Lehetne ez akár életem legegyszerűbb, legrövidebb írása is. Ugyanis nagyjából 8 órával a Republic Commando elindítása után még mindig ott tartok, hogy elmondhatom: megint végig vittem ezt a nagyszerű játékot. Ebben semmi meglepő nincs, mivel az újrakiadást jegyző Aspyr előre jelezte, hogy a konzolos átiratokkal gyakorlatilag az ég világon semmit nem kívánnak kezdeni. Itt-ott egy kis reszelés, hogy jobban idomuljon konzolokra. Egy gesztus, hogy a visszafelé kompatibilis Xbox mellet azok is élvezhessék eme Star Wars remeket, akik eleddig egy kő alatt éltek vagy eszükbe sem jutott PC-n játszani.
Ezen persze rajongókét elkezdhetnék puffogni. Miért nem remaster, remake, ne adj úristen egy folytatás? De a helyzet az, hogy én azon kevés idióták közé tartozom, akik ezt nem igénylik. Ami jó, ne rountsuk el és inkább játszom kiöregedett klasszikusokkal modern vason, mintsem kapjak egy Bioshock, egy Silent Hill HD, netán egy The Ezio Collection-t. Így a Republic Commando megmaradhat emlékeinkben egy elegáns játéknak egy civilizáltabb kor számára. Pechünkre (vagy a cikk szempontjából előnyünkre) utálom magam. Ellenben szeretem annyira a Switchemet, hogy erre a platformra vegyem meg a játékot. De mielőtt erre kitérnék, egy kis alapozás.
[h]”Delta Squad, lock and load!”[/h]
A Star Wars Republic Commando eredetileg 2005-ben jelent meg a szebb napokat is látott LucasArts belsős fejlesztéseként. Egy taktikai elemekkel dúsított, csapatjátékra kondícionált FPS-t kaptunk. Ugyan próbáltak taktikai lövöldének marketingelni, de ezen a téren messze elmaradt a kortársak, a Rainbow Six és Brothers in Arms játékok mögött. Cserébe a program prezentált egy négy fős csapatot remek mesterséges intelligenciával, izgalmas csatákat és mindent ami beindítja az egyszeri rajongó nyálelválasztását.
A játék során a Delta osztag klón kommandósai fölött bábáskodhattunk Delta-38, vagyis Boss sisakrostélyán keresztül. Az időben és térben egymástól jól elkülöníthető, gyakorlatilag bevezetés, tárgyalás és befejezésként felfogható küldetések remekül végigviszik a játékost egy kellemes hullámvasúton. A Geonózisi csata képében megélhetjük csapatunkkal az első éles bevetésüket. Az elhagyott fregatton belekóstolhatunk, hogy mit tudna kínálni a messzi, messzi galaxis a horror műfajban. A Kashyyykon pedig tanúi lehetünk, ahogy csapatunk köteléke megbomlik. Mindezt pedig átjárja a testvériesség, a kommandósokra jellemző távolságtartó profizmus és a harci szellem. Amit remek párbeszédeken, élcelődéseken keresztül hoznak közelebb a játékoshoz, így adva jellemet a jellegük okán az arctalan bakáknak. Közben pedig a sugárvetőink célkeresztjén keresztül osztunk igazságot a köztársaság ellenségeinek.
A játékmenet ennek megfelelően nem mutat túl a kortárs korridor lövöldék alapvetésein. Jól összeszkriptelt folyosókon kanyarodunk hol jobbra, hol balra. Közben osztjuk a sugárnyalábot szuper harci droidokra, oligarchákra, zsoldosokra, rabszolgakereskedőkre. Akit pedig nem tudunk szénné lőni, azt vibropengénkre hányjuk. A játékmenet különlegessége viszont ott kezdődik, ahol egy hagyomány FPS-é véget ér, a taktikai lehetőségeknél. Ugyanis klón egységünk fennmaradó 3 tagja fölött az egy gombos utasításoknak hála tökéletes kontrollunk van. A készítők pedig remekül sakkoztak a rendelkezésükre álló szűkös keretekkel, így a játék mindig szinten tartja az izgalmat egy-egy komolyabb összecsapással vagy húzósabb helyzettel.
[h]”You. Bacta. Now.”[/h]
Ezen – mint azt a bevezetőben is írtam – semmit nem változtat az újrakiadás. Ám mivel a jó eszem kiadta, a hordozható élmény jegyében vakmerően a Switch változatot választottam. Kezdjük az alapvetéssel, miszerint a Joy-Con alkalmatlan FPS játékok vezérlésére. Túl rövid az analógkarok útja, aminek hála szinte lehetetlen a finom célzási manőverek kivitelezése. Viszont a Jedi Outcast-tel szemben itt a giroszkópos célzás teljesen kimaradt és a menüben aktiválható célzás rásegítés is érzésre semmit sem csinál. Plusz a klikkelhető ravasz gomboknak hála, ha nem tartjuk elég szorosan a lövés gombot, a fegyverek néha elfelejtenek elsülni. Így akik esetleg kézikonzolként használják a Switchet (helló kedves Lite tulajok) vagy nincs külön Pro Controllerük, azok élből hátrányból indulnak. Cserébe a Joy-Con indokolatlanul kihasználatlan HD Rumble rezgőmotorjai meglehetősen jó visszacsatolást adnak az elsütött fegyverekről és a játék eseményeiről. De ami ennél is jobban zavart, az a teljesítmény.
A neten olvasgattam, hogy mintha nem mindenkit súlytana egyformán, de nálam folyamatosan beszakadt a képkocka szám. Lényegtelen, hogy handheld módban játszottam vagy dokkoltam, a játék bizonyos részein konstans akadásfesztivált tapasztaltam. Ahol pedig nem, ott a 60 és 30 között ingázott. Nem játszhatatlan, de épp akkora mértékben, hogy a játék lépten-nyomon kivessen a harc hevéből. És hogy az élményem maradéktalanul a sárba legyen tiporva, utazásomat a messzi, messzi galaxiban szép bugok is szegélyezték. Olyanok, amik lehetnek ugyan hardverfüggetlenek és akár az eredeti játék sajátai, én mégsem emlékszem rájuk a PC-s verzióból.
Nem egyszer az amúgy remekül szuperáló mesterséges intelligencia fogta magát és beséltált olyan helykre, ahonnan önszántából ki sem akart kecmeregni. Ami persze lehet az én hibám, mert nem kéne elvárni, hogy egy kommandós parancsokat teljesítsen. Csakhogy az ellenfél is következetesen megfeledkezett magáról és befagyva várta, hogy szitává lőjjem, miközben agonizált létezésének teljes értelmetlenségéről. És amikor már épp túltettem volna magam az egészen, 2 év töretlen barátság után először, a Switchem kifagyott a Republic Commando alatt. Aminek hála egyenlőre nem tudom ajánlani a játék ezen változatát. Amennyire utána tudtam nézni, érdeklődni a PS4 verziót az enyhén szögletes kamerakezelést leszámítva ezen problémák egyike sem sújta. Így aki nem rendelkezik Sony konzollal, az a 15 eurós árcédula ellenében maximum egy szép emléket kap és reményt, hogy talán pár folttal később kap egy élményt, ami egy 15 évvel ezelőtti remek játékra emlékezteti.