy azt mostanában kalandfilmekben szokás (tökéletes példa a Marvel filmek), de a poénok az első pár percet és a film végét kivéve működnek. Ez főleg annak köszönhető, hogy Pine és Rodriguez között meglepően jó a kémia és külön-külön is brillíroznak. Utóbbi kifejezetten kellemes meglepetés, hiszen szegény hölgy az elmúlt években csak úgy élt legtöbbünk emlékezetében, mint Vin Diesel egydimenziós csaja a Halálos Iramban filmekből.
A két főszereplő mellett Hugh Grant kiemelendő még, aki nem humorával, hanem inkább az apaságról és a becsületről szőtt gondolataival tudott komolyabb hangvételt adni a filmnek, ráadásul mindig a legjobbkor. Emellett persze tudott ő is vicces lenni, és láthatóan nagyon élvezte a neki írt karaktert, amit tökéletesen játszott el.
Oda a becsület
Hiába működik azonban szinte minden, a végére szinte teljesen széthullik az építmény. Ennek legfőbb oka, hogy a legtöbb szereplő motivációja nevetségesen egyszerű és ezáltal jellemfejlődésről sem érdemes beszéli. Az tiszta sor, hogy Edgin a lányát akarja visszaszerezni, de az ahogyan ezt megfogalmazza, szimplán nem meggyőző. Holga csak segít neki, de nem motiválja különösebben semmi, a varázsló fiú meg a haverok miatt van ott, bár ő legalább tanul valamit. A druida lány és Hugh Grant rendelkeznek egyedül olyan motivációval, amivel valamennyire azonosulni lehet. Illetve ne felejtsük van gonosz is, aki azért rossz, mert ő ilyen. Ezek a hiányosságok a film végén kicsúcsosodnak és kapunk egy ugyan aranyos, de inkább összecsapott finálét, amely aligha bír bármiféle komolyabb téttel. Pedig illett volna, hiszen egy egész város élete múlott mindezen.
A film végi negatívumokat leszámítva a Betyárbecsület egy rohadt kellemes csalódás. A humort egyértelműen mint legfőbb pozitívum kell megemlítsem, de a látvány sem elhanyagolandó. A szereplőkkel kapcsolatban felemás érzések kavarogtak bennem, őszintén meg kell mondanom, hogy egyedül Hugh Grant karakterének neve maradt mega fejemben, a többiekét meg kellett néznem.
Nem egy Gyűrűk ura szintű fantasy eposz lett az új Dungeons & Dragons film, de olyan különleges élmény, melyet nem csak a műfaj kedvelőinek merem ajánlani, hanem bárkinek, aki szereti a könnyed szórakozást.