Bár korábbi cikkekben már fejtegettem, hogy a Pixar 15-20 évvel ezelőtti fénye megkopott, még most is eseménynek számít, ha új filmjük jelenik meg. És alapvetően arról sincs szó, hogy az újabb alkotásaik rosszak lennének. Továbbra is képviselnek egy prémium minőséget, csupán egyre ritkábban lehet általuk egy új klasszikus születését nyomon követni. De még így is készítenek pompásan eltalált animációs filmeket, legutóbb az Agymanók 2 is kifejezetten hatásos volt. Nos, az Elio nem ilyen. Bár képviseli a Pixartól megszokott és elvárt színvonalat, túlságosan biztonsági játékos ahhoz, hogy átütő legyen. Amíg Elio, a kisfiú a csillagok közé vágyik, addig Elio, a film jól érzi magát a sztratoszférán innen.
Csillagainkban a hiba
Elio egy árva kisfiú, akit műhold-navigációval foglalkozó nagynénje, Olga nevel. Elio a szülei halála óta haragszik a világra, nem jön ki sem kortársaival, sem Olgával. Szenvedélye a világűr, és arra vágyik, hogy az idegenek elrabolják. Erre is teszi fel minden szabadidejét: rádión próbálja felvenni velük a kapcsolatot, vagy csak kifekszik a partra egy „raboljatok el” felirat mellé. A különc viselkedése persze egyre több konfliktust szül, és Elio egyre kevésbé találja meg a helyét a Földön. Így kitörő örömmel fogadja, amikor az űrlények tényleg eljönnek érte, és magukkal viszik a központjukba.
Az Unióverzum, ahova átrepül, az értelmes lények egyik legfontosabb szövetsége. Számtalan fajból érkeznek ide képviselők és nagykövetek, hogy fenntartsák a békét és egyre jobban megismerjék a világegyetemet. Elióról azt feltételezik, hogy a Föld vezetője, így őt is be akarják fogadni a nagykövetek közé. A beavatást azonban megzavarja a vérszomjas hadúr, Grigon érkezése, aki szintén széket akar a tanácsban. Amikor az Unióverzum ezt elutasítja, Grigon azzal fenyeget, hogy leigázza az Unióverzumot. Elio egy hirtelen ötlettől vezérelve vállalja a békítő szerepét, és ellátogat az ellenséges hadihajóra. Itt megismerkedik a nagyúr fiával, a kifejezetten békés Glordonnnal, aki nem akar apja nyomdokaiba lépni hadvezérként. A két nehezen beilleszkedő srác összebarátkozik, és együtt próbálják visszaállítani az univerzum békéjét.
Száz fényév magány
Bár az alapkoncepció nem őrülten bonyolult, és a fő tematika is viszonylag gyorsan kirajzolódik, meg kell hagyni, az Elio okosan bonyolítja a felállást. Például azért, hogy Elio felszívódása ne tűnjön fel, egy klónt küldenek helyette a Földre. Az ő kalandjait pedig ugyanúgy nyomon követhetjük, mint az igazi Elioét, és ez is hozzáad a szereplők közötti kapcsolatokhoz. Elio kap egy bepillantást abba, hogy milyen idilli lehetne az élete Olga mellett, ha nem próbálná antagonizálni a nagynénjét. Olga pedig arra jön rá, hogy Elio maga fontosabb neki, minthogy egy könnyen kezelhető gyerek legyen.
Az ő kapcsolatuk egyébként egy viszonylag kiszámítható mederben halad. Olga, aki nem ilyen életet tervezett magának, nehezen tud mit kezelni az ölébe hullott unokaöccsével. Aki ráadásul meglehetősen hálátlannak tűnik ahhoz képest, hogy a karrierjét is fel kellett adnia miatta. De persze Elióra sem lehet haragudni, aki lépten-nyomon kívülállónak érzi magát. Egy klasszikus családi tragédia ez, ahol mindenki a körülmények áldozata. Ez persze idővel feloldást kap, hiszen mégiscsak egy Pixar-meséről beszélünk – ráadásul nagyjából úgy, ahogy azt elképzelnénk.
Azt viszont nem akarom elvenni a filmtől, hogy a központi üzenetét szépen fogalmazza meg és adja át. A magány kérdéskörét párhuzamba vonja az emberiség földönkívüli élet után kutató expedícióival, kiemelten a Voyager űrszondával. Érzésre a készítők jobban szerették ezt a motívumot, mint amennyire valóban hatásos, de lehet csak arról van szó, hogy én nem éltem át a fellövése környéki optimista hangulatot. És bár az elvárásoknak megfelelés és a valahova tartozás témaköre is szépen kibontakozik akár Elio, akár Glordon karaktere által, a múlt héten visszanézett Így neveld a sárkányodat érezhetően autentikusabb volt.
Így neveld az űrcsigádat
Ha már itt tartunk, Grigon és Glordon apa-fia dinamikája nagyon hasonló ahhoz, amit Pléhpofa és Hablaty között figyelhetünk meg. Nem feltétlenül probléma, de nem zárnám ki azt sem, hogy történt ihletmerítés. Ez a mondanivaló mindenesetre működik, nem úgy, mint a gyászfeldolgozás, amely teljesen feledésbe merül a történet végére. Ahhoz képest, hogy a bevezetésben Elio a lehető legklasszikusabb képekben képtelen megküzdeni a fájdalmával, és később sem úgy néz ki, mint aki fel tudta dolgozni a történteket, ezt mintha el is felejtené is a végére. Sőt, más kulcsfontosságú pillanatok is mintha el lennének kapkodva. Ezeken a helyeken nem a konklúzió a meglepő, hanem hogy az mennyire nem volt előkészítve.
Részben ezért, részben pedig az igazán megkapó képek hiányában éreztem azt, hogy az Elio egyáltalán nem kiemelkedő. Sőt, a legtöbbször egy biztonsági játéknak tűnik. Nincsenek bátor metaforák, minden kép kiszámítható. Az üzenete ugyan szép és pozitív, de nem támasztja alá olyan fajsúlyosan. Nem viszi el a végsőkig a szereplőit, nem tudja kellően megnövelni a tétet és a feszültséget. A kapott drámai csúcspont ugyan hatásos és megérintő, de éppen csak egy hajszál választja el a hatásvadászattól. Egyszerűen csak fogja és tisztességgel végigviszi a cselekményt, felépíti a nagy csúcspontot, levonja a tanulságokat, és elköszön. Ebben azért nincs sok merészség.
Inoffenzív invázió
Más kérdés, hogy bátorság hiányában is egy egészen jó film az Elio. A tisztességes témafeldolgozáson túl kifejezetten szórakoztató és lendületes is. Nem olyan magával ragadó, mint mondjuk egy Némó, de bőven le tud kötni, és a humora is működik. Az előzetest látva kicsit féltem, hogy kizárólag a legkisebbeknek szánják a filmet, de a vetítés alatt ritkán éreztem magam kínosan. Bár továbbra is fenntartom, hogy az átlag Pixar-mozihoz képest fiatalabb a célközönség (ezért sem igazán értem a 12-es besorolást), de a felnőtteknek sem kell feszengenie, sőt. Szóval az Elio mindenképpen egy kellemes, dinamikus élmény volt, amely ráadásul pontosan addig tart, amíg kell, egy jelenete sincs elnyújtva.
Komolyabb hibákat nem is nagyon tudnék kiemelni. Ez egy tipikusan olyan családi film, amelyet a família minden tagja élvez, de maximum hazafelé menet beszélgetnek róla. Nem hiszem, hogy tíz év múlva sokan fogják szent programnak tekinteni az újranézését. Vagy hogy elterjedt bezzeg-példa lenne, hogy milyen volt egy jó Pixar-film. Ehhez nem elég karakteres, nem elég emlékezetes, és nincs elég súlya. De egy szombat délutáni programnak pont megfelelő. És hé, legalább addig sem egy élőszereplős remake pénzelésével rontjuk a filmipar állapotát.
Földöntúli látvány
És ha már egy ízig-vérig animációs filmről beszélünk, legalább a karakterdizájnok remekül sikerültek. Legyen szó Elio tésztaszűrő-sisakjáról, vagy a különböző idegen fajokról, a film minden kockájából árad egy kicsit nosztalgikus báj. Az Unióverzum képviselőiben rengeteg kreativitás is tükröződik, ahogy a formavilágra és a kommunikációra számtalan ötletes megoldást láthatunk. Aztán ott van a tanácsterem a szemekre hajazó ülésekkel, Glordon fajának páncélos és anélküli megjelenése közötti kontraszt, vagy a folyékony szuperszámítógép, Ooooo (igen, ez a neve, leszámoltam az o-betűket – a szerk.) Ezek mind-mind vagy ötletesek, vagy aranyosak, és úgy általában elmondható, hogy eltalálták az Elio látványvilágát.
De persze technológiai szinten sem lehet belekötni a látványba. A Pixar ezúttal is prémium minőségben alkotott. Legyen szó modellezésről vagy animációkról, minden sima és csiszolt, néhány kiugróan látványos pillanattal. Az erdő, különösen esőben, elképesztően realisztikusan fest. Az Unióverzum központja éppen ellenkezőleg, de itt pedig a fények és effektek festenek lenyűgözően. Ehhez pedig a hangzás kis kifogástalan, legyen szó zenéről, zörejekről vagy szinkronról. Igaz, utóbbival kapcsolatban csak a magyar változatról tudok nyilatkozni, de az korrekten sikerült.
Verdikt
Az Elio egy egészen jó Pixar-mozi lett, de meg sem közelíti a stúdió legjobb munkáinak színvonalát. Nincsenek nagy hibái, de nem is vállal elég kockázatot, hogy igazán emlékezetes legyen. Ez egy prémium biztonsági játék. Az elejétől kezdve tudod, hogy milyen üzenetre számíts, ezt pedig tisztességesen meg is kapod, anélkül hogy igazán mélyre kellene ásni a lelkekben. Szórakoztató, a család minden tagja számára fogyasztható, látványos és lendületes. A karakterdizájnok aranyosak, a végén pedig az érzelmi csúcspont is működik. Mégis hiányzik belőle a plusz, a súly, a tét, a bátorság. Ez nem változtat azon, hogy remek családi program lehet belőle, csak évtizedek után nem ez lesz az az animációs film, amit újra elővesztek.
Az Elio június 19-től látható a magyar mozikban.