Nagyjából két éve az Immortals of Aveum kritikám elején a kommersz, nagy költségvetésű akció-kalandjátékok védelmére keltem. Az ott leírtakkal pedig továbbra is egyetértek. Szó sincs arról, hogy ez a kategória mozdítaná előre leginkább a játékipar szekerét. Sőt, kreatív szempontból annyi hatásuk van, mint vízipisztolynak az erdőtűzre. Mégis belefér az, ha néha csak le szeretnénk ülni, és valami primitív, de ártalmatlan szórakozással pihentessük a munkában és napi teendőkben kirojtosodott idegeinket. Külön öröm, ha egy ilyen generikus, de korrekt iparosmunkában van valami plusz báj, vagy egyediség, ami meg tud fogni. Valami, ami a már említett Aveumból és a Forspokenből hiányzott. Valami, ami az Echoes of the End-ben viszont megvan. Ettől még nem lesz egy kiemelkedő játék, mégis nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek, aki egy ismerős, de kellemes játékra vágyik.
Aemában a kövek az égig érnek
Amikor az első mondatban nagy költségvetésű játékokról beszéltem, egy kicsit csaltam. Az Echoes of the End ugyanis nem egy AAA-cím, sokkal inkább egy B- (vagy AA-) kategóriás alkotás. Ugyanakkor az utóbbi időben, amikor az igazán nagy játékok egyre ritkábbak és kockázatosabbak, egyre inkább ez az átmeneti típus veszi át a hagyományaikat. Gyakran a fél- vagy kétharmad áron, esetleg Game Passban is megjelenő alkotások szállítják azokat a bő tíz órás, alapvetően lineáris kalandokat, amelyekért addig a „nagyok” voltak a felelősek. Az Echoes of the End pedig hűségesen őrzi ezt az örökséget, legyen szó az alapvető játékciklusról, léptékről, vagy akár a történetről.
Ahogy a már említett játékokban, úgy itt is egy letűnt, de egykor fejlett civilizáció romjain élnek főszereplőink. Ryn ennek a kornak a maradványa, egy vestige, aki mágikus képességekkel rendelkezik. Egész életében arra készült, hogy a birodalmat védelmező óriási kőrakásokat vigyázza, és közben arra is ügyelnie kell, hogy nehogy véletlenül kárt okozzon az átlagemberekben. Ennek megfelelően nem volt egy túlzottan kiegyensúlyozott gyermekkora. Amikor azonban az egyik kőrakásnál ellenséges erők bukkannak fel, és elragadják az öccsét, Cort, elhatározza, hogy mindent megtesz az utolsó élő családtagjának szabadulásáért.
Ellenségei azonban a vártnál jóval erősebbek. Az élükön egy kegyetlen parancsnok és egy másik vestige áll, aki kis híján a hegyet is ráomlasztja Rynre. Egy öreg tudós, Abram menti meg, aki ezután mellé szegődik. Ketten próbálják megállítani az ellenséges inváziót, miközben ősi romokon vágnak keresztül. Abram viszont messze nem olyan ártatlan, mint amilyennek elsőnek tűnik. A múltját sötét foltok tarkítják, és úgy tűnik, az ellenséghez is több szál fűzi, mint amennyi egészséges. Rynnek tehát résen kell lennie, akár jéghideg tengerszemek mellett, akár sistergő lávafolyamok között vezet az útja.
A szépségért meg kell szenvedni
Az Echoes of the End ugyanis egytől egyig izlandi ihletésű helyszíneken játszódik. A szigetországból származó fejlesztőcsapat, a Mykur Games pedig kitett magáért. Hazájuk tájai lélegzetelállítóan festenek. Láthatunk mesés sziklákat, havas hegyormokat és elbűvölő gleccsereket, az ódon romok pedig gyönyörűen keretezik a természet csodáit. A látkép szinte mindig lenyűgöző, akár egy lángoló település, akár egy barlangi tó vesz körül. Mind a látványterv, mind a technikai megvalósítás elsőrangú, ez pedig nem kis szó egy aránylag szerény, negyven fős csapattól. Szinte lépésenként kedvem lett volna képernyőmentéseket készíteni, és az eredmény háttérképnek sem lett volna utolsó.
A látvány többi eleme már nem mindig ennyire tökéletes. A karaktermodellek tudnak furcsán festeni bizonyos fényviszonyok között, és az animációik sem mindig természetesek. Néha mintha lebegnének, vannak gépiesebb mozdulataik és úgy általában mintha sok ráhagyással dolgoztak volna az animátorok. Ettől függetlenül az összkép így is elismerésre méltó, és ha valamibe, a grafikába nehéz komolyan belekötni. Más kérdés, hogy ennek meg is lett a böjtje.
A játék állapota ugyanis nem éppen ideális. Az Echoes of the End-et rengeteg kritika érte az optimalizáció miatt, és nem véletlenül. Hiába van aránylag erős gépem, csak közepes beállítások mellett futottam neki, feljebb egyszerűen játszhatatlan volt. És még így is hajlamos volt kegyetlenül beszaggatni, és nem egyszer érződött, hogy éppen minden alkatrész maximumra van járatva. Ha mindezt kiegészítjük néhány nem kikerülhetetlen, de bosszantó buggal (a kedvencem a meglepetésszerű belső nézet volt), már egészen érthető a felháborodás. Biztos vagyok benne, hogy idővel rendeződik a helyzet, csak érdemes tudni, hogy a technikai állapotnak van még hova fejlődnie.
Izlandi zúz-mó
A játékmenet már messze nem ilyen szélsőségek között mozog. Sőt, ahogy már említettem, előszeretettel folytatja az inoffenzív, szórakoztató, de kreatív vákuumban létező akció-kalandjátékok szokásait. A harcrendszer legalábbis mindenképpen. A legszokványosabb építőkockákból lettek összeállítva az összecsapások, és sajnos még így is maradtak lyukak a falban. Elsősorban közelharcra leszünk berendezkedve, ennek megfelelően pedig a gyenge és erős támadás, kitérés és bukfenc, blokkolás és parry vonalon fogunk mozogni. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen számtalanszor bizonyítottak. Kár, hogy a recepthez nem elég az összetevők listája, de az elkészítési útmutató is szükségeltetik, mert ezek az elemek nem értek össze egy kifogástalan fogássá.
Az összes csetepaté egy kicsit vontatottnak és nehézkesnek érződik. Meg kell hagyni, sokkal jobb, mint amilyennek az első előzetesek alapján látszott. Van egy lüktetése, ami ugyan kimért, de ez még önmagában nem hiba. Viszont a lendületet nagyon sok apróság töri meg, így pedig könnyű újra és újra kiesni a ritmusból. Egyrészt, az elkezedett mozdulatainkat be is kell fejezni, így nem tudunk csak úgy kiszakadni belőlük egy parry kedvéért. Ez bosszantó, de megszokható. A viszonylag kevés területsebzési opcióval és a buzgó ellenséges lövészekkel együtt viszont egy túlzottan óvatos megközelítést igényelnek a csatáink. Inkább megéri egyesével lemazsolázni mindenkit, mint betörni a pogózás kellős közepére, ahonnan sokszor mintha nem is lehetne törött orr nélkül kikecmeregni.
Így hiába van kellemes súlya az ütéseinknek, hiába esnek jól az ellentámadások, hiába jutalmazzák a megfelelő időzítést, az igazi adrenalinlöket elmarad. Nem rosszak az összecsapások, időről időre jól esett keresztülvágni magam az opponenseken, de az igazán katartikus élmények elmaradtak. A főellenfelek viszont (ugyan sok eredetiség nem szorult beléjük) egészen áramvonalasak lettek. Itt még egészen működőképes a tömegverekedésekben megbicsakló vívás, és maguk a bossok is képesek új lendületet csempészni a játékba.
Kardok csendesülő vihara
Hasonlóan sokat dobnak az összképen Ryn mágikus képességei is. Eldobhatjuk a kardunkat, hogy egy vonalban minden ellenlábas hasfalát kilyukasszuk, vagy közvetlen közelről pörkölhetünk egyet az arcukba. Nekik hajíthatunk az arénákban szerte elhelyezkedő sziklákat, vagy egymással is kényelmetlen közelségbe hozhatjuk őket. Idővel pedig egy kisebb örvényt is kelthetünk, amely szorgalmasan szipkázza el minden beletévedő életerejét. Ezek a képességek lesznek azok a fűszerek, amelyek ehetően tartják az egyébként elíztelenedő harcokat, és meg kell hagyni, kifejezetten szórakoztató őket használni.
Ezek mindegyike manát használ, amelyet „sima” támadások segítségével tölthetünk vissza. Hasonlóan, csak másik erőforrásból működik az életünket visszatöltő, ellenfeleket viszont leszívó képességünk is. Ez lényegében a gyógyulásunk fő eszköze lesz a pályákon szerte fellelhető, de harcok közben nem használható kis kőrakásokon kívül. Végül Abram is szívesen segít a konfliktuskezelésben, akár a megdermesztő energianyalábjaival, akár más, direktebb fogásaival.
Ahogy egyre tovább jutunk, és ezeket a lehetőségeinket egyre jobban felturbózzuk, úgy válik az Echoes of the End nem csak egyre nagyobb élménnyé, de egyre triviálisabbá is. Az összecsapások maguk ugyanis nem képesek velünk együtt szintet lépni. Amíg eleinte egészen masszív kihívást nyújtottak a harcok, a végére már sokkal könnyebb dolgunk lesz. Az ellenséges seregszemle ugyan bővül, de a variációk száma nem igazán. Ugyanazok a típusok maradnak, és még a fináléban is a pajzsos katonák jelentik a fő csapásvonalat, ha elitebb kihívókra van szükség. De a harcmezők sem képesek megújulni, így a végére már tényleg csak a képességeink és a látványos kivégzések tartják melegen a hadakozásainkat.
Megújuló energiák
Amíg a hadak útja lassan el tud laposodni, addig az utak hada egyre meredekebb lesz. Ugyanis nincs klasszikus akció-kaland enyhe, de látványos platforming és falon mászkálás nélkül, azonban ezt itt most sikerült frissen tartani. Ugyan a szokásos elemekből indulunk ki, az Echoes of the end remek érzékkel adagolja az újdonságokat. Szépen lassan megkapjuk a dupla ugrást és a levegőben vetődést, aztán bizonyos pontokhoz már hozzá is csáklyázhatjuk magunkat. Lesznek még csúszdafelületek, minket irányítottan kirepítő varázskarikák, és mozgó platformok minden mennyiségben. És bár a mászásban megfigyeltem némi bosszantó bizonytalanságot és darabosságot, összességében egy lendületes, szórakoztató rendszert kapunk. Már amikor nem büntet feleslegesen azzal, hogy az egész szekvenciát újra kell kezdeni egyetlen hiba miatt.
Ami viszont igazán meg tud újulni, az a környezeti puzzle-k eszköztára. Nem akarok minden fogást lelőni, de lényegében mind a tíz fejezet tartalmaz olyan elemeket, amik a saját kedvükre alakítják a feladványok arculatát. A lényeg persze általában nem változik, és kapcsolókat kell aktiválnunk, vagy a képességeinkkel kell platformokat mozgatni, de a körítés egészen lenyűgöző is lehet. Egy ősi városban illúziók sora között kell ügyelni a lépteinkre, máshol az időt manipulálhatjuk. A környezet állapotát is változtathatjuk, vagy antigravitációs ösvényeken szaladgálhatunk, tíz centire a fejünk felett sistergő lávától. Van itt ötlet bőven, és önmagukban még egészen ki is lettek használva ezek a lehetőségek.
Más kérdés, hogy komoly kombinációk nem igazán születtek. A legtöbb mechanika nem is merészkedik át másik fejezetbe, és így csak az alapvető elemekkel képesek reakcióba lépni. Bár ez néha kényelmes volt (egy-egy fejtörő önmagában is meglepően összetett tudott lenni), azért maradt bennem némi hiányérzet. Lehet, hogy a tág célközönség rovására, de egy igazán kemény feladványokkal tűzdelt kaland lehetett volna az Echoes of the End. De végül is így sincs okom a panaszra, mert egy-két megfejtés így is elégedettséggel töltött el, miközben a fülembe füllentette, hogy milyen okos is vagyok.
El(da)rabolva
Az Echoes of the End magáról már nem mindig tudja ugyanezt elhitetni, és ez főképp a történetben érhető tetten. Szó sincs róla, hogy kifejezetten rossz lenne, mert minden sablonossága ellenére le tudott kötni. Ugyanakkor az utazást egyértelműen a cél elé helyezni. Ebből az következik, hogy míg kifejezetten könnyű feloldódni a hangulatban és sodródni az árral, a narratíva el-elhagyja a saját szálait. Két kitérő vagy könnyes háttérsztori között elveszik a fókusz, és néha felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk. Vagy hogy egyes mozzanatoknak mi volt a célja, mert megkérdőjeleződnek későbbi események fényében. És nem kapunk egy valódi lezárást sem, a történet nyitott maradt egy lehetséges folytatásra. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, csak nem érdemes óriási katarzisra sem számítani.
Viszont így sem vagyok igazán csalódott, mert ha lyukas is az Echoes of the End narratívája, legalább kellően szerethető is. Ryn karaktere remekül ki lett egyensúlyozva. Erős, de nem egy Mary Sue, nem hibátlan, de van önkritikája, a motivációi és érzelmei emberiek. De Abram is egy összetett figura, akit a megbánás és a makacsság egyvelege hajt. Az általuk felmerülő témák, mint az apa-lánya kapcsolat, a megbocsátás és az újrakezdés, nemcsak örök érvényűek, de képes őket éretten kezelni a játék. Itt sem lesznek zavarba ejtően friss megfejtések, de a végszó mindenképpen dicséretes, ahogy a befejezés nyitottsága egyben az üzenet tolmácsolását is segíti.
És attól sem tudok eltekinteni, hogy az Echoes of the End története egyszerűen csak hangulatos. Ez egyébként igaz az egész játékra is. Van egy lelke, egy bája, ami miatt szívesen ültem le elé újra és újra, a hibái és sablonossága ellenére is. Jól estek az apró kitérők, amelyek az opcionális, és a sztorit is mélyítő gyűjtögetni valókhoz vezettek. Csodáltam a mesés tájakat, és élveztem a sebességet, amikor átszelhettem őket. És alapvetően jól szórakoztam a harcokban is, még ha messze nem is ez az ismert elemek legjobb kombinációja. Minden gyengeség és felejthető részlet ellenére pozitív maradt a szájízem, így pedig kellemesebb benyomásaim maradtak, mint amit az objektív tények indokolttá tennének. De ez természetesen egyáltalán nem baj.