Nem esett az alma messze a fájától. Joe Hill nem keveset merít írásaiban édesapjától, a horror rocksztárjától, Stephen Kingtől. Ezt mindenki döntse el magában, hogy jó néven veszi-e, vagy sem. Én legtöbbször nem azt érzem, hogy Hill kutyagolna az örege sarkában, és másolná a mester munkáját. Egyszerűen csak nagyon hasonlít a stílusuk, és amíg az adott kötet rendben van, addig én sem aggódom, hiszen akadnak bőven vacak King-koppintások. A Spóra számomra nem volt túlságosan kiemelkedő, de azért erősebb egy szimpla közepesnél.
Joe Hill nem véletlenül ír álnéven, hiszen nem szeretné, ha az apjával hasonlítgatnák össze. Nem akar egy ekkora kaliberű ember árnyékában tevékenykedni, mert akár pozitív, akár negatív oldalról elfogulttá válhat az olvasó. Mára azonban szerintem nagyjából minden könyvmoly ismeri a rokoni szálakat. Emiatt sajnos én sem tudom teljesen elengedni ezt a szálat. És hát a trónörökös sem töri magát, hogy elvonatkoztasson stílusával.
[h]Terjedelmes világvége[/h]
A Spóra baromi hosszú. Igen, a King család híres a rohadt terjedelmes alkotásairól, de általában mindig akad valami, ami validálja a lassabb, aprólékosabb részletezéseket. Hill regényében is rengeteget megtudhatunk a szereplők életéről, motivációiról, de nagyon sokszor éreztem üresjáratokat olvasás során.
A közel 1000 oldal a végére már kimondottan fárasztó élménnyé vált. Az író annyi mindent elpuffogtatott addigra, hogy az olvasó joggal érezheti azt, hogy minden érzését kifacsarták és szinte képtelen az utolsó utáni csavarokra is őszintén reagálni.
Az alapfelállás egyébként nagyon érdekes. Egy különleges spóra terjedt el a világban (eredete ismeretlen), ami módszeresen lefertőzi az embereket. A megbetegedés tünetei közé tartozik, hogy a testen rajzolatok jelennek meg, amit stílusosan sárkánypikkelynek neveznek. A beteg ezután szó szerint füstöt ereget magából, végül pedig – változó lefutási idő után – spontán elszenesedik.
Hill érzékletesen írja le, hogyan változnak a főszereplő Harper körül az emberek és maga a társadalom. A nő nővérként dolgozik a helyi kórházban, és emiatt elég sok mindent megtapasztal az összeroppanó világból. Férjével, Jakobbal látszólag idilli kapcsolatuk azonban “kissé” megromlik, amikor kiderül, hogy Harper is sárkánypikkelyes lesz.
Mivel mindketten úgy tudják, hogy a fertőzés végzetes, ezért nem sok jót saccolnak maguknak. Jakob egy elég durva perpatvar után elköltözik, és igazából innen indul be igazán a sztori. A regény során Harper megpróbáltatásait követhetjük végig, akinek nem elég, hogy egy halálos kórsággal kell dűlőre jutnia, még várandós is.
[h]”The roof is on fire”[/h]
Végül egy sárkánypikkelyeseknek fenntartott menedékként szolgáló táborban köt ki, ahol szintén rá kell jönnie, hogy hiába a biztonságot ígérő hely, az ember nem változik: kalandja során rájöhetünk, hogy majdnem mindenki egy utolsó szemétláda.
Hill végig játszik az olvasó érzéseivel és ítélőképességével. A főbb és mellékszereplők legnagyobb része báránybőrbe bújt farkasok, így hát sosem tudhatjuk, hogy éppen ki-kivel van.
A sztori mindig pörög, még akkor is, ha a cselekmény éppen belassul. Az ilyen üresjáratokban extra információkat kapunk a táborról, és a szereplők korábbi életéről. Ezek később mindig jól jönnek, hiszen a karakterek árnyalásához elengedhetetlenek. Így könnyebb megértenünk nekünk is, hogy miért döntöttek úgy, ahogy, vagy mi hajtja őket a túlélésért.
A folyamatosan önmagára tromfoló történet végül elérte azt, hogy már nem tudtam komolyan venni a Spórát. Mert mindig volt egy “jaj, már megint?!” rész, mindig jött egy újabb fenyegetés, ami mindig veszélyesebb volt, mint az előző. Kicsit olyan érzésem volt, mint annak idején a Walking Deadnél; állandóan csöbörből vödörbe kerültek a szereplők, és már képtelen voltam azonosulni velük, vagy a helyzetükkel.
Így hát az érzelmes lezárásnál én csak megkönnyebülten sóhajtottam, hogy vége van, becsukhatom a könyvet és mehetek tovább a következőre.
Hill bevallottan sok helyről merített, és ezt az olvasó is felfedezheti a lapok során. Akad itt Fahrenheit 451, de King Végítéletével is erős párhuzamok fedezhetők fel.
Összességében tehát a Spóra egy ígéretes regény, ami a végére pont attól fullad ki, hogy teljes gázzal nyomatta a csavarokat. A párbeszédek egyébként nagyon tetszettek, a betegség felépítése és fiktív biológiai elemzése is kimondottan jól sikerült. Az meg külön plusz, hogy Hill telepakolta a könyvet pop-kult utalásokkal és kis easter eggekkel. Azonban stílusán erősen érződik Stephen King hatása, amit mindenki eldönt, hogy a mérleg melyik oldalára billenti az összképet. Van itt akció, horror és dráma is, és aki nem riad vissza a közel 1000 oldalas masszív könyvektől, igazából tehet vele egy próbát.
[h]Csatlakozz a GeekVilág közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
