Early Access körkép: Szláv Quake-től a Viking Rust-ig

A Steam Early Access sűrű erdeje egy hatalmas, ijesztő és sötét hely, de igaz rá az is, hogy a bátor kalandorokat busásan megjutalmazza rejtett kincsekkel. Látván, hogy a GeekVilág szerkesztőségéből én vagyok az egyetlen, aki szereti azzal kínozni magát, hogy költséges és fájdalmas expedíciókat indítson az ismeretlenbe, gondoltam megérné az itt szerzett kincseket közszemlére tenni – vagy figyelmeztetni a leselkedő veszélyekre. Reményeim szerint nagyjából két-három havonta visszatérek egy ilyen gyűjteménnyel, ha addig bele nem rokkanok a házfelújításba.

[h]HROT[/h]

Ha valaki játszott az 1997-es „Chasm” című csodával, az nagyjából be tudja lőni, hogy miről szól a HROT, csak mindezt tegyük át szláv környezetbe. Az egy szál fejlesztő elkötelezettségét jól mutatja, hogy külön motort írt a játékhoz, amit direkt arra tervezett, hogy a régi játékok fizikáját, látványát és irányítását replikálja. Igaz, ez kicsit olyan, mintha nekiállnék önerőből csavarhúzót kókányolni, holott párszáz forintért profi alternatívát találok. Mindenesetre a motor meglepően jól végzi a dolgát, szóval csillagos ötös a befektetett munkára.

Hogy mit tud a játék? Mindent, amit egy retró jellegű FPS tud. Kicsit olyan érzésem van, mintha egy magyarnak kéne elmagyaráznom, hogy mi az a rántotthús. Hús, liszt, tojás, morzsa, bőolaj, keziccsókolom, koviubival ideális. Ugyanígy itt is kapunk egy pisztolyt, majd bedobnak minket egy barnára tapétázott arénába, felénk dobnak egy csomó ellenfelet, akiknek egyesével meg tudjuk számolni a poligonjait, ’szthaddmenjen!

Később minden kötelező fegyvert megkapunk a sörétes puskától a gépfegyveren keresztül egészen az áramvetőig. Még egy külön bejáratú, szovjet BFG-t is szerzünk. Ugyanígy megtaláljuk az összes olyan ellenfelet, amikkel már a Quake-ben, a Bloodban vagy akár a Half-Life-ban találkoztunk, illetve ezek tetszőleges kombinációit. Esküszöm, az egyik korai ellenség csak egy átskinezett Ogre a Quake 1-ből. Persze vannak furább cuccok is, mint például a gázmaszkos ló vagy az életre kelt tornabak, de ezek inkább megjelenésükben egyediek, mint funkciójukban.

Egyébiránt az irányítás rendben van, a hangok elmennek, a zene ominózus, és nagyon jó atmoszférát fest, a pályadizájn pedig jól mutatja, hogy a fejlesztő úriember mennyire érti a régi FPS-eket. Csak apróbb kivetnivalóim vannak a játékkal, mint például az, hogy feleslegesen bedobta a fejlesztő egyes fegyvereknél az újratöltést, ami durva háborúban áll egy retró lövölde központi dizájnjával. A másik a lőszerkészlet; sok pályán szörnyen egyenetlenül kapjuk a skulót. Volt, hogy tökig voltam tölténnyel, de még mindig találtam többet és többet, máskor meg úgy kellett kilogikázni, hogy hogyan öljek meg négy ellenfelet két lövedékkel.

A HROT egy nagyon illedelmes, ha eddig nem is túl érdekes főbiccentés a 90-es évek kései FPS-ei felé. Az, hogy neked személy szerint megéri-e a pénzét a játék, jó eséllyel attól fog függeni, hogy mennyire gyakran szívsz be a nosztalgiakokóból. Azért ne írjuk le teljesen a játékot, hiszen még csak az első epizód jelent meg. Hátha a későbbiekben még villant valami komolyabbat.

[h]Ancient Abyss[/h]

Valahol a Távol-Keleten találtam erre az ütött kopott, de kétségkívül restaurálható műtárgyra. Stílusát tekintve egy akció-roguelite, elképesztően hangulatos, rajzfilmszerű pixelgrafikával. A harcrendszer kompetens, bár biztosan nem ez fogja újraírni a dizájnkézikönyveket. Kicsit lassú, kimért, de egyáltalán nem unalmas, ellenben kissé frusztráló, amikor a karakterem pár tizedmásodperces késéssel hajlandó feltápászkodni, miután megnyomtam a „dash” gombot.

Amik ellenben kimondott fénypontjai a játéknak, azok a fejlesztések. Első snittre nem tűnnek túlságosan formabontónak – és ha teljesen őszinte akarok lenni, önmagukban nem is azok -, de ahogy egyre mélyebbre merülünk a játékban, annál átgondoltabbnak és érdekesebbnek tűnik az egész rendszer. A különböző meneteken talált obeliszkekből összeszedhető fejlesztések is erősek és izgalmasak, de amik véleményem szerint ezeknél is jobbak, azok a fegyverfejlesztések. A játék elején a fegyvereink nagyjából ugyanúgy funkcionálnak apró eltérésekkel; nyilvánvalóan egy boxer gyorsabban,  de kisebbeket üt, mint egy pallos. Ahogy azonban egyre több pontot rakunk az attribútumaikra, úgy válnak el játékstílusban és érzetben is.

Az Ancient Abyss az Early Access játékok minden lehetséges problémájával rendelkezik – azon kívül persze, hogy befejezetlen. Kicsit kényelmetlen a kezelőfelület, a tereptárgyak és ellenfelek sokszor másodperces késéssel jelennek meg képernyőváltáskor, ellenefelek, de akár mi is beragadhatunk tereptárgyakba. Ami azonban talán a legnagyobb probléma perpillanat, az a lokalizáció. Egyértelmű, hogy nem alkalmaztak hivatásos fordítót, sőt, az egésznek leginkább Google Translate utánérzete van. Egyes helyeken egyenesen az ecserin éreztem magam, ahogy egy nyelvtudással kevésbé, üzleti érzékkel azonban annál inkább megáldott, jól szituált ázsiai úriember megpróbál rám sózni egy alig használt vécékefét. Pici róglájt háromezeröccá’.

Nem hiszem, hogy ez lenne az év roguelite-élménye még akkor sem, ha a fenti problémákat pontról pontra kijavítják. Abban azonban reménykedem, hogy az 1.0 verzió megjelenésével egy erős közepes, kellemes szórakozást nyújtó termék kerekedik belőle, ami megéri majd a pénzét.

[h]Everspace 2[/h]

Az Everspace 2-vel már hetekkel a január 18-i megjelenése előtt szemeztem, majd majdnem teli köptem kávéval a billentyűzetemet, amikor megláttam az árát. 38 ropogós, magas árfolyamon lévő eurót kóstál a játék Early Accessben, és akármennyire is kacérkodtam a gondolattal, hogy most végre belevágok egy árkád űrlövöldébe, ez a pedagógus bértáblához kicsit meredek. Szerencsére egy jótevő Steam ismerősöm – sokkal kövérebb pénztárcával – jóvoltából kicsit beleláthattam az Everspace 2-be, hogy eldöntsem, az elrettentő árcédula ellenére megéri-e befektetni.

Első snittre nem is okozott csalódást; a látvány elképesztő. Részletes, ízléses, grandiózus, a tereknek mélysége van, jól kivehetők a tereptárgyak. Talán az egyetlen kivetnivalóm ezen a téren, hogy az Everspace 2 nem túl vakmerő a vizuális dizájnjával. Semmi olyat nem mutat, ami kimondottan elütne a jól megszokott, sablonos sci-fi környezettől.

Az irányítást is kimondottan eltalálták; pont eltalálja azt az arany középutat, ami nem túl szimulátoros, így nem ijeszti el a laikusokat, de nem is túl árkádos. A háromdimenziós űrhajó-irányítással persze itt is megküzd néha az egyszeri játékos, de ez valószínűleg legalább annyira a zsáner sajátja, mint a kellemetlen dialógusok a JRPG-knek.

Az Everspace 2 egy kellemes looter-shooter űrkörnyezetben, kielégítő a lootrendszer, érdekesek a fejlesztések, kissé gyér, de megfelelően változatos az űrhajófelhozatal. Ami kimondottan gyengepont, az a sztori. Őszinte leszek, nem tudnék visszaköpni semmi konkrétat a játék történetéből, de mentségére legyen szólva, nem is annyira integráns része a játéknak a cselekmény, szóval azzal se veszítünk sokat, ha fejlesztés közben eltűnik a süllyesztőben.

Ellenben komolyan belerondítanak az élménybe, a missziók. Egyes küldetésfajták kimondottan idióták; például amikor aszteroidákat kell felrobbantani, és egy időzítő lejárta előtt kell lenyomogatni a detonátorokat.  Amik talán még ennél is bénábbak, azok a versenyfeladatok. A legrosszabb, hogy a játék ezek nélkül teljesen élhető; nagyon menő az űrön át száguldani, szétlőni kalózhajókat, nyersanyagokat gyűjteni, új cuccokat gyártani a hajónkhoz, így a legtöbb misszió csak felesleges zsírnak érződik ezen a teljesen kerek és ízletes húson.

A nagyjából tizenkét óra, amit a játékkal töltöttem, nem győzött meg minden kétséget kizáróan, hogy ennyi pénzt befektessek az Everspace 2-be, de ha valakinek huzalma van ilyen és ehhez hasonló játékokhoz, talán érdemes most befektetni, mielőtt a vételár feltornászná magát.

[h]30XX[/h]

A 20XX következő része az a fajta folytatás, amely szinte teljesen feleslegessé teszi elődjét. A 30XX jobb, több, gyorsabb, szaftosabb, ízesebb, ami elég nagy teljesítmény, ugyanis már az első rész is az egyik legjobb választás volt, ha valaki hiányolta a Megaman-szériát, vagy esetleg meg akarta fűszerezni az alap játékmenetet egy kis roguelite őrülettel.

Stílusát tekintve egy akció-platformerről van szó, amely szinte szóról szóra követi a Capcom klasszikusát, azzal a különbséggel, hogy itt algoritmus-generált pályákon kell végigverekednünk magunkat, majd egy-egy zóna főellenségét leverve továbbmehetünk a következő területre. Mindeközben fegyvereket és fejlesztéseket szedünk össze, szóval a sztenderd roguelike formulával állunk szemben.

A 30XX annyival toldja meg az alapjáték élményét, hogy plusz kihívásokkal, új fegyverekkel, fejlesztésekkel, környezetekkel és ellenfelekkel kecsegtet, de ami talán a legnagyobb újdonság, az a „Mega Mode”, ami kézzel készített pályákon vezet minket végig, hogy az eredeti Megamanhez még közelebbi élményt nyújtson.

Hogy ez elég lesz-e ahhoz, hogy a játékot kiemelje a tucat-roguelike-ok széles tengeréből, vagy hogy az Early Access periódus alatt kapunk-e valami vakmerőbb újítást, az jó kérdés, mindenesetre, ha valaki  szerette a 20XX-et, jó eséllyel nem lesz kidobott pénz a folytatás megvásárlása.

[h]Dyson Sphere Program[/h]

Eléggé felhúztam a szemöldökömet, amikor ezt a játékot több helyen is úgy emlegették, mint „Űrfactorio”, mert valljuk be, a Factorio jelenleg a piacon lévő egyik legjobb építős-logisztikai játék. Amikor azonban fellőttem a játékot, majd nagyjából hat órára eltűntem az éterben, arra következtetésre kellett jutnom, hogy az összehasonlítás nem feltétlenül légből kapott.

A Dyson Sphere Programban a feladatunk, hogy egy bolygó természetes erőforrásait kibányásszuk, ebből gépeket építsünk, majd ezen gépek segítségével automatizáljuk a folyamatot, majd tovább ugorjunk egy másik bolygóra. Ehhez ezernyi fejlesztés, gépezet és persze a saját tervezőképességünk lesz segítségünkre, ami elképesztően addiktív játékmenetet eredményez.

Mindezt megtolták egy eszméletlen kellemes látvánnyal, már Early Accessben is meglepően letisztult optimalizációval, hibáknak pedig se híre, se hamva. Összesen két szőrszál van, amit hasogatni szeretnék; az egyik a kezelőfelület, ami még egy ilyen jellegű játékhoz képest is meglepően zavaros bizonyos helyeken, szóval erre ráfér még teljes megjelenés előtt egy jó kis gatyába rázás. A másik pedig a különböző gépek adatainak megjelenítése; nagyon fura, hogy a termelőlétesítmények gyártási sebességét törtekben adják meg. Ezt ráadásul én mondom, aki matematikát tanít. Munkaidőn kívül nem nagyon szeretném fejszámolni, hogy az egyik kohóm mennyi nyersvasat köp majd ki magából másodpercenként.

Ha azonban egy Early Access játéknál összesen ennyi problémám van, az egy jó előjele lehet annak, hogy a teljes megjelenéssel ez egy kivételesen jó időrabló lesz. A Factorio és hasonló játékok rajongóinak mindenképpen érdemes ránézni.

[h]Valheim[/h]

Bizony, a február nagy dobása, a játék, ami a semmiből tűnt elő, és pár hét alatt milliós játékosbázist szívott fel. Valószínűleg nem itt fogok népszerűségi pontokat szeretni, mert személy szerint engem a Valheim nem nyűgözött le annyira. Lehet, hogy azért, mert nincsenek barátaim, így nem tudtam megtapasztalni az állítólag lenyűgöző többjátékos élményt, de az is benne van a pakliban, hogy azért, mert kórosan viszolygok a népszerű dolgok felmagasztalásától. Elnézést, szakmai ártalom.

A Valheim egy gyűjtögetős, túlélős, építkezős RPG. Gyakorlatilag a Rust és a Minecraft fura szerelemgyereke, de a képletbe becsúszik még egy kis Skyrim is. A harcrendszer nem túl elképesztő, sőt, bizonyos szempontból még puritánnak is nevezném. Betölti a szerepét, nem offenzíven szar, de egy pillanatra sem éreztem azt, hogy csak azért akarok játszani, hogy a Valheim elképesztő harcrendszerét újra megtapasztaljam.

A látvány olyan, mintha a Morrowind ráhányt volna egy Fortnite pályára. A fényezés ellenben kimondottan igényes, és az atmoszférát is eltalálták. Erre rátesz egy jó nagy lapáttal a zene és a hangdizájn.

Ami tényleg fénypontja a játéknak, az a crafting rendszer, ami tagadhatatlanul addiktív, de azért itt sem éreztem azt az átütő, mindent elsöprő innovációt, amiről sokan ódákat zengtek. Igen, vicces különböző kajákat összerakni, hogy magasabb életerőt, meg különböző bónuszokat kapjunk, de valljuk be, azért Gordon Ramsay Svédországban Bear Grills koprodukcióval mégsem akkora durranás, mint ahogy elképzeltem.

Egyébként az irányítást eltalálták, a fejlődési rendszert majdnem egy az egyben a Skyrimből kölcsönözték – amivel amúgy mai napig nem vagyok teljesen megbékélve -, az ellenfelek pedig pont annyira változatosak, hogy ne aludjak el. Teljes mértékben el tudom képzelni, hogy haverokkal sokkal viccesebb lenne üvölteni a headsetbe, ahogy felém rohan egy hatalmas csodaszarvas, de így egyedül kicsi hiányérzetem volt. Persze az is lehetséges, hogy én vártam túl sokat.