Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kifejezetten biztatóan festett az Elektronikus állam helyzete, mielőtt leültem volna megnézni. A Russo-tesvérek amilyen magasan szárnyaltak a Marvel égisze alatt, olyan zuhanórepülésben vannak azóta. Sem a Cherryt, sem a The Gray Mant nem övezte különösebb üdvrivalgás sem a kritikusok, sem a nézők részéről. És hiába pumpálnak hihetetlen összegeket a produkcióikba, az elmúlt években a Netflix saját gyártású filmjei sem jelentettek garanciát a minőségre. Aztán azt is nehéz lett volna elkerülni, hogy milyen negatív visszhangot váltott ki a legújabb, csillagászati büdzséből leforgatott sci-fijük is. De úgy álltam hozzá, hogy ez valószínűleg egy gyenge film lesz, de ha már 320 millió dollárba került, csak meglátszik rajta. És most, hogy láttam, úgy vagyok vele, hogy ez tényleg gyenge volt, de fogalmam sincs, hogy mire ment el az a 320 millió.
Sentrehányás
Az Elektromos állam alternatív történelme szerint 1990-ben háború robbant ki a robotok és az emberek között. A gépek megelégelték, hogy folyton csak az emberek céljait szolgálják, és fellázadtak. Az emberek ezt természetesen nem nézték jó szemmel, de hamar rá kellett döbbenjenek, hogy fáradhatatlan ellenfeleik jóval erősebbek. A robotok csaknem teljes győzelmet arattak, de akkor érkezett a Sentre vállalat, élén Ethan Skate-tel (Stanley Tucci). Skate kidolgozott egy technológiát, amellyel emberi irányítás alá helyezett harci drónokat. Az erősítéssel az emberiség győzelmet aratott, a gépeket pedig egy elkerített zónába zárták. A Sentre termékei azonban a háború után sem tűntek el, sőt, szinte egész Amerika az ügyfelük lett. A többség a virtuális valóságba vonult vissza, miközben tudatuk egy részével egy-egy drónt irányítva intézik a mindennapi teendőket.
Ebben a korban él Michelle Green, a bántalmazó nevelőapja házában. Michelle még a háború alatt, egy autóbalesetben vesztette el szüleit, és öccsét, a szuperintelligens Christophert. Egy nap azonban egy furcsa kis robot toppan be a lepukkant vidéki házba, akiről kiderül, hogy valójában Christopher irányítja. Michelle tehát mechanikus öccsével az oldalán megszökik, és nekiáll megkeresni a testvére valódi testét, amit minden jel szerint a Sentre tart fogságban. A kutakodás közben összefújja őket a szél Keats (Chris Pratt) és Herman (Anthony Mackie) párosával. A simlis ember-gép duóval kiegészülve jönnek rá újabb és újabb titkokra, azonban nem lesz egyszerű dolguk, mert a nyomukban egy veterán robot-begyűjtő (Giancarlo Esposito) jár, aki nem ismer kegyelmet.
Gépi gyönyör
A tér tehát adott egy igazán grandiózus és látványos sci-fihez, a pénzügyi keret nemkülönben, így pedig joggal várhatnánk elképesztő vizualitást az Elektomos államtól. És meg kell hagyni, hogy az összkép valóban nem rossz. A Sentre drónjai fenyegetőek, a tájakon fekvő hatalmas robotmaradványok pedig az elmúlás egy hatásos képét adják. Bőven megvannak a pillanatai a dizájnnak, és a CGI is igényes, így pedig többnyire tényleg kellemes látvány tárul elénk. Azért semmi olyat nem látunk, ami indokolná a költségvetést, és egy izmosabb hangulat sem társul ezekhez a technikailag lenyűgöző képsorokhoz.
A számtalan megjelenő robot nagy része a marketinges világból származik, így megvolt a lehetőség egy kapitalizmust parodizáló, poszt-apokaliptikus légkör megalkotásához, a Fallout, vagy még inkább a The Outer Worlds mintájára. Azonban szegény kabaláknak, és úgy általában a világnak nem igazán sikerült egységes vonásokat adni. Vannak közöttük aranyosak, ötletesek, de egészen bizarrul festők is. A saját stílus nélkül pedig végképp elüt például Mr. Peanut fizimiskája, akit képtelenség komolyan venni a gépek vezetőjeként. Csekély vigasz, hogy legalább a világítás, az operatőri munka és a vágás rendben van. Az Elektronikus állam technikailag tényleg egy profi munka.
Robotikus rapszódia
Sajnos ezt a forgatókönyvről már nem lehet nyugodt lelkiismerettel elmondani. Az Elektronikus állam története sablonokból építkezik, ennek köszönhetően pedig egészen kiszámítható. Jó előre sejteni lehet, melyik karakter milyen irányba változik, vagy miről szólnak a menetrendszerű fordulatok. Egyedül azon tudtam meglepődni, hogy mennyire kevés kockázatot vállal a film. Patikamérlegen kiméri, hogy melyik karaktereknek a sérülése vagy halála kell a drámához, és ennél véletlenül sem okoz nagyobb szívfájdalmat szegény nézőnek, akkor sem, ha emiatt komikus deus ex machina-pillanatok szükségesek.
Aztán gyakran a vak véletlen irányítja a jeleneteket, a totálisan hihetetlen történések közé pedig egy adag logikai gikszer is befért. Vannak kifejezetten nevetséges megoldások a filmben, de ezek általában mégsem veszik át az irányítást. Sokkal inkább egy semlegesség jellemzi az Elektromos állam egészét. Nincs benne élet, gyakran leül a tempója, és képtelenség izgulni azon, hogy mi történik. Az unalom pedig nem az a fogalom, amelyet egy méregdrága akció sci-fitől várna az ember.
De mégsem ez a forgatókönyv legnagyobb bűne, hanem a párbeszédek. Ezek ugyanis sokszor kifejezetten kínosak. Nem egy Tarantino-féle izzó kémiát várnék el minden snittben, de itt kifejezetten kellemetlenül sül el, amikor a dialógus megpróbál erőltetetten menő lenni. Vagy amikor a robotok szeretnének jópofábbak lenni, mint amire valójában képesek. Sőt, úgy általában a poénok elég hatástalanok.
Az állam nem én vagyok
De ha még túl is tesszük magunkat a kellemetlen részleteken, még mindig képtelenség komolyan venni ezt a történetet. Ez egy bizonyos fokig persze szándékosnak tűnik, de a hatás kiterjed azokra a jelenetekre is, amelyek egyértelműen valódi drámát kellene hordozzanak. Azonban sosem kerülünk közel sem a papírmasé karakterekhez, sem a sablonos világhoz. Így pedig nehéz könnyekig hatódni az érzelmi csúcsponton, vagy tényleg szorítani a főszereplőkért. Mert tudni előre, hogy mi történik, és hogy az emocionális töltet is mesterséges. Az Elektronikus állam egy annyira sztenderd sci-fi, hogy csodaszámba megy az a néhány kreatív ötlet is, ami megfért kopár sziklái között. Ilyen a kis robot, Cosmo marketinganyagokból összeálló szókincse, vagy a guberáló Frankenstein-robotok. Ezek azért adtak egy kis felüdülést.
Ami menthetné még a helyzetet, az az akció, és itt most vissza is kell kanyarodni a látványhoz. Szó sincs róla, hogy ezen a téren kifejezetten ocsmány lenne az Elektronikus állam, viszont megúszósnak érződik a csaták rendezése. Alapból nem is kapunk nagyobb összecsapást a fináléig. Vagy néhány személyes csetepatékat látunk, vagy egyszerűen csak nem mutatják a látványosnak ígérkező jelenetet. Azért ez ennyi pénzből nem érződik kifejezetten indokoltnak.
És az a végső összecsapás sem éppen lenyűgöző. Nem látunk igazán grandiózus mozzanatokat, a koreográfia pedig kifejezetten lusta. Az ellenfelek udvariasan csak egyesével támadnak, borzasztóan céloznak, és egyáltalán nem agresszívak. Az ütközetek közben csak egy-egy kijelölt karakter pofozkodása látszik, egyáltalán nincs az egésznek csata jellege. Nem látunk nagytotálokat, egymásnak feszülő hadakat, csak onnan tudjuk, hogy a jók állnak győzelemre, hogy végignézzük, amint egyesével szétcsapnak az ellenfeleik között. És ugyan van egy-két látványosabb pillanat, a harcjelenetek szinte egészükben végignézhetőek bármiféle feszültség vagy izgalom nélkül. Van előnye, ha tényleg mindenki szíve bírja a konfliktusokat, de nem biztos, hogy ez a cél egy ilyen alkotásban.
Sose nyomd fullba
Hasonlóan inspiráltak a színészi alakítások is. Millie Bobby Brown magához képest ugyan nem rossz, hozza az eltökélt tini szerepét, de azért kifejezett nagyságot is kár lenne keresni a játékában. A nagy érzelmi csúcspont sem rajta megy el, megteszi a tőle telhetőt, ott sokkal inkább a forgatókönyv a ludas. Chris Pratt sem borzalmas, de ő már időtlen idők óta Chris Prattet játssza, akár a vásznon, akár a streaming-szolgáltatókon keresztül, úgyhogy tőle sem érdemes nagy pillanatokat várni. A mellékszerepekben pedig hiába vannak olyan színészóriások, mint Stanley Tucci vagy Giancarlo Esposito, az egydimenziós karaktereikkel ők sem tudnak csodát tenni.
De minek is belehalni egy iparosmunkába? Az Elektronikus állam egy színtelen, szagtalan film, amely pontosan annyi ismert nevet és jól hangzó toposzt alkalmaz, hogy elegendően megnézzék Netflixen. És mivel a célközönség csak ki szeretné kapcsolni az agyát, nem számít, hogy a felvázolt témával alig kezdenek valamit. A végső üzenet, hogy éld az életet a valóságban, még teljesen korrekt, de a robot-jogok terén meg sem próbál mélyebb válaszokat keresni. És őszintén, talán tényleg felesleges, nem ezen múlik az Elektronikus állam minősége. Mindenesetre érdekes látni, hogy a rendezőpáros nem csak a történetben, de a produkció közben is barátja volt a mesterséges intelligenciának.
Verdikt
Az Elektronikus állam legnagyobb fegyverténye talán az, hogy nem nézhetetlenül rossz. Ez egy gyenge közepes sci-fi, kiszámítható történettel és különösebb izgalmak nélkül. Egy összességében látványos, de pont az akción spóroló film, amelynél rejtély, hova tűnt a ráfordított 320 millió. Sem a poénok, sem a drámai jelenetek nem hatásosak, a párbeszédek gagyik, így nem marad más, mint egy-két kreatívabb szórványötlet. Gyanítom, az is az adaptált regénynek köszönhetően. És bár a végeredmény messze nem vállalhatatlan, egyszer meg lehet nézni, ezt mégsem javaslom. Nem érdemes azt közvetíteni a Netflix felé, hogy a filmgyártás jövője kisebb országok GDP-jének elégetésében van, különösen, ha az egy ennyire semmilyen élményt eredményez.