Az elmúlt jó pár évben nem egy ország lakossága, köztünk a miénk is szembesült vele, hogy az egészségügyi rendszere hány és milyen lábon áll. A pandémia által bevitt kegyelemdöfés nyomán, pedig gyorsan elszabadultak az indulatok. Vélt vagy valós sérelmek, a tehetetlenség és a fájdalom gerjesztette harag közepette pedig mindenki hirtelen szakértőjévé és kritikusává vált az orvoslásnak és az azt körbe ölelő egészségügyi rendszernek. Miközben a rendszer problémáinak mibenlétével sokan nem igazán vannak tisztában, ahogy a benne dolgozók munkájával és nehézségeivel sem.
Ezt hivatott feloldani a Fall of Porcupine-nal a Critical Rabbit, akik próbálják kézen fogni a játékost és bevezetni egy egészségtelen egészségügyi rendszerbe. Megmutatni az egészségügyben végzett munka pozitív és negatív oldalát egy kórházi drámán és a benne dolgozók szélmalomharcán keresztül. Legalábbis papíron, a fejlesztők szerint. De végeredményében ez mégis csak olyan lett, mint George Clooney-t meginterjúztatni a gyermekorvosi ügyeletről.
Korház a város szélén…
A történet egy antropomorf világ isten háta mögötti szegletébe kalauzol el minket, Porcupine kicsiny településére. Ahol a fiatal orvospalánta, Finley mindennapjai fölött bábáskodhatunk. A kommunába frissen becsöppent ifjoncnak nem csak a beilleszkedéssel gyűlik meg a baja. Az első napján balesetet szenved egy pácienssel való találkozása során. Ha ez pedig nem tenné épp elég kényelmetlenné a pályakezdést, a korház körül pár csontváz is kiborulni látszik a szekrényből, miközben ifjú galambunk napról napra próbál egyensúlyt tartani munka és magánélet között. Megtalálni helyét újdonsült közegében, megismerni a várost és annak szokásait, miközben próbál megfelelni a kórház és a kollégák által támasztott elvárásoknak és helytállni. A történet innentől felültet egy hullámvasútra, ami igazából egy nagy emelkedőből áll. Ez az emelkedő pedig a játék kétharmadáig borezasztóan meredek.
A narratíva kimerül annyiban, hogy képernyőről képernyőre haladva, embertől emberig megszólítunk, akit csak lehet. A felgyülemlett információkat pedig az épp adott események tükrében leszortírozzuk magunkban. Ezt pedig egy véget nem érő ciklusban ismételjük. Ami igazából egy frusztráló slice-of-life körforgást ad ki. Amit eleinte betudtam annak, hogy piszkosul elszoktam a hasonló játékoktól. A karakterek nagyobb hányada érdemi mondanivalóval nem igazán szolgált. A történések nagy része pedig inkább Finley szerethető, érdekes személyéhez kötődtek, semmint a munkájához.
Aztán amikor elértünk a fordulóponthoz és a lejtőhöz, hírtelen összeállt a kép. Az írás Finley napról napra életének dekonstrukciójával mutatja be, nem is feltétlenül az egészségügyet, hanem azt, hogy milyen annak részese lenni. Párszor vakartam ugyan a fejem, mert bele-belenyúl a szakmát tekintve igencsak égető kérdésekbe. Hogy aztán érdemben ne kezdjen velük semmit. De a hangsúly nem is kifejezetten ezen van, semmint azon, hogy prezentálja ezeket a játékos felé. Ilyen formán pedig a narratíva remekül bontja le szemünk láttára milyen lehet egy lelkes pályakezdőként szembesülni az első pár pofonnal. Kár, hogy ez itt ennyiben ki is merül és ehhez egy igencsak felemás játékmenet is társul.
…roskadozó falakkal
Pedig több véleményt is olvastam a neten, hogy ha másért nem is, de egy kiadós, hangulatos őszi sétáért megéri végig játszani a játékot. És ezzel önmagában nem is tudok vitatkozni. A játék hangulata a gyönyörű, festményszerű látványnak és a fülbemászó ambient dallamoknak hála több, mint kellemes. Amihez, ha hozzávesszük azt, hogy a karakterek zöme egy angyal, akkor a végeredmény tényleg egy pozitív élmény.
Csakhogy ezt olyan játék elemek kísérik, amiknél enyhén kilóg a lóláb. Eleve a 2D-s platformer felépítés is csalóka, hisz nagyjából 1-2 alkalmat leszámítva nem igazán van tényleges platformerkedésre szükség. Cserébe a helyszínek különböző szintkülönbségeit, mint mondjuk a lépcsőzést esztelen ugrálással hidalták át. Ami persze tűnhet felesleges szőrszálhasogatásnak, ám tekintve, hogy a játék nagy részében ide-oda szaladgálunk, egy idő után óhatatlanul belefárad az ember.
Amit az sem old fel, hogy bár hasonló játékoknál nem sokat szoktam panaszkodni az interaktív szekciók milyenségén. Elvégre a sétaszimulátoroknak se hányjuk fel, hogy milyen unalmas alkalmasint tárgyakat pakolgatni a történet tovább gördítéséért. De egyszerűen a minijátékok itt kifejezetten unalmasak. Legyen szó a napi munkánkat lefedő vizsgálatokról vagy a narratív kiegészítőként kapott egy-egy különlegesebb darabról. Hiába, amikor a kocsmai bunyót egy körökre osztott JRPG harcrendszerrel oldották meg, azért ott jót somolyogtam. Ellenben maguk a vizsgálatok kifejezetten egysíkú és repetitív QTE szekvenciákra degradálták. Amik között ugyan van 1-2, ami remekül érzékelteti az orvosok munkájának nehézségeit. Tekintve nekik sincs több kezük, ahogy nekem se több ujjam, hogy ennyiféle gombot egyszerre nyomva tartsak. Mégis, a legtöbb banális, vontatott és kihívást egyáltalán nem nyújt. Plusz semmi hatása a történet lefolyására. Maximum megdorgálnak minket, hogy többet várnak tőlünk és bukunk pár acsit.
Az orvos is csak állat
És ha a repetitív, sokszor unalomba hajló játékmenetet nem is vesszük, az élményből még szép bugok is igyekeznek rendszerint kivetni. Nem egyszer kellett visszatöltenem a játékot, mert Finley minden átmenet nélkül egy párbeszéd után nem volt hajlandó megmozdulni. Vagy mert szanaszét glitchelt egy-egy karakter sprite-ja, netán beragadtam valamelyik helyszínen és nem tudtam tovább menni.
De, ami abszolút kivesz az élményből az az, hogy ahhoz képes mennyi potenciál van játék történetében, valójában nem kifejezetten szól semmiről. Az egy dolog, hogy a nagyjából 8 órás játékideje alatt 6 órában 5 percenként felkapjuk a fejünket, hogy „na, végre beindulnak az események”. Csakhogy kiderüljön, hogy igazából még mindig Flimbo őrlődik egyhelyben. Ennek hála a történetük inkább szuperál egy slice-of-life portréként, ami főként Finleyre koncentrál. A fő probléma mégis inkább az, hogy a történet a „dráma” részét igazából nem nagyon mélyíti el. Se személyes, se a kórházi vonalon. Egy konkrét esetben pedig (szerintem) elég együgyűen áll a történet gyújtópontjához, holott könnyű szerrel beleállhatott volna az orvoshibáztatás kérdésébe. A végkifejlet pedig…
Visszakanyarodva a bevezetőhöz, valószínűleg Clooney is remekül felkészült Ross doki szerepére, amikor annak idején a Vészhelyzetet forgatták. Ilyen téren a Critical Rabbit se szégyenkezhet. Remekül elvégezték a házit és éreztetik az egészségügy helyzetét és a benne dolgozók nehézségeit. Csakhogy ehhez az ég világon semmit sem tesz hozzá Finley története. Cserébe az is befejezetlennek érződik miután lepereg a stáblista a szemünk előtt.
És bár haragudni nem tudok a Fall of Porcupine-ra, elvégre lehet én vártam túl sokat ezen a téren a játéktól. Őszintén ajánlani se tudom annak tükrében, hogy a hasonló kategóriájú játékok között nem egy kikezdhetetlen darabot láttunk már. Legyen szó koherens történetről, mondanivalóról vagy épp játékmenetről. Míg mondjuk a Fall of Porcupine egy megsüvegelendő próbálkozás, kiaknázatlan potenciállal.