Nem egyszerű egy kiegyensúlyozott politikai témájú filmet készíteni. Gyakori jelenség, hogy a közönség egy része számon kéri a készítőt, miért nem állt bele jobban egy adott témába. Közben pedig nem ismeretlen az sem, amikor valaki a politikai ellenfelét járatja le állami százmilliókból a nagyvásznon. A propaganda és az óvatoskodás közötti arany középutat nehéz megtalálni. Nekem személy szerint nincs ellenemre, ha egy művész állást foglal, de tudom, hogy egyre nehezebb elkülöníteni a fontos közügyeket a pártpolitikától. Sőt, azzal is ki vagyok békülve, ha egy film csak bemutat hatásokat és következményeket, de látom, miért gondolják ezt sokan megúszósnak. Talán ezért is közelítik meg olyan sokan metaforikusan a politikát. Például egy sci-fi úgy tud a jelen problémáiról szólni, hogy közben nem reális elvárás tőle az explicit politizálás.
Az Egyik csata a másik után azonban a jelenkor Amerikájában játszódik. Sőt, sokan pont amiatt megasztalták fel, hogy milyen jól illusztrálja a jelenlegi társadalmi helyzetet. Mivel nem a tengerentúlon élek, ezzel nem akarok vitába szállni. Azzal viszont igen, hogy megfelelően kezeli-e a feldolgozott témáit. Paul Thomas Anderson filmje ugyanis sem a helyzet sokrétű bemutatását, sem a problémák valódi boncolgatását nem érzi feladatának. Bedob néhány trendi aktuálpolitikai témát, állást is foglal, de mindezt felszínesen teszi. Még szerencse, hogy egy ponton átcsap thrillerbe és karakterdrámába, mert ezekben kifejezetten erős. De annyira, hogy az az egész filmet naggyá teszi.
Forr a világ bús tengere
Perfidia (Teyana Taylor) és Pat (Leonardo DiCaprio) mindketten a Francia 75 nevű szélsőbaloldali ellenállócsoport tagjai. Egy párt alkotnak, de a személysiégük nem is lehetne különbözőbb: Pefidia a tűz, és Pat a víz. Ami összeköti őket, az a forradalom. Internálótáborokat szabadítanak fel, épületeket robbantanak, ahol tudnak, beleköpnek a hadsereg és a hatalom levesébe. A kapcsolatuk dinamikája akkor sem változik, amikor Perfidia gyereket vár. Nehezen tud mit kezdeni az anyasággal, és a szülés után nem sokkal magára is hagyja Patet a gyerekkel. Aztán a Francia 75 egyik akciója balul sül el, Perfidiát elkapják, és csak úgy menekül meg a börtöntől, hogy elárulja társait a rá szemet vető Lockjaw ezredesnek (Sean Penn). A forradalmárokon rajtuk ütnek, ami Lockjawnak dicsőséget, Patnek és a kis Charlene-nek a bujdosást jelentik.
Tizenhat év elteltével nem sok minden változott. Ugyanaz a jobboldali kormány van hatalmon, és továbbra is háborút hirdetnek a bevándorlókkal és az ellenállókkal. Pat és Charlene álnéven, Bobként és Willaként élnek egy menedékvárosban. Bob teljesen szétcsúszott, iszik és drogozik, mellette pedig erősen paranoiás. Minden igyekezete ellenére nem tud jó apja lenni Willának, aki egy talpraesett kamaszlánnyá vált. Willa nem nagyon tudja hova tenni a Bob által lefektetett, túlzónak ható szabályokat. Azonban amikor egy elvarratlan szál miatt Lockjaw újra lecsapni készül rájuk, hamar kiderül, hogy nincs az az elővigyázatosság, ami elegendő lett volna. Bobra marad a feladat, hogy megmentse a lányát, miközben úgy be van állva, mint a gerely, és már a régi forradalmi titkos jelszavakra sem emlékszik.
Politikáosz
A film első, időugrás előtti szegmense rendkívül csapongó. Őszintén gondban is voltam, hogy tulajdonképpen mit szerettek az emberek egy ennyire darabos filmen. A montázsszerű, inkoherens jelenetek egyáltalán nem győztek meg. Sem arra nem adtak teret, hogy a karaktereket, sem arra, hogy a küzdelmüket megismerjük. Amikor kialakul egy konfliktus Perfidia és Pat között a szülőségről, az lehetne hatásos, de nem kap kellő kifejtést, és elsikkad két terhesen lövöldözés és kurjongatva robbantás között. A forradalmárcsoport többi tagja sem kerül közelebb hozzánk, néhány egysorosnál többet nem is kapnak. Közben pedig még ahhoz sincs elég információ, hogy úgy rendesen el tudjuk helyezni, hogy mi a helyzet az országban.
Ez azért is egy fontos hiányosság, mert az Egyik csata a másik után szeret kicsit a levegőbe beszélni. Perfidia telefonon figyelmeztet néhány politikust és tisztségviselőt, de az általa felvetett témák csak be vannak dobálva a közösbe. A trendi jelszavak mögött nincs mondanivaló vagy előremutató gondolat. Nem tudunk hozzá emberi sorsokat kötni egészen a film feléig, így minden furán idegennek és személytelennek hat. Még azt is nehéz megállapítani, pontosan milyen a politikai helyzet. Az persze látszik, hogy rossz, de az olyasmi, hogy mi az államforma, van-e még választási rendszer, milyen elnyomó törvények vannak, nem jelenik meg. Így pedig nehéz elhelyezni a filmet egy koordináta-rendszerben.
De a konkrétumok hiánya miatt nem kapjuk meg azt a nyersséget sem, amely akár a tüntetésekben, akár az átlagemebrek sorsában megjelenhetne. Az utóbbi évekből nem is kell kisebb filmeket elővenni, mint a Jokert, vagy a Polgárháborút, hogy ennél mérföldekkel hatásosabban tapasztalhassuk a társadalmi feszültséget. De az Egyik csata a másik után nem is mélyül el, nem kínál megoldást, csak mutat egy emberileg nehezen megközelíthető forradalmárt, amint aránylag humanitárius terrorcselekményeket hajt végre. Miközben Paul Thomas Anderson végig odafigyelt arra, hogy ne idealizálja a forradalmat, azért kacérkodik a gondolattal. De mivel az egész politikai szál egy ilyen kacérkodás ennél sokkal mélyebb eszmékkel, nem állít a világon semmit. A lezárás talán felmutat némi reményt a megoldásra, de akkor és ott már egészen légből kapottnak tűnik.
A nézését meg a járását
Mivel mindezek mellett még amerikai sem vagyok, hogy legalább ezáltal egy fokkal jobban megszólítva érezzem magam, megváltsáként érkezett a tizenhat év átszökellése. Hamar átnyergelünk karakterdrámába, és akkor már minden jótékonyan egyértelmű lesz társadalmi oldalról. Itt egy szélsőjobbos milícia egy dedikált rosszfiú mögött felállva vegzálja a főszereplőket, ennél több konkrétumot pedig kívánni sem lehetne. A fókusz a karakterekre terelődik, ez pedig remekül áll az Egyik csata a másik után történetének.
A film nem finomkodik a protagonistákkal sem, Perfidia sem az árulása előtt, sem azután nem egy körülmagasztalt karakter, és okkal. De Bob ugyancsak egy esendő figura. Próbál jó apa lenni, de teljes kudarcot vall, és nem csak ebben. Egyszerre szórakoztató és szánalomra méltó szétcsúszottságában, de a abltával faragott dierktsége is párhuzamosan tisztelhető és kacagtató. Egy végtelenül szerethető karakter, akit DiCaprio egészen kiválóan alakít. Nem kis feladat, hogy valaki comic relief és drámai hős legyen egyszerre, de akár kicsiben, akár nagyban kellett játszani, gond nélkül sikerült abszolválni. De kiemelhetem Willa fejlődését is, főleg az utolsó haramadban, amely egy viszonylag sablonos szerepből kovácsol forradalmárt.
Kontrasztnak pedig ott áll Lockjaw, aki Bobhoz hasonlóan kettős figura, csak pont fordítva. Amíg Bobban a szerethető botladozás közben csillan meg egy apatigris, addig Lockjaw kegyetlenségében mutatkozik meg egy adag nevetségesség. Sean Penn egészen fantasztikus alakítást nyújt, mozgásában is eggyé vált komlexusos, könyörtelen, szánalmas és mégis ijesztő karakterével. A béna peckességgel közlekedő ezredes egy remek karikatúra. Ha valamiben erős az Egyik csata a másik után politikai rétege, az a fehér felsőbbrendűséget hirdető öreg férfiak kifigurázása – lássuk be, ebben azért nem kis elégtétel van.
Kiállás beállva
A film második harmadában mindez ugyan még nem bontakozik ki, de határozottan beindul a gépezet. Az Egyik csata a másik után itt egyszerre ügyes thriller és fergeteges vígjáték. Érezhető a fenyegetés és nem veszik szem elől a tét, mindkét fél vét hibákat, de a macska-egér játék részletein könnyesre lehet röhögni magunkat. Bob szerencsétlenkedése zseniális, és Benicio del Toro karateedzője is sziporkázik. Az elfelejtett jelszó szála pedig egészen fantasztikus. Bár nem sokat tesz hozzá a narratívához, olyan felvillanyozóan vicces, hogy inkább nem is lövök le semmit belőle, ezt mindenkinek látnia kell.
Ezen a ponton már elkezd révbe érni a film. A tempó már remek, és bár a háttérbe szorul, mégis kézzel foghatóbb az elnyomás és emberarcúbbak annak elszenvedői. De a harmadik felvonás az, amikorra teljesen rabul tud ejteni a film. Ugyan eddigre a társadalmi kérdések teljesen kikerülnek a képből, a helyüket egy vérbeli thriller veszi át, amely nem enged a karmai közül. Okosan építi a feszültséget, hosszan kitartja a jeleneteket, és itt megjelenik az a nyersség, amit korábban annyira hiányoltam. De itt történik meg Lockjaw karakterének teljes kibontása és néhány jól időzített fordulat is.
Meg egy autós üldözés, amelyért már most odaadnám az operatőri Oscart. A tapintható feszültségben az autók orrára szerelt kamerák lázálomszerű hullámzása, a beállítások, amelyekben szinte együtt lélegzünk a szereplőkkel, olyan szintű immerziót adnak, amely a mai pörgősre vágott üldözések között teljesen példátlan. Mindehhez pedig egy intelligensen kihasznált, sivár helyszín is passzol, amely még jobban kiélezi a helyzetet. Hogy végül minden egy tényleg érzelmes fináléban kulminálódjon, amely még meghatónak is mondható. És ugyan a végső lezárás tétován és lassan jön el, addig is láthatunk még egy kis kivonatot a filmből. Egy kis bizonytalanság, egy kevés abszurditás, egy csipetnyi érzelmi csúcspont, és egy politikai üzenet, amely a szál teljes eltűnése után nem tud olyan hitelesen csengeni.
Verdikt
Bár nem tudtam úgy értékelni az Egyik csata a másik után egészét, mint a legtöbben, el kell ismerjem, hogy egy elsőrangú thriller. Amint túljutunk a hosszúra nyúló expozíció káoszán, egy felváltva vicces és izgalmas thriller vár, amely egy igazán feszült, majd érzelmes fináléban csúcsosodik ki. És közben van egy egyénisége és egy megkapó hangulata is, egy nagyvászonra kívánkozó látványa és egy jó adag kiváló színészi alakítás is. Az Egyik csata a másik után egy nagyszerű film, éppen csak a politikai szála nem mond semmit. Ez pedig, tekintve a film témáját és a körülötte zajló diskurzust, egy súlyos hiba. De annál nagyobb szó, hogy ennek ellenére kérdés sem fér hozzá, hogy csak ajánlani tudjam.