Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán írjak-e valamit az Inscryptionről. Egyrészt régen játszottam olyan játékkal, ami rövid időn belül ennyiszer ért felkészületlenül a csavarjaival, és ennyiszer állította a feje tetejére, hogy mit lehet létrehozni a videojátékok berkein belül; másrészt viszont pontosan emiatt nagyon nehéz úgy beszélni róla, hogy ne lőjem le a poénjait, mégis valami koherenset tudjak róla mondani.
Éppen ezért ez a cikk nem igazán kritika, de nem is teljesen ajánló – előbbinek túl rövid, utóbbinál pedig hagyományosan elhagyjuk a pontozást a végén. Ez a cikk egy nagyon rövid kis bevezető a játék első pár órájáról, ahol megpróbálom komolyabb spoilerek nélkül bemutatni, hogy miért is annyira zseniális az Inscryption, aztán pedig azt kérem, hogy bízzatok bennem, amikor rányomom a kivételesen magas pontszámot.
[h]Nyerd meg az életed[/h]
Az Inscryption első szegmense egy horror-elemekkel megfűszerezett roguelite kártyajáték, ahol a szabályokat úgy alkották meg, hogy legalább akkora hátrányban legyünk, mint progresszív jelölt vidéki választásokon. Egy rejtélyes, sötétbe burkolódzó szadista kényszerít bennünket, hogy részt vegyünk ebben a beteg játékban. Kártyáink mind élőlények, amelyek közül páran még beszélnek is, így adva itt-ott apró tippeket.
A játék alapvető szabályai látszólag egyszerűek: a saját térfelünkön négy mezőre négy lényt pakolhatunk le, amelyeknek egyedi támadási pontja, életereje, és különleges képességei vannak. Amennyiben egy másik lény áll velük szemben, úgy azt támadják meg, ha üres mező van az ellenkező oldalon, akkor egyenesen a kártyapartnerünket ütik, és minden támadáspont után a bal oldalt található mérleg ellenkező oldalára aranyfogak kerülnek. Ugyanez persze velünk is megeshet, a mi serpenyőnk is telik, ha megtámadnak, a győzelem kritériuma pedig, hogy teljesen az ellenfelünk oldalára billentsük a mérleg nyelvét.
Kártyáink vagy véráldozatba kerülnek, amelyet a táblán lévő lényeink leölésével nyerhetünk, vagy csontokba, amelyeket egységeink halálakor halmozunk fel. Minden körben két pakliból húzhatunk – az egyik kártyahalomban kizárólag mókusok vannak, amelyeket ingyen lerakhatunk, és csupán golyófogónak, vagy véráldozatnak jók, a másikban pedig a többi, erősebb lényünk foglal helyet. Rendelkezésünkre áll továbbá pár speciális tárgy, amelyek aduászként szolgálnak, és húzós helyzetekben kicsit meg tudják csavarni Fortuna istennő csuklóját, hogy nekünk is kedvezzen. Ilyen például az olló, amellyel azonnal elpusztíthatjuk ellenfelünk egyik kártyáját, vagy a fogó, amivel kihúzhatjuk a saját fogunkat, hogy a mérleg nyelvét elbillentsük.
Fogvatartónk egyfajta elborult játékmesterként funkcionál; narratív körítést ad a játszmáknak, és egyéb eseményekkel színesíti a rémisztő kalandot, amikor pedig „másokkal” találkozunk utunk során, különféle maszkokat felöltve személyesíti meg őket. Amikor épp nem az életünkért küzdünk mészárospókerben, akkor egy térképen mozgunk az önmagunkat megszemélyesítő bábúval, és ilyenkor kapunk valamennyi szabadságot, hogy milyen bónuszokat szeretnénk, vagy hogy milyen csatákba akarunk belebonyolódni.
Ezekre szükségünk is lesz, ugyanis a kezdőpaklink nevetségesen gyenge, mintha kést vinnénk Verdunbe. A különböző megállók elengedhetetlenek, hogy a gyűjteményünket olyanná alakítsuk, hogy egy kis halovány esélyünk legyen a győzelemre – egyes megállóknál három kártya közül választhatunk, máshol feláldozhatjuk az egyik lényünket, hogy a különleges képességét átruházzuk egy másik állatra, megint máshol egy őrült sebész összeforraszthatja két kártyánkat, hogy kombinálva erősebbek legyenek.
A játékmechanikákat sorban leírni azonban csak arra alkalmas, hogy a felszínt kapargassuk. A játékmenet frusztráló és igazságtalan, de pontosan ez a lényeg. Sok kártyajátékkal ellentétben – ahol az esélyek minden játszma elején nagyjából egyenlőek, és többnyire rajtunk, és az RNG-n múlik, hogy felkennek-e a falra -, az Inscryption büszkén, és arcátlanul vállalja, hogy igen, veszíteni fogsz. És az egyetlen esélyed arra, hogy ne egy isten háta mögötti faház hátsó szobájában végezd vérbe fagyva – vagy még inkább kártyára fagyva – az, ha te magad is megtanulod a saját akaratodnak megfelelően meghajlítani a szabályokat. Apropó, faház!
[h]Ház az erdő mélyén[/h]
Az Inscryptionnek azonban csak az egyik fele (illetve még kisebb része, de erről majd később – szerk.) definiálható kártyajátékként. A másik egy szabadulószoba, ahol a környezetben elrejtett, és a játék közben összeszedett nyomok segítségével kell kilogikáznunk, hogy hogyan szökhetnénk meg a fogvatartónk elöl. Ezek a feladványok a pofonegyszerűtől a fejfájást okozó bonyolultságig terjednek, és sokukat nagyon sokáig meg sem tudjuk oldani, amíg össze nem szedjük a megfelelő tárgyakat hozzájuk.
A horror jelentős része is innen ered. A börtönként szolgáló kis kabin sötét sarkai, ódon, rozoga bútorzata, és a minket folyamatosan követő őrült szempár azt eredményezte, hogy játék közben többször a hátam mögé néztem, és szüneteket is kellett tartanom, hogy egy stresszoldó cigivel elhessegessem azt a szűnni nem akaró kellemetlen érzést, amit a játék atmoszférája szolgáltat.
Az Inscryption nem explicit horror; nem fog a pofádba ugrani egy ronda szörny, aki fülrepesztő ordítással próbál rád ijeszteni, nincs megerőszakolt hegedű aláfestő muzsikának, és nem fogsz echte gyomorforgató, vagy nagyon groteszk dolgoknak sem szemtanúja lenni – általában legalábbis. A játék horrorja ennél sokkal visszafogottabb és metaforikusabb. Sokszor nem is a játék közben féltem igazán – túlságosan le voltam foglalva azzal, hogy mindjárt elpattannak az agyamban lévő erek a koncentrációtól, de ahogy játék után, vagy két menet közt kimentem egy kis friss levegőért, sokkal gyanakvóbban néztem a sötétséget.
[h]A mélység is beléd pillant[/h]
És akkor itt jönne el az a pillanat, hogy tovább kellene magyaráznom, hogy mi is történik mindezek után, de sajnos ezt az információt az ismeretlen jótékony homályában hagyom pihenni. Annyit azért elárulhatok, hogy nem csak narratívájában, de játékmenetében is folyamatos csavarokat tartalmaz a játék, ráadásul ezt úgy oldja meg, hogy a kártyajátékos váz mindvégig megmarad.
Mégis átrepülünk egy rakás hangulaton, zsáneren, korszakon, sőt, különböző médiaformákon, mégsem lesz katyvasz az egészből, helyette megtartja a koherenciáját még a legnehezebben feldolgozható pillanatokban is. Ennél azonban tényleg nem mondhatok többet, mert meg vagyok róla győződve, hogy egy ilyen élmény akkor üt a legnagyobbat, ha a lehető legkevesebb információnak vagyunk a birtokában.
Helyette mindenkit arra bátorítok, hogy vegye meg, és játsszon az Inscryptionnel, nekem pedig engedtessék meg, hogy egy kiemelkedően magas pontszámot nyomjak rá.