Bár a sportfilmek élvezeti értékéhez sokat hozzáadhat, ha képben vagyunk az adott sporttal, a legtöbbször ez nem alapkövetelmény. Egy jól megírt történet, amely ügyesen ötvözi a pályán belüli és azon kívüli drámát, közelebb hozhatja egymáshoz a sportágat, és az azzal kevésbé szimpatizáló nézőket is. Így a Ted Lasso értékeléséhez sem kell a B-közép tagjának lenni, és a Challengers-hez sem kell ATP-tornagyőzelem. Ugyanakkor nem tudok hibáztatni senkit, ha a csupán F1 – A film névre keresztelt blockbuster kapcsán arra gondol, hogy ez a legnagyobb rajongóknak szól. Vagy hogy egy bő két és fél órás Formula 1 reklámról beszélünk. És paradox módon minkét lehetőségben van igazság. Az F1 egyszerre kényezteti a rajongóit és próbál újakat bevonni. Emiatt szégyentelenül hatásvadász, sablonos, és lépten-nyomon felvonultatja sztárjait. Mégsem lehet haragudni rá, mert kegyetlen szórakoztató.
Sebességmámor
Sonny Hayes (Brad Pitt) egykor egy tehetséges, feltörekvő F1-es pilóta volt, azonban egy súlyos baleset derékba törte a karrierjét. Azonban nem adta fel az autóversenyzést, szezonról szezonra él meg a vezetésből. Legyen szó a Dakar-raliról, a le mans-i vagy a daytonai körversenyről, számtalan helyen megfordult. Nomád életet él, és szinte minden pénzét a szerencsejáték-függőségére pazarolja. Amikor csapatával megnyeri az aktuális versenyét, egy régi barátja és versenytársa keresi meg. Ruben (Javier Bardem) a frissen alapított APXGP Formula 1 csapat tulajdonosa. A csapata a csőd szélén áll, a harmadik szezonjuk felénél még nem szereztek pontot a száguldó cirkuszban. Szüksége van egy csodára, és Sonny lehet az egyik utolsó ütőkártyája.
A csapat többi tagja már nem nézi olyan jó szemmel a visszatérő veteránt. Csapattársa, Joshua (Damson Idris) egy arrogáns seggfejnek tartja, akit mindenáron le kell nyomnia a pályán. Elvégre ő már az APXGP feloszlása utáni időkön gondolkodik, és mindenáron bizonyítani akar, leginkább a külvilág felé. De a zűrös nőügyei miatt is hírhedt Sonny-t Kate (Kerry Condon), a műszaki igazgató sem látja szívesen. A döcögős kezdés és a folyamatos konfliktusok közben azonban szépen lassan kiderül, hogy a nagyképű, önfejű versenyző álarca mögött egy igazi csapatjátékos lakik. Sonny mindent megtesz azért, hogy a csapat meg tudjon kapaszkodni. Ha kell, a zavarosban halászik, feláldozza a futamát és az autóját Joshua kedvéért, vagy a mérnöki munkába is belefolyik az ötleteivel. Mindez azonban nem változtat azon, hogy Sonny felett eljártak az évek, és az F1 nem vénnek való vidék.
Mindenki ezzel vádol
Ha ezek alapján az F1 az esélytelen felemelkedéséről szóló tipikus történetnek tűnik, nem véletlen. Sőt, az sem, ha a nagy visszatérő sablon-narratíváját, esetleg a riválisok összeszokását látjátok benne. Az F1 csokorba gyűjtötte a sportfilmek legnagyobb sémáit, és összegyúrta őket, hogy megalkosson egy kissé kiszámítható, de alapvetően hatásos cselekményt. Nem fognak óriási meglepetést okozni a dramaturgiai sarokpontok sem. A bukások és a sikerek nagyjából abban a ritmusban váltakoznak, ahogyan azt várnánk, és emiatt a nagy, szentimentális pillanatokra is felkészülhetünk. Hogy végül ezekben a momentumokban elégedett mosollyal, vagy megadó sóhajjal reagálunk, többnyire már rajtunk múlik.
Mert nemcsak a sztori struktúrájában, hanem a főbb motívumaiban is jól bejáratott megoldásokkal találkozunk. Ilyen például a csapatmunka fontossága, a külvilág helyett a versenyre fókuszálás, a múlt traumáinak feldolgozása vagy éppen sportolás közbeni flow-állapot. Ezeket ügyesen használja fel az F1, tényleg hitelesnek érződik, ahogy Sonny odafigyelése révén összeszokik az APXGP csapata, vagy ahogy Joshua lassan félre tudja tenni a külsőségeket a teljesítménye érdekében. Ezeket a pillanatokat akkor is jól esik megtapasztalni, ha a bensőnk egy része tiltakozik a „túl szép” jelenetek ellen.
Ez azonban nem az F1 hibája, hanem valahol a társadalmunké. Úgy látom, hogy az őszintén megélt pozitív érzelmekkel sokszor nem tudunk mit kezdeni. Ha valaki megoszt valami nehezet az életéből, megköszönjük az őszinteségét akkor is, ha a tizedét sem mondta el a valóságnak. De ha valaki tud örülni a kis dolgoknak, egyből gyanakodva figyeljük. Egy alkotás is akkor tűnik hitelesnek, ha tragikus, és amint egy felemelkedés elindul a főszereplő életében, már pátoszosnak vagy szentimentálisnak bélyegezzük. Ez a hozzáállás számomra még az olyan remekműveket is beárnyékolja utólag, mint a Gyűrűk Ura. Pedig mindig rá kell jöjjek, hogy amíg a giccset sikerül elkerülni, semmi probléma nincs a barátság vagy a hősiesség megjelenítésével. Egyszerűen csak annyi negativitásnak vagyunk kitéve, és annyi réteg iróniába burkolóznak az emberek, hogy mindez idegennek tűnhet.
A kilométeróra is csak lehunyt szemmel számol
Vagyis hiába nem vádolhatjuk az F1-et az eredtiség túlzott erőltetésével, a nagy pillanatai ettől még működnek. Sonny pedig egy szimpatikus figura, akinek őszintén lehet drukkolni a visszatéréséhez. Őt semmiképpen nem tekinthetjük egy eposzi hősnek, valóban megvannak a maga defektjei a szerencsejáték-függőségtől az önfejűségig. A folyamatos konfliktusai és bukásai közben azonban felismerhető benne sebzett, de jó szándékú ember. Aki minden nagyzolása ellenére tud másokat előtérbe helyezni, vagy bátorítani azokat, akik nem találják a helyüket. De Joshua is egy inspiráló ívet jár be a forrófejű fiatal sztárból egy valódi csapatjátékos versenyzőig. Ők mennek át a legnagyobb változáson, de remekül egészíti ki őket mind Kate, mind Ruben, mind a mellékszereplők. Egy biztos, az F1-nek remek karakterei vannak, akik rabul ejtenek két és fél órán keresztül is.
Az érintett témákat is korrekten dolgozza fel a történet, de itt nem mindig sikerült elmélyedni. Hiába a 156 perces hossza, ennyi sarokpontot egyszerűen nem lehet kifejteni. Így pedig időről időre az volt az érzésem, hogy egyes problémákon csak úgy átszaladunk. Egy-egy traumán vagy krízisen csak átlépünk öt perc alatt, mert jön a következő futam, és nem érünk rá egész nap. Emiatt maradt némi hiányérzetem, és úgy érzem, fele ennyi motívummal is beértük volna. És akkor azok részleteiben jobban elmerülhettünk volna, és még őszintébbek, cserébe kevésbé hollywoodiak lehettek volna. Mindazonáltal az F1 sportdrámaként is megállja a helyét, és terebélyessége ellenére sem érződik vontatottnak vagy lassúnak.
A gumi lángol, az autó szinte táncol
Az, hogy ennyire le tud kötni, nem kis mértékben tudható be az ipari mennyiségű hatásvadászatnak. Már a történetben is megvannak azok az elemek, amelyek köré az ilyen kiélezett pillanatok csoportosulhatnak, de a versenyek közben csúcsosodnak ki igazán. A pályán minden megtörténik, ami át tudott csúszni a hitelességi rostán. Lesznek okos kiskapuk, nagy csaták és ütközések, sőt, ezek lesznek túlsúlyban. Emiatt az F1 valóban izgalmas, de fogalmazzunk úgy, hogy egy erősen sűrített lenyomatát kapjuk az igazi versenyeknek. Ez sokkal megközelíthetőbbé teszi azoknak is, akik egyébként nem követik a száguldó cirkuszt, és meg kell hagyni, hogy veszettül szórakoztatóvá teszi a futamokat. Csak közben érezzük, hogy a hihetőség határmezsgyéjén vagyunk, és hogy ez ebben a formában aligha történhetne meg.
A film dinamikáján természetesen az is sokat segít, hogy az APXGP elsősorban az agresszív versenyzésre építi a stratégiáját (és a kocsiját is). Szóval nem érdemes rajt-cél győzelmekre számítani, tucatnyi előzésre viszont annál inkább. Minden jelenet úgy van felépítve, hogy a lehető legnagyobb feszültséget adhassa egységnyi idő alatt. Minél hátrébbról indulnak Sonnyék, annál nagyobbat szól egy jó eredmény. Kivéve, ha balesetük van, mert akkor az még súlyosabbá teszi a visszaszámlálást a szezon végéig. Minden az utolsó nagydíjra lesz kihegyezve, és minden pályán kívüli dráma is ahhoz asszisztál, hogy a felemelkedéstörténet teljes legyen. Ha őszinték vagyunk, ez a legkevésbé sem reális. De az biztos, hogy beleszögez a székbe, még úgy is, hogy egyébként sejtjük, mi fog történni.
Arra viszont egy rossz szavam sem lehet, ahogy az F1 kinéz és ahogyan érzékelteti a versenyzés drámaiságát. A remek operatőri munkából és a fantasztikus hangkeverésből egy olyan kirobbanó sebességélmény áll össze, hogy kis híján meg kellett kapaszkodjak a moziszék karfájában. Számtalan szögből láthatjuk az autókat, azok egyes alkatrészeit, a versenyzőket, a kormányt, és ott érezhetjük magunkat a versenypályán. Minden lenyűgözően dinamikus és elképesztően látványos, és az F1-nek remekül áll a szélesvásznú, 2.39:1-es képarány. A finálé pillanatai pedig olyan könnyedén sodornak magukkal, hogy csak a Sub Bass Monster alcímekben is idézett száma tudott róla eszembe jutni.
A lábam le nem száll a gázról
Említettem, hogy az F1 befogadható az újonnan érkezőknek, de ettől még igyekszik a keményvonalas rajongók kedvében is járni. Láthatjuk a valós nagydíjak helyszíneit a Hungaroringtől Monzán át Las Vegasig. Brad Pitték egy módosított F2-es kocsit vezettek, amit a Mercedes tervezett. A producerként felbukkanó Lewis Hamilton pedig a film hitelességére is odafigyelt, így erre sem lehet komoly panasz. És ha már itt tartunk, gyakorlatilag az összes F1-es pilóta felvonul legalább egy kameó erejéig, sőt, csapatfőnökök is. A készítők odafigyeltek rá, hogy lépten-nyomon felbukkanjon néhány ismerős arc, de közben kellően fényezzék is a sztárokat például a kommentátorokon keresztül. Ha rosszmájú lennék, betudhatnám az F1-et egy egész estés Formula 1 reklámként, de maradjunk csak annyiban, hogy nem spóroltak a fan service-szel.
A versenyzők vendégszereplésén túl viszont a valódi, erős színészi játék is viszi a hátán a filmet. Brad Pittnek fantasztikusan áll Sonny szerepe, remekül játssza a múltjától kísértett, saját útját járó nagy öreget. És közben furcsa belegondolni, hogy már ő is túl van a 60-on. Damson Idris is ideális választás volt a fiatal, feltörekvő pilóta megszemélyesítésére, az ő játéka és intenzitása nélkül messze nem működne olyan jól a film. Kerry Condon egy erős, szerethető női karaktert alakít kiválóan, és kifogástalan a kémiájuk Pittel. Javier Bardem pedig ismét bizonyítja, hogy joggal egy élő legenda, még úgy is, hogy Ruben szerepe nem igényelt volna kifejezett mélységeket. De egyszerűen sugárzik belőle a szenvedély és a törékeny F1-álomba kapaszkodás, miközben szeretné a méltóságát is megtartani.
Verdikt
Az F1 filmművészeti szempontból nem egy nagy durranás. Ugyan a technikai oldala lenyűgöző, a kameramunka és a vágás példás lendületet ad a versenyzős jeleneteknek. A hangzás is kiváló, nem kis mértékben Hans Zimmer zenéjének köszönhetően. Ugyanakkor sablonos és hatásvadász, mindent megtesz azért, hogy minél több feszültséget sajtoljon ki a jeleneteiből. Ez viszont azt is jelenti, hogy az F1 rendkívül izgalmas és pofátlanul szórakoztató, úgy, hogy közben a drámai csúcspontok is működnek. Közben pedig egy aránylag hiteles, de már-már reklámszerű képet ad a száguldó cirkuszról. Ezt a rajongók biztosan értékelik majd, de az újoncoknak sem kell félnie, hogy túl technikai lesz az összkép. Az F1 nem esett a két szék között a pad alá, és egészen jól egyensúlyozott a célközönségek között.
Az F1 – A film június 26-tól látható a magyar mozikban.